Értekezés a bűnről és az erényről, 2. rész

A jó cselekedet egy adott helyzetben növeli, a rossz cselekedet csökkenti a boldogságot, és ennek evolúciós háttere van: az élőlények túlélését és szaporodását segíti, ha az ezekhez kapcsolódó ingerek kellemesek, a túlélést veszélyeztető ingerek pedig kellemetlenek. Ez nem valamiféle intelligens tervezés eredménye, a hanem természetes szelekcióé. Kezdetben egyes egyedek számára a túlélés kellemes, mások számára semleges vagy kellemetlen. Utóbbiak gyorsvonati sebességgel kihalnak, így igen rövid idő alatt a túlélést kellemesnek érző egyedek kerülnek többségbe, ők szaporodnak. Mi pedig évmilliók örömtúlélőinek leszármazottai vagyunk, nincs mit csodálkozni rajta, hogy főszabályként kellemes számunkra, ami az életet és a szaporodást segíti.

Az evolúció értéksemleges mechanika, a túlélés önmagában, külső nézetben nem jó, nem rossz. Elvi alapon nem tudhatjuk, hogy nem annak van-e igaza, aki önként vagy erőszak hatására kihal. Ha a kihalás egy sikertörténet, akkor a kihalók utódai egyre jobban és ügyesebben tudnak kihalni... Csakhogy a kihalóknak definíció szerint nincsenek utódaik, ez logikai vakvágány. A túlélőknek vannak utódaik, akik egyre jobban és ügyesebben tudnak túlélni. Ez a szál működőképes, egyenes vonalon vezet hozzánk. Számtalan generáció túlélőinek leszármazottaiként belénk van kódolva ez ezzel összefüggő ismeret, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy teljesen mást gondoljunk, és az ne legyen így vagy úgy kellemetlen. Ötvenmilliárd sejtünk mindegyike túlélésre van programozva, és kollektíve tiltakozik, ha az agyunk mást ötöl ki. Más szóval, nincs külső nézetünk az evolúcióról, minden idegszálunk egy belső, örömtúlélő nézetet kényszerít ránk.

Érdemes tudatosítani, hogy mi következik az evolúcióból.

• Az első ismert élőlény (az úgynevezett cianobaktérium) szaporodási kódja (DNS-e) 1,5 millió információegységből (bázispárból) állt, miközben mesterséges körülmények között még 2 bázispár sem kapcsolódik véletlenül egymáshoz. Nincs semmiféle hihető modell arra, hogy miként történhetett a 0 bázispárról a 1,5 millióra történő nagy ugrás, amelynek definíció szerint egy generáción belül kellett létrejönnie, hiszen nem lehet 1/10, majd 1/5, 1/2 mértékben szaporodni... Semmiféle ismeretünk nincs korábbi életformákról, jelenleg semmiféle ésszerű elmélet nem hidalja át ezt a szakadékot.
• Az evolúcióban nincs erkölcs, aki túlél, annak technikailag igaza van. Teljesen mindegy, hogy milyen elvi/erkölcsi/stb. igazsága lenne annak, aki kihalt, az evolúcióban nincs ügyvéd, nincs bíróság, nincsenek jogok. Nincs krónikás, aki feljegyezze a kihaltak hősiességét, nincsenek hálával emlékező utódok... tudjuk, miért. Az evolúció ellentmond mindannak, amit emberként gondolunk a viselkedés elemi szabályairól. A sejtjeink azonban mind tisztában vannak a túlélés értéksemleges mechanikájával, és gyakran a tudatunk ellen dolgoznak. Alsó szinten egy 50 milliárd sejtből álló biomechanikus túlélőgép vagyunk, felső szinten pedig igyekszünk fantáziadús történeteket kitalálni arról, hogy miféle egyetemes, szép elvek irányítják a tetteinket. Ez nem azt jelenti, hogy a tudat káros, hanem azt, hogy a tudat még eredményesebb túlélővé tesz minket, csakhogy nincs egy az egyben összerendelve a tetteinkkel. Dörzsölt ügyvédként utólag igazolja, mentegeti védence (a szervezetünk) viselt dolgait.
• Az egysejtűekből úgy lett többsejtű, hogy a spontán összekapcsolódó sejtcsomók eredményesebb túlélőnek bizonyultak a magányos harcosoknál. Ugyanilyen okból jött létre a szexuális szaporodás, a szex két szervezet génjeit kombinálja, továbbfejlesztve a spontán mutációkat, változatosabbá és életképesebbé téve az utódokat. A fejlett szervezeteknél a nemi szerepek leosztottak, nem cserélhetők fel ötletszerűen (v.ö. genderideológia), mert az veszélyezteti a fennmaradást.
• A tudatunk az evolúció legeslegutolsó, viszonylag rövid szakaszának terméke, számtalan generációnk élt a mechanikus szaporodás törvényei szerint, míg egy újabb megmagyarázatlan ugrás következett be, képessé váltunk az önreflexióra, rálátást nyertünk arra, hogy a mechanikus túlélés nem elég, valami többre, szebbre vágyunk, és ez egy nehezen megfogható szégyenérzetet, lelkiismeretfurdalást váltott ki őseinkből. A teremtés könyve allegorikusan fogalmaz, Ádám tudja, hogy nem szabadott volna enni a tudás fájáról, és elbújik, mert szégyelli, hogy meztelen. Az állat nem szégyelli magát a tetteiért, a tettei nem jók vagy rosszak, hanem csak vannak. Nem tartja problémának a természetes állapotát, például az önzését, nem dilemmázik azon, hogy jobbnak kellene lennie, de nem megy. Ez különbözteti meg az embert az állattól: folyamatosan szembesülünk azzal, hogy a tetteink - önzésből, mértéktelenségből vagy rosszakaratból - nem optimálisak az adott helyzetben, és hogy jobbnak kellene lennünk, de szép szándékaink dacára nem megy eléggé. A Biblia ezt a tett-tudat ellentmondást nevezi az ősbűn következményének, mai ismereteink fényében pontosabb kifejezés rá a velünk született neurózis. A 20. század pszichológiája kísérletet tett arra, hogy megszabadítsa az embert ettől a neurózistól, így csinált belőle pszichopatát, megfontoltan gátlástalan, tömeggyilkos szörnyeteget. A "felszabadítási" kísérlet borzalmas kudarchoz vezetett. Akinek önreflexiója van, az többé nem szabadulhat a neurózistól, legfeljebb optimalizálhatja, kalibrálhatja, tuningolhatja, hogy a lehető legkevesebb önkorlátozással kihozza belőle a legjobb egyéni-közösségi érdekegyensúlyt.
• Az ember állandó bűntudata azért is feloldhatatlan, mert kénytelen táplálkozni, és ezzel szenvedést okoz a megevetteknek. Ha az ember növény lenne, szervetlen anyagokkal táplálkozna, de akkor nem lehetne tudata. Ha növényevő lenne, akkor nem jutott volna az evolúció csúcsára. Embervoltunk a húsevésnek köszönhető, és ez feloldhatatlan tudati ellentétet okoz a "széplelkű énünk", valamint az evolúciós énünk között. További ellentétforrás, hogy eleinte valószínűleg alfa hím + hárem elrendezésben éltünk, mint a csimpánzok, és ez a fegyverek egyenlősítő ereje miatt alakult át heteroszexuális monogámiába, de nem olyan régen, hogy categoricus imperativusként a génjeinkbe kódolódhatott volna. A monogám és az alfa-hárem tudat napi szintű tudatkonfliktusokat ("illetlen" késztetéseket) idéz elő, a személyiségünk e tekintetben is meghasonlott.
• Szintén feloldhatatlan tudati ellentét fakad az egyéni érdek és a közösségi érdek közötti egyensúly dinamikájából. Ritka kegyelmi állapot, amikor az egyén úgy érzi, hogy már eleget szerzett, és a közösség javával szeretne foglalkozni. Hasonlóan ritka, hogy a közösségben konszenzus alakul ki, miszerint most már eléggé érvényesülnek a kollektív érdekei, ezentúl az egyén kiteljesedésével kellene foglalkozni. Az egyensúly puszta elképzelése is önmeghaladást (transzcendenciát) feltételez.

A humanisták és a vallásosok tartós vitája arról szól, hogy az egyén-közösség optimális boldogságegyensúlyához elég-e az adott kor embere számára logikusnak látszó szabályzat (az emberi jogok egyre bővülő rendszere), vagy külső tekintélyre és engedelmességre (a kinyilatkoztatott parancsolatok rendszerére és szervezett lelki-vallási életre) is szükség van-e ehhez. A vita eddig döntetlenre áll, de közel az átbillenési pont, ugyanis rendelkezésünkre állnak azok az ismeretek, amelyek a külső tekintély szükségességét támasztják alá.

Ha a tudatunk alkalmas lenne az emberiség hosszú távú, összetett érdekeinek elemzésére és átlátására, továbbá egy az egyben ellenőrizné a tetteinket, akkor a humanistáknak lenne igazuk, vagy legalábbis, megfelelő IQ-júaknak nem lenne szükségük külső tekintélyre, isteni szabályzatra és lelki-vallási életre. Ha a tudatunk nem alkalmas a fentiek tudatosítására, sem a tetteink tényleges irányítására, akkor pedig a vallásosoknak van igazunk. A neurológia, a pszichológia és a humánetológia összes adata arra utal, hogy nem látjuk át a közösségünk hosszú távú, összetett érdekeit, sőt a saját jól felfogott egyéni érdekeinket is csak ritkán és töredékesen ismerjük fel, a tudatunk pedig messze nem irányítja a tetteinket. Röviden: isteni szabályokra és az engedelmes követésükre azért van szükségünk, mert ez jobb eredménnyel jár az egyén és a közösség számára, mint amit önerőből kitalálunk helyette. 

Ez a megállapítás nem bizonyítja Isten létét, csak alátámasztja, hogy szükségünk van egy istenképre, egy külső hivatkozásra. Ha Isten létezik, akkor a tudatállapotunk egybevág a filozófiai valósággal, ha Isten nem létezik, akkor... ez nem változtat a helyzetünkön. A filozófiai valósághoz külső nézetre lenne szükség, nekünk viszont nincs külső nézetünk. Hiába tudjuk, hogy "szín" nem létezik, csak energiarezgések vannak különböző hullámhosszon, attól még színeket látunk, és nagy baj, ha nem. Hiába tudjuk, hogy "éhség" nem létezik, csak a szerveink összetett jelzése arra, hogy külső energiavitelre van szükségünk, attól még éhséget érzünk, és nem összetett üzenetet. Ha azt mondjuk, hogy Isten valójában nincs, csak szükségképpen hallucináljuk, azzal máris módosítjuk a tudatállapotunkat, és ez a következmények szempontjából probléma. A Romeo és Júlia, valamint a Hamlet befogadása szempontjából teljesen mindegy, hogy Shakespeare műveit Shakespeare írta, vagy egy másik ember, aki Shakespeare-nek adta ki magát, vagy csak kitaláltunk egy gyűjtőnevet a hasonló alkotások szerzőjének, és megállapodtunk, hogy Shakespeare-nek fogjuk hívni. Más példa: ha az úttestre lépünk, teljesen mindegy, hogy amit felénk száguldó kamionnak látunk, az létezik-e, és elüt, vagy illúzió, hogy létezik és elüt, és meghalunk, az eredmény ugyanaz. Szeretnénk persze ennél többet és pontosabbat tudni, lankadatlanul próbálkozunk, de folyton kudarcot vallunk, és az esetleges eredménynek sem lenne logikai jelentősége. Érdekes, paradox helyzet, ez is az emberi létállapot lényegi összetevője.

Isten vagy létezik, és olyan, amilyennek logikailag optimális módon elképzeljük, vagy logikai alapon kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy számunkra léteznie kell, mégpedig a logikailag optimális jellemzőkkel. Isten optimális jellemzőiről szintén evolúciós folyamatban alakult a tudásunk - ez már a következő rész témája.