Mi a baj a teokráciával?

A társadalmak fejlődése az ókortól ismert birodalmi görbe mentén halad: először összeverődik néhány klán, és együtt örülnek, hogy lyuk van a hátsójukon. Aztán elkezdenek hódítgatni, rabolgatni, majd tovább örülgetnek... Csatáznak konkurens hatalmakkal, fellendítik a gazdaságot, kultúrfitnesz mozgalmat indítanak (blikfangos írásrendszerrel, számokkal, saját horoszkóppal, stb.), végül eltunyulnak, s addig élvezik a napot, míg elfogy a holnapjuk, és új birodalmat hoznak létre a fejük felett.

E késői szakaszban jut bölcseik eszébe, hogy a léha erkölcsöket gatyába rázná egy jó kis teokrácia. Csakhogy teokráciát nem lehet, de nem is érdemes mesterségesen létrehozni.

Az ókori többistenhit mindenhol teokratikus államokat hozott létre: még a viszonylag felvilágosult görögöknél is halállal büntették azt, aki bármely istenük templomát meggyalázta (pl. a padlóra pökött). A jólétet, a sikert, hírnevet, csillogást mind-mind valamely isten kegyének tulajdonították. Egyiptomban a nagy hatalommágus II. Ramszesz után már nem a fáraók, hanem a papok uralkodtak. A zsidó monoteizmus kétpólusú hatalomgyakorlást alakított ki: a király és a papi kaszt viszonylagos egyensúlyba került egymással. A sikeres zsidó királyok Mózes szikár, mai szemmel világinak tűnő törvényei szerint éltek és uralkodtak, és elbuktak, ha eltértek a Tórától. Mohamed törzsegyesítő mozgalma kezdettől fogva vallási-világi hatalomkoncentrációval járt, a tálibok ezért könnyen hivatkozhatnak a muszlim hit alapjaira, mikor halállal, csonkítással és felkoncolással fenyegetik a másként gondolkodókat. Jézus nem alapított földi államot, s ezzel zavarba hozta az utókort: a keresztények eleinte kommunákban éltek, majd a bizánci kiegyezés után istencsászárság alatt, míg a decentralizálódó hatalom kisebb-nagyobb királyságokat nem alakított ki egy távoli pápa inkább elvi, mint gyakorlati ellenőrzése mellett. A keresztény királyoknak nem sok közük volt a kereszténységhez, többségük egyáltalán nem tartotta be a keresztény tanítások lényegét, miközben hatalmát Istenre hivatkozva legitimálta. A protestáns mozgalmak emiatt világi hatalomátvételben gondolkodtak: jobbnak látták közemberekre bízni a világ folyását. Utódaik már a vallástól is igyekeztek szabadulni. Így jutunk el a mai világi demokráciákig, melyekben az egyháznak kevés a szava, annál hatalmasabb azonban a bankszféra és a média. Ezen lehet lamentálni, de nem gondolom, hogy a teokrácia felé közeledve szebb lenne a földi élet.

Jézus két fő parancsa: szeresd Istent intenzíven; szeresd embertársadat, mint önmagadat. Tanításának lényege azonban, hogy ezt nem külső kényszer, hanem belső meggyőződés hatására kéne tenni. Kényszerrel és/vagy spekulációs alapon értelmetlen és haszontalan az ájtatoskodás. A teokrácia külső kényszer, mechanikus megfelelés, ráadásul a teokraták kénytelenek hatalommágusok lenni, ami összeegyeztethetetlen a kereszténység lényegével. A földi életben emberként, és nem angyalként élünk. Freud szerint Isten az apánk által az agyunkba ültetett felettes én kivetülése. Ez fordítva is felfogható: a lelkiismeretünk Isten bevetülése a tudatunkba, apánk pedig Isten földi képviselője gyermeki fejlődésünk során. Ebből nem következik átfogó megfelelési kényszer, viszont érthető, miért süllyed egyre lejjebb, aki Istent elveti: kényszerűen a lelkiismeretét és az apai tanításokat is elveti, szerencsétlenné téve a saját életét. Teokrácia helyett a lelki nemességre célszerű törekednünk.