Az Economist 2011. április 9-i számában hosszú tematikus összeállítás katalogizálja a fejlett országok nyugdíjrendszereit fenyegető veszélyeket. A szerző meglehetősen sötétre festi a képet: sorra veszi a fő kihívásokat, majd szépen, sorban megállapítja, hogy lényegében egyikkel sem tudunk mit kezdeni. 1. Fogy a népesség, illetve elöregszik a lakosság, azaz 20-30 év múlva sokkal kevesebb aktív dolgozónak kellene eltartani sokkal több nyugdíjast. Emiatt vagy kisebbek lesznek a nyugdíjak, vagy tovább kell dolgoznunk, vagy mindkettő. 2. Az állami nyugdíjak teljes összeomlása is bekövetkezhet, ha a dolgozók többsége a bizonytalanság miatt kivonja magát a járulékfizetés alól. 3. A magánnyugdíjpénztárak sem adnak megfelelő megoldást, részben nem kellő számú ember rendelkezik kellően jelentős magánnyugdíj-pénztári megtakarítással, részben pedig a népesség csökkenése mellett a magánpénztári hozamok is esnek.* 4. A foglalkoztatói nyugdíjpénztárak szintén veszítenek a hozamukból, részben a cégvezetők csalárd hajlamai, részben a fogyasztói társadalom periodikus válságai miatt.
Aki tud angolul, annak javaslom, hogy olvassa el a részletes összeállítást, amely átfogó körképet, alapos elemzést ad, mielőtt a Sex Pistols mintájára leszögezné: No future. Szerintem van jövő, a jelzett kihívások komplex megközelítésben kezelhetők.
1. Népességfogyás/elöregedés: a csökkenés ellensúlyozható szabályozott bevándorlással és termelékenységnöveléssel, csak ennek keretében kezelni kell a bevándorlással összefüggő problémákat, jelesül a kulturális/vallási/viselkedésbeli feszültségeket. Európa esetében ez azt jelenti, hogy a bevándorlónak el kell fogadnia a befogadó ország normáit, nyelvét, kultúráját. Ha egy afrikai bevándorló ragaszkodik az afrikai háttér megőrzéséhez, a bevándorlási hivatal válasza az lehet, hogy ám tegye -- csak szíveskedjen más bevándorlási célterületet keresni, ahol erre lehetőséget biztosítanak számára. A vallásbeli különbségek külön kezelendők. A demokratikus kereteket elfogadó bevándorló választhat tetszőleges vallás mérsékelt irányzatai, illetve az ateizmus/szinkretizmus között. Szélsőséges, radikális világnézettel azonban sem ő, sem családja nem maradhat európai földön. A népességfogyás/elöregedés hatásait 50%-ban célszerű ilyen módon kompenzálni. 25% kompenzálás várható a termelékenységnövekedéstől, mert utóbbi jóval nagyobb mértékű lesz ugyan, ám közben jelentősen nőnek a jóléti igények is.
2. Az állami nyugdíjrendszer összeomlása úgy kerülhető el, hogy keményen behajtják a kötelező nyugdíjjárulékokat, és az állam deklarálja, hogy megőrzi a hagyományos nyugdíjrendszer generációk közötti szolidaritásra alapozó jellegét. A nyugdíjrendszer nem omlik össze, mert az államtól elvárt minimális funkciók közé sorolják. Ez azt jelenti, hogy senki sem kaphat a létminimum alatti nyugdíjat, azon az áron, hogy a 20-30 év múlva várható nyugdíjak talán csak fele annyira lesznek majd arányban a befizetésekkel, mint ma. Ha kell, adót emelnek, ha kell, nyugdíjkorhatárt emelnek, de a létminimumot mindenki számára biztosítja az állam. Például a minimum alatti jogosultságot szerzett dolgozó köteles addig dolgozni, amíg jogosultsága el nem éri a minimumot. A gyermekvállalást ösztönző intézkedésként célszerű bevezetni, hogy a szülők nyugdíját csak fele részben fedezze a központi kassza, az ezen felüli részt pedig szerény szociális segély vagy az aktív gyermekek befizetései biztosítsák. Egy ilyen rendszerben jól járnak a gyermekük karrierjét megalapozó és/vagy nagycsaládos szülők, továbbá világossá válik a felelős családtervezés célszerűsége.
Kezelni kell a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket: a férfiak jóval előbb halnak meg, viszont a legtöbb országban később mehetnek nyugdíjba. A teljesen igazságos megoldás az lenne, ha a hosszabb életű nem, azaz a nők annyival tovább dolgoznának, amennyivel tovább élnek. Ez azonban várhatóan kezelhetetlen társadalmi feszültségekkel járna, ezért célszerű azonos nyugdíjkorhatárt bevezetni mindkét nem számára, és ezzel párhuzamosan megvonni a nőknek ma adott gyermekszülési és egyéb, a nőiséggel járó kedvezményt, mert ezek a továbbiakban már nem indokoltak. Például 1990-ben egy férfi átlagban két évvel élte túl a nyugdíjazást, egy nő pedig 20 évvel. Ez ma is így van, és kirívó aránytalanságot jelent -- a nők javára. Úgy kell átalakítani az esélyegyenlőség feltételeit, hogy hasonló szakképzettséggel végzett hasonló munkáért hasonló átlagfizetés járjon, majd hasonló nyugdíjösszeg.
3. A magánnyugdíj-pénztárak feltétlenül szükségesek, de szigorúan önkéntes alapon. Az állami a kötelező, a magán az önkéntes, a kettő között nincs hibrid, fából vaskarika, azaz a nemrég megszüntetett kötelező magánnyugdíj-pénztárt nem célszerű visszahozni. Tudatosítani kell a dolgozókban, hogy nyugdíjuk egyik komponense állami, másik része az aktív kereső gyermekeik befizetéseiből származik, a harmadikat pedig az önkéntes nyugdíjpénztárban felhalmozott tőke fedezi. Az önkéntes pénztárak befizetései azonban nem mehetnek az állami befizetések rovására, azaz szigorúan az állami nyugdíjrendszer fenntartásához szükséges befizetések feletti összegekről lehet csak szó.
4. A foglalkoztatói nyugdíjak kockázatát a magánnyugdíj-pénztárak kezelhetik, azaz a munkáltatónak fokozatosan át kell adnia a teljes befizetett vagyont és annak hozamát a dolgozó által kiválasztott magánnyugdíj-pénztár részére. A fogyasztói társadalom jóléti fluktuációja a piaci verseny célszerű mértékű szabályozásával és a népesség létszámának stabilizálásával egyenlíthető ki.
Összefoglalva: a fejlett országok nyugdíjproblémáit szabályozott bevándorlással, a gyermekvállalás nyugdíjon keresztüli ösztönzésével, termelékenységnöveléssel, a nyugdíjkorhatár esélyegyenlőségi szempontú emelésével, a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer megőrzésével, valamint az önkéntes magánnyugdíj-pénztári komponens erősítésével kell -- és lehet is -- kezelni.
* Nem szoktunk belegondolni, hogy a magánnyugdíj-pénztárak jellemzően ingatlanba és részvénybe fektetik a tagok pénzét, és csökkenő népesség mellett csökken az ingatlanok bérleti bevétele, a részvénytársaságok forgalma és nyeresége. Egész egyszerűen nincs, aki biztosítaná a magánpénztár hozamát. Következésképp a magánnyugdíjpénztár tőkefedezete önmagában nem képes kiegyenlíteni a népességcsökkenésből adódó nyugdíjproblémákat.
Aki tud angolul, annak javaslom, hogy olvassa el a részletes összeállítást, amely átfogó körképet, alapos elemzést ad, mielőtt a Sex Pistols mintájára leszögezné: No future. Szerintem van jövő, a jelzett kihívások komplex megközelítésben kezelhetők.
1. Népességfogyás/elöregedés: a csökkenés ellensúlyozható szabályozott bevándorlással és termelékenységnöveléssel, csak ennek keretében kezelni kell a bevándorlással összefüggő problémákat, jelesül a kulturális/vallási/viselkedésbeli feszültségeket. Európa esetében ez azt jelenti, hogy a bevándorlónak el kell fogadnia a befogadó ország normáit, nyelvét, kultúráját. Ha egy afrikai bevándorló ragaszkodik az afrikai háttér megőrzéséhez, a bevándorlási hivatal válasza az lehet, hogy ám tegye -- csak szíveskedjen más bevándorlási célterületet keresni, ahol erre lehetőséget biztosítanak számára. A vallásbeli különbségek külön kezelendők. A demokratikus kereteket elfogadó bevándorló választhat tetszőleges vallás mérsékelt irányzatai, illetve az ateizmus/szinkretizmus között. Szélsőséges, radikális világnézettel azonban sem ő, sem családja nem maradhat európai földön. A népességfogyás/elöregedés hatásait 50%-ban célszerű ilyen módon kompenzálni. 25% kompenzálás várható a termelékenységnövekedéstől, mert utóbbi jóval nagyobb mértékű lesz ugyan, ám közben jelentősen nőnek a jóléti igények is.
2. Az állami nyugdíjrendszer összeomlása úgy kerülhető el, hogy keményen behajtják a kötelező nyugdíjjárulékokat, és az állam deklarálja, hogy megőrzi a hagyományos nyugdíjrendszer generációk közötti szolidaritásra alapozó jellegét. A nyugdíjrendszer nem omlik össze, mert az államtól elvárt minimális funkciók közé sorolják. Ez azt jelenti, hogy senki sem kaphat a létminimum alatti nyugdíjat, azon az áron, hogy a 20-30 év múlva várható nyugdíjak talán csak fele annyira lesznek majd arányban a befizetésekkel, mint ma. Ha kell, adót emelnek, ha kell, nyugdíjkorhatárt emelnek, de a létminimumot mindenki számára biztosítja az állam. Például a minimum alatti jogosultságot szerzett dolgozó köteles addig dolgozni, amíg jogosultsága el nem éri a minimumot. A gyermekvállalást ösztönző intézkedésként célszerű bevezetni, hogy a szülők nyugdíját csak fele részben fedezze a központi kassza, az ezen felüli részt pedig szerény szociális segély vagy az aktív gyermekek befizetései biztosítsák. Egy ilyen rendszerben jól járnak a gyermekük karrierjét megalapozó és/vagy nagycsaládos szülők, továbbá világossá válik a felelős családtervezés célszerűsége.
Kezelni kell a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket: a férfiak jóval előbb halnak meg, viszont a legtöbb országban később mehetnek nyugdíjba. A teljesen igazságos megoldás az lenne, ha a hosszabb életű nem, azaz a nők annyival tovább dolgoznának, amennyivel tovább élnek. Ez azonban várhatóan kezelhetetlen társadalmi feszültségekkel járna, ezért célszerű azonos nyugdíjkorhatárt bevezetni mindkét nem számára, és ezzel párhuzamosan megvonni a nőknek ma adott gyermekszülési és egyéb, a nőiséggel járó kedvezményt, mert ezek a továbbiakban már nem indokoltak. Például 1990-ben egy férfi átlagban két évvel élte túl a nyugdíjazást, egy nő pedig 20 évvel. Ez ma is így van, és kirívó aránytalanságot jelent -- a nők javára. Úgy kell átalakítani az esélyegyenlőség feltételeit, hogy hasonló szakképzettséggel végzett hasonló munkáért hasonló átlagfizetés járjon, majd hasonló nyugdíjösszeg.
3. A magánnyugdíj-pénztárak feltétlenül szükségesek, de szigorúan önkéntes alapon. Az állami a kötelező, a magán az önkéntes, a kettő között nincs hibrid, fából vaskarika, azaz a nemrég megszüntetett kötelező magánnyugdíj-pénztárt nem célszerű visszahozni. Tudatosítani kell a dolgozókban, hogy nyugdíjuk egyik komponense állami, másik része az aktív kereső gyermekeik befizetéseiből származik, a harmadikat pedig az önkéntes nyugdíjpénztárban felhalmozott tőke fedezi. Az önkéntes pénztárak befizetései azonban nem mehetnek az állami befizetések rovására, azaz szigorúan az állami nyugdíjrendszer fenntartásához szükséges befizetések feletti összegekről lehet csak szó.
4. A foglalkoztatói nyugdíjak kockázatát a magánnyugdíj-pénztárak kezelhetik, azaz a munkáltatónak fokozatosan át kell adnia a teljes befizetett vagyont és annak hozamát a dolgozó által kiválasztott magánnyugdíj-pénztár részére. A fogyasztói társadalom jóléti fluktuációja a piaci verseny célszerű mértékű szabályozásával és a népesség létszámának stabilizálásával egyenlíthető ki.
Összefoglalva: a fejlett országok nyugdíjproblémáit szabályozott bevándorlással, a gyermekvállalás nyugdíjon keresztüli ösztönzésével, termelékenységnöveléssel, a nyugdíjkorhatár esélyegyenlőségi szempontú emelésével, a szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer megőrzésével, valamint az önkéntes magánnyugdíj-pénztári komponens erősítésével kell -- és lehet is -- kezelni.
* Nem szoktunk belegondolni, hogy a magánnyugdíj-pénztárak jellemzően ingatlanba és részvénybe fektetik a tagok pénzét, és csökkenő népesség mellett csökken az ingatlanok bérleti bevétele, a részvénytársaságok forgalma és nyeresége. Egész egyszerűen nincs, aki biztosítaná a magánpénztár hozamát. Következésképp a magánnyugdíjpénztár tőkefedezete önmagában nem képes kiegyenlíteni a népességcsökkenésből adódó nyugdíjproblémákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése