Értekezés a bűnről és az erényről, 4. rész

A jó és rossz cselekedeteknek kétféle megítélési módja létezik: a szándék és az eredmény szerinti. Az első a szándéketika (deontológia), a második a következményetika (konzekvencializmus). A szándéketikát a családból hozzuk, de óvodáskoron túl nem sokra megyünk vele. Legfeljebb egy óvodás gondolhatja ugyanis, hogy a lényeg a szándék, és nem az eredmény. Ha egy gyerek finom ebédet szeretne főzni, de odaégeti, nem haragszunk érte, a lényeg, hogy jót akart, a jó szándék később valószínűleg jó eredményekhez vezet. Ha ezt egy szakács követi el, rossz néven vesszük. Szíveskedjen úgy akarni a jót, hogy az tényleg jó legyen. Aki kinőtt az óvodáskorból, nem képzelheti ésszerűen, hogy elég akarni a jót, és felesleges vizsgálni, mi sül ki belőle.

Ha választhatunk egy jól kormányozni igyekvő, de eredménytelen, és egy gyakorlatban jó eredményeket hozó kormány között, ki választja az eredménytelent? Ha választhatunk a munkánk szóbeli méltatása és a fizetésemelés között, ki választja az elvi megbecsülést? Ha választhatunk egy kiválónak szánt és egy kiválóan működő autó között, hányan választják az elvi remekművet? Ezt a gondolatmenetet az általános iskolában kellene megvitatni. Ma óvodától egyetemig, sőt nyugdíjaskorig trendi azt vélni, hogy a tetteket a szándék minősíti. A társadalom ennek megfelelő állapotban van, a jólétünk is ennek megfelelő. Ha szebbet, jobbat szeretnénk, be kell vezetnünk a következményetikát.

Ez fokozottan érvényes a világ jobbítására. Ne dobjuk ki a kenyeret, mert Afrikában éheznek? Rendben, de akkor hajítsd el azt a kenyeret Afrikáig, és győződj meg róla, hogy valóban egy éhező szájába kerül, különben semmi jót nem tettél. Írjuk ki óriásplakátokra, hogy le a párkapcsolati erőszakkal? Ha ettől csökken a párkapcsolati erőszak, akkor igen. Ha nem, akkor ne pózoljunk képmutató módon, hanem vizsgáljuk meg, mely társadalmi csoportokban gyakori a probléma, közvetlenül őket érjük el, és addig ösztönözzük őket a változásra, míg a probléma meg nem oldódik. Spóroljanak a svédek a vízzel, mert a sivatagban kevés van? Attól, hogy csak félig húzzák le a vécét, náluk büdösen nedves lesz, ám a sivatag forró és száraz marad. Nemrég hallottam, hogy a belga iskolákban arra nevelik a gyerekeket, hogy pisilés után ne mossanak kezet, mert az pazarlás. Ha a megspórolt víz csővezetéken vagy tartályhajón eljut a szomjazókhoz, akkor ez nemes cselekedet is lehet. Persze meg kell vizsgálni a szállítás környezeti hatását, és azt, hogy célszerű-e lemondanunk az alapvető higiéniáról. Tudjuk-e, hány szomjazóhoz jut el a belga a víz? Meg kellene vizsgálni, és csak azután beépíteni a "piszkos kéz módszert" a nevelési tervbe. Ha nem így cselekszünk, kockáztatjuk, hogy a csimpánzok szégyenszemre leköröznek IQ-ban. A következményetika ésszerű és működő megoldásokat biztosít, világméretű bevezetése óriási jólétnövekedést hozhat.

Az elvben jó, a gyakorlatban rossz megoldásokra van megfelelő szakkifejezés: erkölcsi pózolás. Jézus a leghatározottabban ellenezte az erkölcsi pózolást, a tartalom nélküli formát, az elvi haszonból előálló gyakorlati kárt. Számos példabeszédben ostorozza a pózolókat, képmutatónak, hazugnak, üres edénynek, meszelt sírnak, világtalanokat verembe vezető vakoknak nevezi őket, és ez az egyetlen csoport, amelynek nem bocsát meg, amelynek Ő, a testet öltött végtelen szeretet és megbocsátás azt mondja, hogy "bűnötök megmarad". Hogyan? A végtelen szeretet nem szereti a pózolót, nem bocsátja meg neki a pózolást? Ez fogalmi ellentmondás? Szerintem nem, a végtelen szeretet ugyanis jót akar nekünk, a pózoló pedig nem, ezért magát rekeszti ki a végtelen szeretetből. A pózoló nem bán semmit sem, ezért magát zárja el a végtelen megbocsátástól.

Nézzük meg, mi következik a következményetikából olyan kényes kérdésekre nézve, mint a

• nacionalizmus - nincs abban semmi rossz, hogy az egyén szereti magát, hogy a család összetart, hogy egy falu közös identitást alakít ki, hogy egy nyelvi-kulturális egység tagjai együttműködnek a saját érdekükben. Ez a javukra válik, másnak nem okoz kárt, tehát etikailag helyes. Az összetartás szélsőséges változata már fenyegetheti a szomszédos közösségeket, konfliktus robbanthat ki, ez a mérték etikailag helytelen. Ha mindkét fokozatot nacionalizmusnak nevezzük, akkor ugyanazt a szót használjuk a jóra és a rosszra, ami célszerűtlen. Ésszerű a nacionalizmus fogalmát az összetartás más közösségeket veszélyeztető változatára szűkíteni.
• homoszexualitás - nincs abban semmi rossz, hogy két ember szexuális örömöt okoz egymásnak, ez alapértelmezetten jó, evolúciósan is támogatott. Botrányos gondolat? Ez még nem a történet vége. A társadalom egyéni-összboldogság egyensúlyához azonban stabilitásra és fenntarthatóságra is szükség van, amire a heteroszexuális monogámia alkalmas, és semmi más. A partnerek váltogatása és a hűtlenség destabilizál, konfliktusforrás, ezért helytelen. Az utódokat nem eredményező párkapcsolat mindenképpen célszerűtlen, de ha a felek nem tehetnek róla, akkor tűréshatáron belül van. Ha a felek már elvben kizárták az utódokat a tervből, de összességében születik elég gyerek, az még mindig tűréshatáron belülre esik. Ha nincs elég gyerek, akkor a társadalom stresszhelyzetbe kerül, és a tűréshatár összezsugorodik. Stresszhelyzetben az emberek elkezdenek beleszólni egymás "magán"ügyeibe, a gyermeklétszám nem egy hét alatt megoldható kérdés, célszerű legalább egy generációnyira (30 évre) előre gondolkodni. Nem ismerünk olyan kultúrát, amelyben a homoszexualitás hosszú távon, fenntarthatóan elfogadott lett volna. Nem az elvi lehetőség hiányzik (elméletben minden monogám meleg férfipár szerezhetne magának egy monogám leszbikus párt, és egymás között, kalákában megoldhatnák a problémákat),  hanem a gyakorlati referencia, vagyis ez ténylegesen és tömegesen nem történik meg. A homoszexuális partnerek örömöt szándékoznak okozni maguknak és egymásnak, de hosszú távon, összetett nézetben ebből nem jön ki sem a maguk, sem a közösségük, sem az emberiség legfőbb java, következésképp a homoszexualitás helytelen. Az isteni tilalom és az ésszerű emberi megfontolás - logikus módon - ugyanarra az eredményre vezet.
• férfi-női esélyegyenlőség - ez teljes mértékben helyes és kívánatos, feltéve, hogy nem szavakban, nem csak a formákban valósul meg. Egyszerű mércét javaslok erre: akkor valósult meg a nemek esélyegyenlősége, ha a nők között ugyanolyan alacsony százalék irigykedik a férfiakra, mint a férfiak között a nőkre. Az egyenlőség mechanikus változata viszont (az ismert feminista jelszót átalakítva) annyit ér a nőnek, mint halnak a bicikli. Az evolúció  előnyben részesítette a szakosodott női-férfi szerepkört, ha nem így lenne, akkor ma nem lenne közöttük biológiai-társadalmi különbség. A szakosodás túlélési előnyt jelentett, így vált dominánssá. Kellő IQ-val felül lehet vizsgálni ezt a helyzetet, de ehhez partnerség kell a nők és a férfiak között, és nem elvadult amazonakciók. Saját kárunkon megtanultuk, hogy az ökoszisztéma egyensúlyát nem szabad hirtelen ötletektől vezérelten felborítani. Azt is célszerű megtanulnunk, hogy az evolúció eredménye mindig sikerkombináció, az attól való eltérés maximális körültekintést igényel.
• önsorsrontás - elvben mindenki szabadon rongálhatja az egészségét, pusztíthatja az életét, viszont mi valamennyien életigenlő, örömelvű elődök utódai vagyunk, ezért természetes, ha az ilyen magatartás zsigeri megbotránkozást és felháborodást vált ki belőlünk, ez a DNS-ünkbe van kódolva. Aki önpusztító akar lenni, az célszerűen keresse a sorstársak társaságát, alapítson önálló területen önálló közösséget, és szíveskedjen ott elrontani a maga és társai életét, ne az örömelvű életigenlők közösségében. Bennünket arra programozott az evolúció, és arra indít mind az isteni útmutatás, mind az emberi logika, hogy ennek gátat vessünk, azaz beavatkozzunk az alkoholisták és egyéb szerhasználók életébe, begyűjtsük és munkára fogjuk a hajléktalanokat, terápiába vonjuk a szerintünk nem kellően örömelvű életigenlőket, és nem vagyunk meggyőzhetők arról, hogy joguk van pont a mi közelünkben önsorsot rongálni. Akinek ez nem tetszik, reklamáljon az ösztöneinknél, a DNS-ünknél, a logikánál, végső fokon tegyen panaszt az evolúciónál.

A messiási istenkoncepcióval lehet vitatkozni, sőt helyes is elemezni, lyukakat, következetlenséget keresni benne - aki hibát talál, az Szponzorunk jóvoltából ajándék belépőt nyerhet a Mennybe. Isten a végtelen szeretet, az ember(iség) legfőbb javát akarja. Ez a logikailag elérhető legjobb definíció. Aki tehát jól, azaz eredményesen keresi a maga és az emberiség javát, az automatikusan az isteni szándékot valósítja meg. Aki megvalósítja Isten akaratát, az szükségképpen a maga és az emberiség legfőbb javát keresi. Aki nem így él és cselekszik, az egyszerre árt önmagának és az emberiségnek - Istennek értelemszerűen nem, legfeljebb Isten ügyének, Isten ügye viszont az egyén és az emberiség legfőbb javának elősegítése. Ebből következik, hogy aki nem foglalkozik Istennel, de eredményesen keresi a maga és az emberiség legfőbb javát, az definíció szerint mégis csak Istennel foglalkozik. Aki nyíltan elutasítja ezt az istenkoncepciót, az pedig definíció szerint a maga és az emberiség legfőbb java ellen dolgozik. Minél erősebb az elutasítás, annál nagyobb a kár az egyénre és az emberiségre nézve. Ez egybevág azzal a történelmi tapasztalattal, hogy az emberiség Istent nyíltan és hangosan elutasító állítólagos jótevői gonosztevőknek vagy gonosztevők bűntársainak bizonyultak.