A népet váltott nyelv

Sok példát ismerünk a világtörténelemből arra, hogy egy nép nyelvet vált: a gallok átvették a hódító rómaiak nyelvét, és a mai napig peckesen büszkék rá; a románok állítólag a Balkánon vándorolva vették át a római birodalom utódnépei által beszélt későlatint, és tagadják, hogy valaha is mást beszéltek volna; az angolok a normann hódítók nyelvét népi salátástálba téve bekeverték a maguk ógermánjával, és Shakespeare korára létrehozták a világ legkönnyebben tanulható, legpoprap-esebben énekelhető, a turisták és diplomaták körében legnépszerűbb nyelvét - büszkeségük természetes. Mi történt eközben velünk, magyarokkal: talán évszázadokig újságot olvasgattunk karosszékben hátradőlve? Nem éppen.

Mi a fentiek fordítottján dolgoztunk ezer évig, ezerrel. 1241-ben a tatárjárás kiirtotta a magyar lakosság háromnegyedét, így aztán IV.  Béla telepeseket hívott Ausztriából, Németországból, hogy ne néptelenedjen el az ország. Szláv szomszédnépeink természetes módon beljebb húzódtak a Kárpát-medence közepe felé, és a Magyar Királyság alattvalóiként néhány évszázad alatt (vegyesházasságok és kulturális szimpátiák okán, kényszer nélkül) ezek a régi-új népcsoportok elkezdték magukat magyarnak vallani. Épp időben, hogy a Török Birodalom ellen már magyarként harcolhassanak. (Zrínyi Miklós horvát-magyarként, Hunyadi János erdélyi magyarként, Dugonics Titusz valószínűleg szerb-magyarként). A török hódoltság 150 éve alatt az ország lakossága durván megfeleződött, és újra német-szláv betelepülőkkel töltődött fel, akik az évszázadok során szintén magyarnak kezdték magukat vallani. A folyamat lassúságára jellemző, hogy Petőfi (kit szlovák anyukája és szerb apukája "predesztinált" arra, hogy a XIX. század legnagyobb magyar költője, mai "népi" kifejezésmódunk megalkotója legyen) korában a magyar vándor színjátszás még csak szegény rokona lehetett az akkortájt egyeduralkodó pesti németajkú színházaknak, Pest-Buda egyesítésekor a budai oldal zömmel németül beszélő burgerekből állt, a Buda környéki falukban 1970 táján még inkább svábul mint magyarul beszéltek az utcán, és e falvakban a mai napig a magukat sváb-magyarnak valló "ős"lakosok viszik a prímet. Sokáig tartott, de megtörtént a csoda: a magyar nyelv és kultúra népet váltott! Számoljunk utána: a honfoglaló magyarok génjeiből megmaradt a negyedük fele, majd annak durván a kétharmada (szászok, polgárosodás, Osztrák-Magyar Monarchia, zsidók, cigányok, miegymás, szovjet "felszabadítás", +ez +az), azaz sacc/kb. egy tizenkettede. Ha nem hiszed, számolj utána. A mai Magyarország lakosságának génállománya tizenegy tizenketted részben nem magyar. (Matematikai fogyatékkal élő honfitársaim kedvéért: génállományunk mindössze 8,5% származik Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm törzseiből.) Ebből több dolog is adódik. 1. Ne csodálkozz, ha nincs ázsiai ferde szemed - de ha az van, azon se lepődj meg (őseid közt kunok is lehettek, mint Adynak vagy Szabó Magdának). 2. A tejérzékenység elég gyakori, ez az ún. ázsiai gén hatása. Én pl. rosszul viselem a tejet, de sok barátomnak semmi baja vele. 3. Fajtiszta magyarnak senki sem nevezheti joggal magát, mondjuk a cigányokkal, zsidókkal szembeni ellenérzések okán sem. 4. Genetikusan kevert nép a magyar, kultúrája pedig hagyományosan befogadó. Ezt kéne ma is folytatni. 5. Mit jelent ezek után a Magyarország a magyaroké szlogen? Sztem semmit és sokat, de erre később még visszatérek.

Árpád vérei, magyar hajszálgyökerekből táplálkozó, turulkarmú, kuruclelkű honfitársak! A nagy magyarkodás genetikailag alaptalan, kulturálisan nevetséges, a hiányzó pozitív identitást nem így kell kompenzálni. Ám semmiképp se hamarkodjuk el a következtetéseket.
Liberál-világpolgár emberjogi bajnokok, figyeljetek! Igenis van sokszínű magyar közösség, van magyar társadalom, van (elárult) nemzeti érdek, van közös haza - csakhogy nem a külsőre, névre különböző csoportokkal szemben, hanem velük és értük, mindannyiunkért, a gyermekeink jövőjéért. Ezért már érdemes összefogni.