A gyerek gyakran menekül a nemszeretem feladatok elől: ne kelljen ma házit csinálni, mosogatni, takarítani, fát vágni, udvariasnak lenni. A felnőtt már nagyobb kötelezettségek elől menekül. Ne kelljen adót fizetni, járdát takarítani, önsorsot kovácsolni, közösségi feladatokat ellátni. Ciki lenne egyszerűen kijelenteni, hogy ide nekem az oroszlánt is, az embertársaknak meg NYASGEM. A menekülés haladó, kegyes orcájú iránya a humanizmus.
A humanizmus (általános emberiesség, az emberiség szeretete), fő mozgatórugója, hogy ne kelljen a családot, a szomszédot, a szűken vett közösséget szeretni. Úgy működik, mint a hajléktalanokkal szembeni sóherség: ennek a csavargónak nem adok, helyette a nagy szociális rendszer átalakítását támogatom erkölcsileg, hogy ne legyenek hajléktalanok. Eddig még mindenki bicskája beletörött a szép feladatba, ám addig sem kell odaadni azt a százast az aluljáróban mosdatlanul kéregető unszimpatikus embertársnak, aki nyilván piára költené.
A menekülés szép irodalmi példája József Attila: Születésnapomra című versének zárlata. Horger Antal professzor a szegedi egyetemen elintézte, hogy az ifjú lázadó költő egy kemény verse miatt ne kaphasson tanári diplomát. Attila válasza: én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani. Az alsó szinten elbukott, magasabb szinten diadalmaskodott hát.
A humanisták nem igazán csípik a keresztényeket, mert ők a legközelebbi embertársak szeretetét, a közösségi feladatok felvállalását várják el. Különösen sértő, hogy mindenkitől. Az individuum sérelmezi, hogy családi értékekkel, önfeladással, önmérséklettel jönnek neki, miközben ő úgy tudja, hogy aki "önmagát adja", mint Alekosz a Való Villában, az mindent elérhet, az mindent megérdemel, az olyan jól élhet, mint senki körülötte. A konkrét, élő embertárs bosszantja az egyént, ezért inkább az elvont emberiséget választja. Világpolgárrá lesz, mert a hazáját nem akarja szeretni. Nem alapít családot, mert Afrikában úgyis túlnépesednek... Érdekes lenne, ha a földműves hasonló megfontolásból nem öntözné a földjét, mondván, hogy szolidaritásból teszi, hiszen Bangladesben százezrek menekülnek az árvíz elől. Ha a távfűtő vállalat nem fűtené télen a panellakásokat, mondván, hogy Ausztráliában éppen hőhullám van.
Woody Allen Manhatten című önironikus filmjében azt mondja a pszichológusnak: ma nem akar iskolába menni; értelmetlen az egész, hiszen tágul a világegyetem. A humanista emberiségszeretete is ehhez hasonló ürügykeresésből forrásozik, és nem eredményesebb, mint Bob Geldoff Live Aid néven elhíresült, Afrikát segíteni hivatott jótékonysági koncertjei, melyek bevételéből különböző afrikai despoták népkonyha felállítása helyett fegyvert vásároltak, hogy még hatékonyabban elnyomhassák az elnyomottakat, kiknek megsegítése helyett polgártársaik nyilván az alaszkai jegesmedvék jólétét viselték kegyes szívükön. Sokkal szebb lenne a világ, ha a jótékony cselekvés a valós befolyási körből, azaz a magánkapcsolatokból, a családból, a közvetlen szomszédságból indulna ki, és e szilárd alapra épülve terjedne egyre táguló körökben.
A humanizmus (általános emberiesség, az emberiség szeretete), fő mozgatórugója, hogy ne kelljen a családot, a szomszédot, a szűken vett közösséget szeretni. Úgy működik, mint a hajléktalanokkal szembeni sóherség: ennek a csavargónak nem adok, helyette a nagy szociális rendszer átalakítását támogatom erkölcsileg, hogy ne legyenek hajléktalanok. Eddig még mindenki bicskája beletörött a szép feladatba, ám addig sem kell odaadni azt a százast az aluljáróban mosdatlanul kéregető unszimpatikus embertársnak, aki nyilván piára költené.
A menekülés szép irodalmi példája József Attila: Születésnapomra című versének zárlata. Horger Antal professzor a szegedi egyetemen elintézte, hogy az ifjú lázadó költő egy kemény verse miatt ne kaphasson tanári diplomát. Attila válasza: én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani. Az alsó szinten elbukott, magasabb szinten diadalmaskodott hát.
A humanisták nem igazán csípik a keresztényeket, mert ők a legközelebbi embertársak szeretetét, a közösségi feladatok felvállalását várják el. Különösen sértő, hogy mindenkitől. Az individuum sérelmezi, hogy családi értékekkel, önfeladással, önmérséklettel jönnek neki, miközben ő úgy tudja, hogy aki "önmagát adja", mint Alekosz a Való Villában, az mindent elérhet, az mindent megérdemel, az olyan jól élhet, mint senki körülötte. A konkrét, élő embertárs bosszantja az egyént, ezért inkább az elvont emberiséget választja. Világpolgárrá lesz, mert a hazáját nem akarja szeretni. Nem alapít családot, mert Afrikában úgyis túlnépesednek... Érdekes lenne, ha a földműves hasonló megfontolásból nem öntözné a földjét, mondván, hogy szolidaritásból teszi, hiszen Bangladesben százezrek menekülnek az árvíz elől. Ha a távfűtő vállalat nem fűtené télen a panellakásokat, mondván, hogy Ausztráliában éppen hőhullám van.
Woody Allen Manhatten című önironikus filmjében azt mondja a pszichológusnak: ma nem akar iskolába menni; értelmetlen az egész, hiszen tágul a világegyetem. A humanista emberiségszeretete is ehhez hasonló ürügykeresésből forrásozik, és nem eredményesebb, mint Bob Geldoff Live Aid néven elhíresült, Afrikát segíteni hivatott jótékonysági koncertjei, melyek bevételéből különböző afrikai despoták népkonyha felállítása helyett fegyvert vásároltak, hogy még hatékonyabban elnyomhassák az elnyomottakat, kiknek megsegítése helyett polgártársaik nyilván az alaszkai jegesmedvék jólétét viselték kegyes szívükön. Sokkal szebb lenne a világ, ha a jótékony cselekvés a valós befolyási körből, azaz a magánkapcsolatokból, a családból, a közvetlen szomszédságból indulna ki, és e szilárd alapra épülve terjedne egyre táguló körökben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése