Freud legnagyobb félreértése

Az evolúció minden faj egyedeit szakadatlan versengésre kényszeríti a túlélés érdekében. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, az első pillanattól az utolsóig versengünk. Spermiumok milliónyi rajtolnak a bizonytalan távolban várakozó petesejt irányába, hogy aztán egyikük esetleg célba érjen. Az osztódó petesejt igyekszik beágyazódni a méhfalba, de csak az esetek egy részében sikerül neki. Ha igen, még számtalan méhen belüli akadályt kell leküzdenie az embriónak, hogy megszülethessen. Kisgyermekként a szülők, a bölcsődei gondozónők, az óvónők, a tanítók és tanárok, na meg az osztálytársak szimpátiájáért küzdünk. Később a barátok/barátnők meghódításáért és megtartásáért indulunk harcba, majd a munkahelyi versenyben kell helytállnunk, meg kell őriznünk munkaerőpiaci versenyképességünket, családon belüli pozíciónkat, még később a fiatalabbaktól veszélyeztetett munkahelyünket, aztán a nyugdíjunkat, ingatlanunkat, egészségünket, eszünket, és végül a körülöttünk élők rólunk való gondoskodását. Rég nem fenyeget már a kardfogú tigris és a barlangi medve, az ember élete mégis folyamatos versenyfutás, noha igyekszünk jó képet vágni hozzá.

Az evolúció során hatékony versenymechanikát fejlesztettünk ki, megannyi taktikát tökéletesítettünk azért, hogy beférjünk a csukódó ajtó résén, lerázzuk a konkurenciát, kamatoztassuk talentumainkat és kapcsolati tőkénket, továbbá a valósnál többnek, nagyobbnak, erősebbnek mutassuk magunkat. Ha mindehhez nem értenénk, kihullanánk az evolúciós rostán, mint azok az elődeink, akik nem vértezték fel magukat e versenyarzenállal.

Miközben az emberi jogok alapja a személyiségünk legmélyén rejtező axióma, hogy jók, szeretetre és tiszteletre méltók vagyunk, és a társadalom optimális működése érdekében szimmetrikus gondolkodással kellene elismernünk embertársaink hasonló meggyőződését, az evolúció során embertársaink legyőzésére és átverésére szakosodott, kíméletlen biomechanikai entitássá lettünk, s életünk minden percében szükségünk van képességeinkre a túlélés érdekében. E két törekvés annyira ellentétben áll egymással, hogy túlzás nélkül nevezhetjük létünk alapparadoxonának. Ember embernek barátja vagy farkasa? Lehet egyszerre mindkettő?

Lehet, mégpedig a nevelésnek, azaz a korlátozásnak köszönhetően. Korlátlan igényekkel születünk. Újszülöttként minden törődésre és figyelemre jogot formálunk, csakhogy nem kaphatjuk meg, mert édesanyánk néha alszik, néha nem velünk, hanem a testvérünkkel, apánkkal, a külvilággal foglalkozik. Az első hónapok vágyainak teljesülése vagy meghiúsulása alapvető irányt ad későbbi viszonyulásainknak. A környezeti hatások addig modulálják a velünk született adottságokat, míg egy ponton túl eldönthetetlenné válik, melyik a fontosabb hatás. Van, aki belép egy szobába, és minden szem rá szegeződik. Másvalaki belép, köszön, beszélni kezd, de senkinek nem tűnik fel, hogy ott van. A jelenség egyes részleteiről vannak állításaink, elképzeléseink, de az egészre nem tudunk pontos magyarázatot. Életünk az "ami kint, az bent" jegyében indul, majd az "ami bent, az kint" jegyében teljesedik ki. Gyerekként magunkba szívjuk a világ hatásait, felnőttként aztán mi gyakorolunk hatást a világra. A nevelés lehetőséget ad arra, hogy emberek farkasából emberek barátjává legyünk. Az istenhit újabb esély. Aki embertársát közel úgy szereti, mint önmagát, az egyensúlyba kerül a világgal. Aki Isten tekintélyének úgy veti alá magát, hogy a hitből merített erejét nem fordítja embertársai ellen, az máris kicsivel boldogabbá tette az emberiséget. Ehhez persze önmérséklet, együttérzés és józan megfontolás szükséges. Nagyon nehéz rátalálni a szelíd szolgálat örömére, ha közben az evolúció ezer vonalon sarkantyúz önző küzdelemre.

Freud az emberi viselkedés internalizált szabályait felettes énnek nevezte, és az apa, illetve Isten lenyomatát látta benne. Valójában annyi biztos, hogy a felettes én megteremtője apánk és anyánk, a környezetünk, valamint a külvilág. Hogy Isten a felettes énünk kivetülése vagy fordítva: felettes énünk az isteni szabályok beszüremkedése a tudatunkba, az tudományos alapon eldönthetetlen, és az emberi együttműködés szempontjából mellékes. A nagy lélekbúvár jelentősen gazdagította emberismeretünket, de legalább annyi téveszmét hozott be a köztudatba, mint amennyit megcáfolt. Azt gondolta, hogy mivel az általa kezelt betegek túlburjánzó felettes énje összefüggésbe hozható a kudarcaikkal, boldogtalanságukkal, kiéletlen vágyaikkal, a megoldás a felettes én leépítése, és a vágyak, titkos gondolatok gátlástalan megvalósítása. Nem látta, hogy az általa sosem kezelt egészséges emberben kiegyensúlyozottan működő felettes én az, ami a farkasból embert csinál. A gátlások módszeres kiiktatása aztán sok-sok szenvedést, erőszakot, boldogtalanságot zúdított az emberiség nyakába, továbbá mai bajaink zöméért is felelős.

Az emberek együttélését lehetővé tevő szabályoknak valamilyen formában be kell épülniük a tudatunkba, de úgy, hogy a társadalmi harmóniáért ne kelljen beáldozni az egyéni boldogságot. A lényeg az egyensúly, amit csak testre szabottan lehet megteremteni. Nincs össznépi elégedettséget biztosító egyszerű, egységes szabály: a gátlásosokat pl. bátorítani kell, a merészeket ellenben gátolni célszerű. Gátlásaink, félelmeink többségének célja és értelme van, továbbá nem jó mindent megtennünk, amit elvben megtehetünk. Csak a külső szabályok elfogadásával, önkorlátozással békíthető össze a bennünk élő önző lény az emberiség komplex szempontjaival, csak így oldhatjuk fel átmenetileg létünk nagy paradoxonát. A fogantatás előtti és a halál utáni nagy titkokról mellőzve a meddő hitvitát, evilági létünk kereteit illetően annyit mondhatunk, hogy a mindenség születésünkkel felborult egyensúlyát a halálunk állítja majd helyre; a köztes időben pedig igyekezhetünk embertársainkat olyanformán szeretni, mint önmagunkat.