Adieu les complexes - Tabu nélkül a gój-zsidó konfliktusról

Nem lenne okosabb legyinteni: "milyen konfliktus?!", és hallgatni róla? Aligha van ennél nagyobb indulatokat kiváltó kérdés, amelyben az őszinte, keresetlen véleményeket rendszeresen visszavonják és/vagy megbánják, amelyben a nagy, összefoglaló művek a hülyeség csimborasszói, s amelyben az apró okosságokat ezerfelől, üvegcserépként kell összeszedegetni. Nem hályogkovácsolási viszketegségből írok róla, nem is azért, mert szeretek darázsfészekbe nyúlkálni, hanem mert a magyar közélet rákfenéjének, egyben kulcsának gondolom az ügyet: szerintem a kibeszéletlen gój-zsidó konfliktus miatt toporgunk egy helyben, és a továbblépéshez önkéntes terápiát kell vállalnunk. Első lépésben a konfliktus lényegével kell szembenéznünk. E lényeget az alábbi analógiával szeretném világossá tenni.

Képzeljük el, hogy Románia a XIX. század közepétől szinte korlátlanul hagyja érvényesülni a magyarokat, akik bekerülnek a gazdaság vérkeringésébe, vállalkozásokat indítanak mindenfelé, a Bukaresttől egészen a Duna-deltáig. Tehetségükkel és szorgalmukkal óriási eredményeket érnek el, komoly gazdasági, társadalmi és kulturális tényezővé válnak Románia életében. Boldog vegyesházasságokat kötnek, nem ragaszkodnak már görcsösen az anyanyelvhez, nagy műveket írnak románul. Sokan őszinte meggyőződésből, mások családi, formai és egyéb megfontolásból ortodox hitre térnek, és egyre hosszabban kell gondolkodniuk azon a kérdésen, hogy magyarnak vagy románnak érzik-e magukat. A válasz többnyire az, hogy mindkettőnek, és ez így jó, nem is szeretnének választani. Azután szörnyű tragédia történik: a II. világháború vége felé az országot megszállják, a magyarokat összeszedik, tömegesen deportálják, kivégzik, nagyrészt külső erővel, de a magyarok ellen hergelt román nép helyeslése mellett, az addig toleráns román hatóságok segítségével.

A túlélők visszatérnek, megállapítják, hogy az ellentétek oka alighanem a vallás és a magyarellenes sztereotípiák voltak, s arra szánják az életüket, hogy mindkettőnek véget vessenek. Jelige: minden román állampolgár egyenlő. A magyar közösség nem nyíltan, hanem informális kapcsolatokban (a rokonságban és barátságokban, szellemi-kulturális vonzódásokban) él tovább, már nem kötődik sem a nyelvhasználathoz, sem a valláshoz, inkább sejthető, mint látható. A magyar identitás nem szűnik meg teljesen, marad egy-két "nagymagyar", de ez a szemlélet nem meghatározó. A "nagymagyarok" egyébként szabadon repatriálhatnak, csak hébe-hóba látogatnak vissza Romániába. Beszélni ugyan nem szokás a magyarságról, de így legalább nincs is baj belőle.

A rendszerváltással újabb változás jön, a románok nemzeti öntudatra ébrednek, rejtett magyar hálózatokról kezdenek beszélni, ujjal mutogatnak a románul beszélő magyarszívű "hazaárulókra". A magyar-román identitású polgárok pedig indulatosan lebunkózzák a románokat, cáfolják, hogy bármiféle magyar hálózatok léteznének, és a Romániában tomboló magyarellenességben látják a problémák okát. Hatalmas a békétlenség, a románok többsége jobboldali, a magyar-románok többsége baloldali, együttműködés helyett engesztelhetetlen ellentétek vannak, Romániában nagyon rosszul mennek a dolgok. Van-e megoldás?

A tisztánlátás végett csak a végén térek vissza a magyarországi helyzetre, egyelőre maradjunk az analógiánál.

A románok döntő többsége szerint a magyarok vállalják nyíltan az identitásukat, egyszersmind fogadják el, hogy Romániában élve a román nemzet érdekeit kell képviselniük; továbbá tiszteljék a nemzet identitásához tartozó ortodox hagyományt és gyakorlatot, és maximum a számarányuknak megfelelően részesedjenek az ország gazdasági-kulturális életéből. Ezt az álláspontot jobboldali pártokon keresztül remélik érvényesíteni.

A magyar-románok döntő többsége szerint a jogállamiságból következően senki nem firtathatja az ő hovatartozásukat, identitástudat helyett az egész emberiségben kell gondolkodni, az ortodoxia elmaradott, a nemzet elavult fogalom, demokráciában nem vizsgálják, ki milyen mértékben részesedik egy ország gazdasági-kulturális javaiból. Különben ha bunkó nacionalista gőgből vizsgálnák, akkor sem találnának semmi aránytalanságot. Álláspontjukat a liberális és baloldali pártokon keresztül szeretnék érvényre juttatni.

Nagyjából középen állva én némi igazságot, némi hamisságot, és néhány csapdát látok mindkét érvrendszerben.
- Igaz, hogy a Romániában élőktől elvárható a román nemzet érdekeinek képviselete, nyilván addig a határig, amíg ez nem ütközik a magyar-román csoport érdekeivel. Ütközés esetén kollektív kisebbségi jogokra lehet hivatkozni, ezért (magyar kisebbség néven) célszerű kisebbséggé nyilváníttatni a magyar-románokat.
- Igaz, hogy egy nemzet egyik csoportja sem szerezhet a többi csoportot joggal zavaró mértékű befolyást a gazdaságban és a kultúrában. Hogy mi joggal zavaró, az már értelmezés kérdése, és főleg az érintettek közötti nyílt megbeszéléseken tisztázható. Szerintem megegyezhetnénk, hogy mostantól kiszorítósdi helyett bevonósdit játszunk.
- Igaz, hogy a román nemzet eddig híresen széthúzó, tehetséget gáncsoló, saját hibái miatt bűnbakért kiáltó hozzáállást mutatott, ezért nem kockázatmentes előállni, hogy "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres". A románság reneszánsza azonban már elkezdődött, a nemzet megszólíthatóvá vált: "magyar-román vagyok, tehetséggel és munkával lettem sikeres, minden románt szívesen megtanítok arra, amit én tudok; gyertek, teremtsünk együtt jólétet".
- Igaz, hogy minél összetartóbb egy nemzet, annál elutasítóbb a többi nemzettel, ezáltal áttételesen a saját kisebbségeivel szemben -- kivéve, ha azok egyértelműen elfogadják a nemzet érdekeit, azaz szövetséget kötnek a nemzettel. A magabiztos nemzetek kiszámíthatóan arrogánsak, a bizonytalan identitású nemzetek ellenben frusztráltak és veszélyesek. Aki stabil világrendre vágyik, az önérvényesítő (asszertív) nemzetek sokszínű egyensúlyában gondolkodik.

- Hamis, hogy a tehetség és a szorgalom ellenére korlátozni lehet a magyar-románok előrejutását. Ez vesztes stratégia. Sokkal eredményesebb versenyképessé válni, átvenni a jó gyakorlatokat (például az oktatást, a műveltséget, az idegennyelvtudást, a tehetség felkarolását, a munkaetikát), és megegyezni a közös nemzeti érdekek mentén.
- Hamis, hogy demokráciában nem vizsgálják kinek-kinek a hovatartozását. Minden jól működő demokrácia átláthatóságot biztosít, kényes egyensúlyok egész sorát feltételezi, és elvárja polgáraitól, hogy ezek fenntartásán belső meggyőződésből dolgozzanak. Az egyensúlyok felborulása a jogállamiságot és a demokratikus fékek-ellensúlyok rendszerét is veszélyezteti. Egyensúlyhiány esetén vészhelyzetet hirdetnek, és ott bizony csorbulnak az állampolgári jogok, egészen az egyensúly helyreállásáig.
- Hamis, hogy az identitáshoz kötődő hagyományok levetkőzhetők. Az ortodoxia és a román nyelv/kultúra tisztelete része marad a román identitásnak. A magyar-román közösség ápolhatja a saját nyelvét/kultúráját, és értékként mutathatja fel. Vesztes játszmába kezd, ha ehelyett a román nyelvet/kultúrát vagy az ortodoxiát kezdi bírálni.
- Hamis, hogy az identitás "megszüntetve is megőrizhető". A fejlett nyugati demokráciákban a kisebbségek tagjairól keresetlenül megírják, elmondják, hogy azok, akik, és az emberek döntő többségét ez egyáltalán nem hozza indulatba. A magyar-román közösség vagy nyíltan, konfliktusok árán is vállalja kettős vagy többes identitását, vagy maradéktalanul felveszi a román identitást, azaz beolvad. Nincs harmadik út. A kriptomagyarság csak lebegteti a dilemmát, miközben torz identitást és örök, feloldhatatlan konfliktusokat okoz.
- Hamis, hogy a magyar-román emberek bírálata automatikusan magyarellenesség. Minden közösségben vannak bírálható egyének, akik mellett nem igazságos kiállni. Közösségellenesnek csak az alaptalan gyűlölködés nevezhető - azt viszont igazságos megközelítésben nevén lehet és kell is nevezni. Viszont küzdeni ellene éppúgy nem célszerű, ahogy a butaság ellen sem butaságellenességgel, hanem okossággal érhetünk el eredményt. Mellesleg nem nevezhető en bloc magyarellenesnek egy olyan társadalom, amely a nyelvi beolvadásig hagyta és hagyja integrálódni, érvényesülni a magyarokat.

- Csapda a zéró összegű játszmákban gondolkodás. A magyar-román oldal pozícióvesztése nem egyértelmű nyereség román oldalon, és fordítva. Ha a két csoport nem talál közös nevezőt, akkor mindketten vesztesek lesznek. Közös nevező lehet a nemzeti érdek, ám ehhez román részről le kell szögezni, hogy a velük sorsközösséget vállaló magyar-románok is a nemzet része, magyar-román részről pedig le kell szögezni, hogy e befogadó román nemzet részének tekintik magukat, és egyetértenek a nemzet érdekeivel.
- Csapda a végső győzelembe vetett hit. Nem lesz olyan állapot, amikor a román nemzet csak románokból áll, de olyan sem, amikor a román nemzet világpolgárrá válik, és elveszíti a lényegi megkülönböztető jegyeit. A nemzetek identitása részben mítoszokra, azaz a történelem "megszépítésére" épül, de ameddig ez nem fordul más nemzetek ellen, addig csak annyira üldözendő, mint az esti mese. Ami reálisan elérhető, az egy képlékeny modus operandi/vivendi, amelyben az egyensúlyt folyamatosan megkérdőjelezik, ám azt önmérséklettel és belülről jövő erőfeszítéssel folyamatosan sikerül megőrizni. A modus vivendi természetes része a folyamatos beszólogatás, bemutogatás, azaz a magyarozás és a románozás soha nem szűnik meg (ahogy az illemtan társadalmi elfogadottsága sem szünteti meg a bunkóságot), csak egyre inkább olyan megítélést kap, mint az utcai köpködés. Egy békés jóléti társadalom nem ökölbe szorult arcú rettegéssel, hanem humorral kezeli a Fradi és az MTK között röpködő vaskos jelzőket.

Ez utóbbi gondolat már átvezet a hazai helyzet konkrétumaira: akit lebüdös....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja az ő megsértésére, megalázására irányuló szándékot. Ugyanígy: akit leszar....znak, az joggal veti ellen, hogy genetikailag, nyelvileg, vallásilag és/vagy kulturálisan ez rendkívül pontatlan, ám helyesen dekódolja a megsértésére, megalázására irányuló szándékot. A szándék kétségtelen, de sértés, megalázás valójában attól lesz belőle, hogy annak vesszük, elfogadjuk, és indulattal igazoljuk vissza a sikerét. Bye-bye, komplexusok! Több belátást és kompromisszumképességet várok gójoktól és zsidóktól egyaránt (gyönyörű a klezmer zene, Magyarország Közép- és Kelet-Európa egyik legbefogadóbb köztársasága -- ebből a kombinációból sokkal többet is ki tudnánk hozni). Egyelőre ugyanis kevesek által elfogadott evidencia, hogy közös jövő akkor is lesz, ha nem hiszünk benne, csak a minőségét befolyásolja alapvetően, hogy érte dolgozunk-e vagy ellene.