Bibó Istvánról annyit tudunk, hogy szerinte a demokrata nem fél. Ennél bonyolultabb a helyzet (lásd: http://wita.hu/index.php?show=post&post=1085). Továbbá Bibó találta fel a "harmadik utat", amit a szociáldemokrácia magyarországi bevezetésére értett --, ezt fejlesztették aztán tovább mások, tetszőleges két szélsőség közötti megoldásukat harmadik útnak nevezve. Bibó Istvánra sokkal többen hivatkoznak, mint ahányan olvassák. A Bibó István -- Életút dokumentumokban című könyvből vett mozaikokkal szeretném bemutatni, hogy nem csak az utókor értette jelentősen félre ezt az utópikus gondolkodót, hanem ő maga is jelentősen félreértette korának magyar és nemzetközi valóságát.
1944 nyarán Bibó így biztatta a munkássággal való együttműködésre a magyar középosztályt (Békeajánlat, pp. 205-210):
"a magyar munkásság nem óhajtja az 1919-es proletárdiktatúra szereplőit újból politikai szerephez juttatni,"
"A magyar munkásosztály az úri osztállyal szemben semmiféle kollektív bosszúra nem készül és -- noha ma teljesen együtt érez a vérig sanyargatott zsidósággal -- nem fog kollektív bosszúra lehetőséget adni a zsidóknak sem,"
"A magyar munkásosztály minden erejével ellene szegül annak, hogy Magyarország tartós szovjetorosz vagy bármi más megszállás alá kerüljön vagy pláne a Szovjetunióba bekebeleztessék."
"A magyar munkásosztály minden erejével és erején felül is rajta lesz, hogy Trianon ostoba területi rendelkezései nem ismétlődjenek meg, a magyar véreink idegen uralom alá ne kerüljenek; különösen mozgósítani akar minden erőt az erdélyi magyarságnak a magyar állam keretében való megmaradása érdekében,"
"A magyar középosztálynak nem kell a magyar munkásosztálytól féltenie sem családi házait, sem családi villáit, sem öröklakásait, sem megtakarított pénzét, és nem kell féltenie azokat a kis birtokokban, gyümölcsösökben, házakban, részvényekben fekvő tőkéjét sem, melyet arra tartott, hogy vele szűk határok közé szorított életét kényelmesebbé és emberségesebbé tegye,"
"...az orosz politikának nincs szándékában Magyarországot megszállni és bekebelezni, de ezt (igenis) abban az esetben mégis meg fogja tenni akkor, ha azt látja, hogy itt semmiféle itteni gyökerű mozgalom nem támad, mely a hitlerista őrülettel szemben ellenállásra képes. Ha lát ilyen mozgalmat, boldogan átengedi annak Magyarország kormányzásának gondját."
Bibó István a fenti sorok tanúsága szerint -- finoman szólva -- nem rendelkezett az éleslátás adományával. Nézzük, hogyan értékeli utólag, ami a II. világháború utáni Magyarországon történt.
"Már azt hiszem, '48-tól kezdve elkezdtem az első tapogatózást bírói kinevezés irányában. E tárgyban jártam Riesnél is, Hajdú Gyulánál is, és mind a ketten a gondolatot elsőre szívesen látszottak fogadni -- ma szinte gyermekesnek találom, hogy azt képzeltem, hogy nekem abban az időben és az akkori feltételek mellett a bírói állapot zökkenőmentesebb lesz, mint az egyetemi tanári állapot. Utóbb megtudtam, hogy a legnyilvánvalóbb utasításokat kapták a bírák abban az időben a legszimplább magánjogi ügyekben is, hogy hogy kell nekik dönteni. Ezt éppúgy nehezen viseltem volna le, mint azt az utasítást, hogy hogyan kell a politikát előadni. Akkor rejtélyes okokból nem láttam át, hogy ez nem nekem való dolog." (pp. 389-390)
"A leghalványabb kétségem sem volt arról, hogy a Rajk-perből lényegében egy szó sem igaz. A rádióban hallottam a Rajk nyilatkozatát, ahol megkérdezték, hogy ő ugyebár trockista, és mi a trockizmus lényege; akkor ő meghatározta a trockizmust halálos pontosan a hivatalos álláspont szerint, olyan meghatározást adott, amit egy valóságos egykori trockista -- még ha saját egykori trockizmusára emlékszik is -- képtelen lett volna adni, mert végül is csak azt mondta volna el, hogy mint trockista, hogy s mint gondolkodott. De Rajk nem ezt mondta, hanem hogy a trockizmus lényege a kommunizmus tagadása meg hasonlók. Teljesen negatív és süket szöveget. Emlékszem, hogy ez volt az, ami bennem teljesen eldöntötte, egyértelművé tette a helyzetet." (p. 396)
Ha ennek alapján azt gondolnánk, hogy fokozatosan átlátta a helyzetet, kiábrándít a következő, saját 1957-es peréről elmondott interjúrészlet.
"Meglepett, amikor a védő azt mondta nekem, hogy itt nem érdekes az, hogy hány évet kapok, az érdekes egyedül, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Ez engem meglepett, mert nem éreztem azt, hogy én komolyan halálos ítélet árnyékában vagyok -- elsősorban azért nem, mert fogalmam sem volt arról, hogy Nagy Imrét halálra ítélték, sőt akkor, amikor én a bíróság elé kerültem, már ki is végezték. Marián István cellatársamnak egy beszélgetés során -- ő nagyon kétségbeesve várta a legrosszabbat -- még én mondtam, lehetetlenség az, hogy téged halálra ítéljenek, mert ahhoz, hogy téged halálra ítéljenek, előbb halálra kell ítélni Malétert, akit a szovjet hadsereggel való tárgyalópartneri minőségben fogtak el. Tehát lehetetlennek tartom, hogy a szovjet hadsereg hagyja, hogy őt kivégezzék, ha pedig ez lehetetlen, akkor lehetetlen az, hogy téged kivégezzenek. De Malétert azért sem lehet kivégezni -- mondtam én teljes naivitásomban --, mert ahhoz előbb Nagy Imrét kellene kivégezni, és ez végleg lehetetlen." (p. 467)
"A Gyűjtőben" történt a halálos ítéletek végrehajtása. Ezt én sokkal később tudtam meg, és szokott ártatlanságommal nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem. Azt vettem észre, hogy időnként hisztérikus üvöltözésbe kezd egyik vagy másik rab, azt hittem, hogy ez egy ilyen börtön-idegroham, és több esetben hallottam ilyet. Egyszer hallottam egy nagyon friss női hangot, amint azt kiabálja, hogy "anyuka, anyuka", aztán eltűnt a hang valami fordulóban, de arra is csak utólag jöttem rá, hogy ezt akkor vitték kivégezni." (p. 469)
A fentiek szerint Bibó István tartós téveszmék között, utópikus elmeszüleményei és a valóság közötti szakadék felett élte le az életét, minden esetben őszintén meglepődve, hogy a valóság ezúttal speciel nem őt igazolta, ám a továbbiakban cseppet sem gyanítva, hogy modellje egyéb részletekben is frissítésre szorul. Nem csodálkozom, hogy nem szokták a bibói életmű beható tanulmányozására biztatni az olvasókat: olyan ember volt ő, akitől maximum ötszavas idézeteket praktikus kiragadni és felhasználni a magyar "szabadságszeretők" kénye-kedve szerint, ám nem célszerű bővebben ismertetni életének ellentmondásait, diagnózisainak találati arányát.
1944 nyarán Bibó így biztatta a munkássággal való együttműködésre a magyar középosztályt (Békeajánlat, pp. 205-210):
"a magyar munkásság nem óhajtja az 1919-es proletárdiktatúra szereplőit újból politikai szerephez juttatni,"
"A magyar munkásosztály az úri osztállyal szemben semmiféle kollektív bosszúra nem készül és -- noha ma teljesen együtt érez a vérig sanyargatott zsidósággal -- nem fog kollektív bosszúra lehetőséget adni a zsidóknak sem,"
"A magyar munkásosztály minden erejével ellene szegül annak, hogy Magyarország tartós szovjetorosz vagy bármi más megszállás alá kerüljön vagy pláne a Szovjetunióba bekebeleztessék."
"A magyar munkásosztály minden erejével és erején felül is rajta lesz, hogy Trianon ostoba területi rendelkezései nem ismétlődjenek meg, a magyar véreink idegen uralom alá ne kerüljenek; különösen mozgósítani akar minden erőt az erdélyi magyarságnak a magyar állam keretében való megmaradása érdekében,"
"A magyar középosztálynak nem kell a magyar munkásosztálytól féltenie sem családi házait, sem családi villáit, sem öröklakásait, sem megtakarított pénzét, és nem kell féltenie azokat a kis birtokokban, gyümölcsösökben, házakban, részvényekben fekvő tőkéjét sem, melyet arra tartott, hogy vele szűk határok közé szorított életét kényelmesebbé és emberségesebbé tegye,"
"...az orosz politikának nincs szándékában Magyarországot megszállni és bekebelezni, de ezt (igenis) abban az esetben mégis meg fogja tenni akkor, ha azt látja, hogy itt semmiféle itteni gyökerű mozgalom nem támad, mely a hitlerista őrülettel szemben ellenállásra képes. Ha lát ilyen mozgalmat, boldogan átengedi annak Magyarország kormányzásának gondját."
Bibó István a fenti sorok tanúsága szerint -- finoman szólva -- nem rendelkezett az éleslátás adományával. Nézzük, hogyan értékeli utólag, ami a II. világháború utáni Magyarországon történt.
"Már azt hiszem, '48-tól kezdve elkezdtem az első tapogatózást bírói kinevezés irányában. E tárgyban jártam Riesnél is, Hajdú Gyulánál is, és mind a ketten a gondolatot elsőre szívesen látszottak fogadni -- ma szinte gyermekesnek találom, hogy azt képzeltem, hogy nekem abban az időben és az akkori feltételek mellett a bírói állapot zökkenőmentesebb lesz, mint az egyetemi tanári állapot. Utóbb megtudtam, hogy a legnyilvánvalóbb utasításokat kapták a bírák abban az időben a legszimplább magánjogi ügyekben is, hogy hogy kell nekik dönteni. Ezt éppúgy nehezen viseltem volna le, mint azt az utasítást, hogy hogyan kell a politikát előadni. Akkor rejtélyes okokból nem láttam át, hogy ez nem nekem való dolog." (pp. 389-390)
"A leghalványabb kétségem sem volt arról, hogy a Rajk-perből lényegében egy szó sem igaz. A rádióban hallottam a Rajk nyilatkozatát, ahol megkérdezték, hogy ő ugyebár trockista, és mi a trockizmus lényege; akkor ő meghatározta a trockizmust halálos pontosan a hivatalos álláspont szerint, olyan meghatározást adott, amit egy valóságos egykori trockista -- még ha saját egykori trockizmusára emlékszik is -- képtelen lett volna adni, mert végül is csak azt mondta volna el, hogy mint trockista, hogy s mint gondolkodott. De Rajk nem ezt mondta, hanem hogy a trockizmus lényege a kommunizmus tagadása meg hasonlók. Teljesen negatív és süket szöveget. Emlékszem, hogy ez volt az, ami bennem teljesen eldöntötte, egyértelművé tette a helyzetet." (p. 396)
Ha ennek alapján azt gondolnánk, hogy fokozatosan átlátta a helyzetet, kiábrándít a következő, saját 1957-es peréről elmondott interjúrészlet.
"Meglepett, amikor a védő azt mondta nekem, hogy itt nem érdekes az, hogy hány évet kapok, az érdekes egyedül, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Ez engem meglepett, mert nem éreztem azt, hogy én komolyan halálos ítélet árnyékában vagyok -- elsősorban azért nem, mert fogalmam sem volt arról, hogy Nagy Imrét halálra ítélték, sőt akkor, amikor én a bíróság elé kerültem, már ki is végezték. Marián István cellatársamnak egy beszélgetés során -- ő nagyon kétségbeesve várta a legrosszabbat -- még én mondtam, lehetetlenség az, hogy téged halálra ítéljenek, mert ahhoz, hogy téged halálra ítéljenek, előbb halálra kell ítélni Malétert, akit a szovjet hadsereggel való tárgyalópartneri minőségben fogtak el. Tehát lehetetlennek tartom, hogy a szovjet hadsereg hagyja, hogy őt kivégezzék, ha pedig ez lehetetlen, akkor lehetetlen az, hogy téged kivégezzenek. De Malétert azért sem lehet kivégezni -- mondtam én teljes naivitásomban --, mert ahhoz előbb Nagy Imrét kellene kivégezni, és ez végleg lehetetlen." (p. 467)
"A Gyűjtőben" történt a halálos ítéletek végrehajtása. Ezt én sokkal később tudtam meg, és szokott ártatlanságommal nem vettem észre, hogy mi folyik körülöttem. Azt vettem észre, hogy időnként hisztérikus üvöltözésbe kezd egyik vagy másik rab, azt hittem, hogy ez egy ilyen börtön-idegroham, és több esetben hallottam ilyet. Egyszer hallottam egy nagyon friss női hangot, amint azt kiabálja, hogy "anyuka, anyuka", aztán eltűnt a hang valami fordulóban, de arra is csak utólag jöttem rá, hogy ezt akkor vitték kivégezni." (p. 469)
A fentiek szerint Bibó István tartós téveszmék között, utópikus elmeszüleményei és a valóság közötti szakadék felett élte le az életét, minden esetben őszintén meglepődve, hogy a valóság ezúttal speciel nem őt igazolta, ám a továbbiakban cseppet sem gyanítva, hogy modellje egyéb részletekben is frissítésre szorul. Nem csodálkozom, hogy nem szokták a bibói életmű beható tanulmányozására biztatni az olvasókat: olyan ember volt ő, akitől maximum ötszavas idézeteket praktikus kiragadni és felhasználni a magyar "szabadságszeretők" kénye-kedve szerint, ám nem célszerű bővebben ismertetni életének ellentmondásait, diagnózisainak találati arányát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése