Tekintély nélkül nincs fejlődés. A tekintély rendszeres felülvizsgálata nélkül nincs ép eszű felnőtt élet. Aki viszont ösztönösen, érzelmi vagy elvi alapon elutasít minden tekintélyt, az nagy bajban van, a saját érdekei ellen dolgozik.
Babakortól külső kényszerek hatnak ránk, ezek jelölik ki az énünk határait. Ha Jedi-módra kinyújthatnánk a kezünket, és minden a markunkba ugrana, sosem jönnénk rá, hogy nem vagyunk azonosak a külvilággal. Ha minden kívánságunk a kigondolás pillanatában teljesülne, akkor a valóságot az agyunk részének tartanánk. Ez magányos, unalmas életforma lenne. Szerencsére nekünk jobb adatott. Onnan tudjuk, pontosan kik vagyunk, hogy időnként korlátokba ütközünk.
A hagyományos családmodellben az apai tekintély az irányadó korlát, felettes énként belénk épül, megalapozza a közösséghez való viszonyunkat és a későbbi istenkapcsolatunkat. Az apai tekintély elutasítása sokba kerül az életünk során. Ez nem azt jelenti, hogy az anyai tekintély nem számít, a szüleinknek adott tisztelet a legjobb befektetés, mert kamatos kamattal visszakapjuk a gyerekeinktől - vagy legalábbis legitim igényt formálhatunk rá, és ez nem kevés, alkalmasint több, mint amit a mai szülők többsége elmondhat magáról.
Az elvi modell egyszerű. Az apai tekintély logikai alapon irányadó, hiszen ha a külvilággal tevékeny kapcsolatot tartó apát nem tiszteli a család, akkor rajta keresztül a külvilág elvárásait sem tiszteli, ami nyilvánvaló problémákhoz vezet. Persze az is gond, ha az apa nem a külvilág elvárásait, hanem a saját agyrémeit erőlteti, ez sérült magatartás, és nem nevezhető hagyományos családnak. A hagyományos családmodell ép eszű és viselkedésű apát feltételez, aki megfontoltan akar jót a gyerekeinek.
Az anya a gyermekek megszülése és gondozása során szükségképpen kevésbé tud tevőleges kapcsolatban maradni a külvilággal, ezért nem veheti át teljesen az apai szerepet. Ha átveszi, az ismét egy sérült magatartás, nem nevezhető hagyományos családnak. A szereposztás nem életre szóló, de a gyermekek személyiségfejlődését meghatározó időszakban szükségszerű.
Isten tekintélyének elfogadása azért célszerű, mert Isten jót akar az emberiségnek és konkrétan, személyre szólóan nekünk. Mivel nagyságrendekkel több tudással és intelligenciával rendelkezik, a javunkat is jobban akarja, mint mi magunk. Ha keressük és követjük a szándékát, ezzel a saját javunkat valósítjuk meg, ha pedig szándékosan Isten ellen cselekszünk, akkor szükségképpen ártunk magunknak. Nem gondolom, hogy Isten haragudna arra, aki butaságból árt magának, inkább szánalommal és életreformra hívó szeretettel fordul felé. Csakhogy a magának ártó ember általában másnak is árt, és ez már közügy, Isten és mindannyiunk ügye. Isten tekintélyének elfogadása a hagyományos családmodellel, az apai tekintély elfogadásával kezdődik.
Nem véletlenül tartják folyamatos össztűz alatt a világiak ezt a modellt: rajta keresztül a tekintélytiszteletet, Isten elfogadását, az ésszerűséget és a megfontolt önérdekek képviseletét támadják - több legyet ütnek egy csapásra, és könnyebben vehetik át a meggyengült társadalom feletti irányítást. Ha hagyjuk.
Mint az ésszerűek világában mindennek, a tekintélytiszteletnek is van féke és ellensúlya: nincs mit tisztelni a nyilvánvalóan ártó vagy agyatlan tekintélyben. (Ez a fék hiányzik például az ázsiai és a bizánci hagyományból, az iszlámból és a különböző szektákból.) Ami valóban hasznos, az belátható időn belül legyen hasznos, különben nem érvényes a rá való hivatkozás. Az ésszerű tekintélytisztelet cseppet sem hasonlít a vakhitre - abban definíció szerint nincs ésszerűség. Azonban a tekintély reflexszerű elutasításában még kevesebb ésszerűség van, és mivel manapság utóbbi terjed, a helyzet változásáig célszerű az éremnek ezt az oldalát hangsúlyozni. A nyugati kultúrkörben (hangsúlyozom: nem Ázsiában, nem a bizánci típusú elnyomó rezsimekben, nem az észt erőszakra cserélő iszlámban, nem az önámítást agykontrollá alakító szektákban!) az jár jól, aki megtanulja felismerni és elfogadni az elfogadásra méltó tekintélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése