2014. november 26., szerda

Mire tanít a judaizmus 5. rész – Jézus cionista?

Biztosra vehetjük, hogy nem. Határozottan szembeszállt a kora nacionalistáival, a Róma elleni lázadást sürgető zelótákkal. Leszerelte őket azzal a tanítással, hogy ha egy római (a gaz megszálló) egy mérföldre vitetné veled a fegyverét, te vidd két mérföldre. Továbbá add meg a császárnak, ami a császáré. Erre a tanításra nem lehet lázadást építeni, Jézus tudatosan és nagyon találékonyan szabotálta a zelóták nacionalista törekvéseit.

A cionizmusnak két ága van: a vallási ág szent Übermensch fanatizmussal hódítja el a palesztinoktól a sivatagot arra hivatkozva, hogy Isten a mainál tízszer nagyobb területet ígért vérségi alapon az ókori hébereknek. (Kár, hogy a cionisták többnyire nem héberek, hanem betért kazárok, meg hogy a kérdéses területen a judaisták összlétszámánál sokszorta több muszlim él – meg hogy időközben eljött a 21. század, és az ókori módszereket ma szégyenletes, megengedhetetlen barbarizmusnak tartjuk.) A judaisták e fanatikus ágával lehetetlen racionális párbeszédet folytatni, aki nem hiszi, győződjön meg róla személyesen.

A másik ág politikai anakronizmus: Istenre világi jelleggel hivatkozva próbál területet szerezni, miközben a többsége nem hisz Istenben. A judaizmus az egyetlen "vallás" a világon, amelyben nem követelmény a vallásos hit. Nem csoda, ha ettől megáll az ész. Sok zsidó botránkozott már meg ezen az össze-vissza istenkatyvaszon, és lett harcos ateistává, hogy e minőségében azután támogassa Izrael területfoglalását és etnikai tisztogatásait. Amitől még inkább megáll az ész...

Az ötödik tanulság
Jézus megjelenése máig feldolgozatlan trauma azok számára, akik nem fedezték fel benne a Messiást. Ez az állapot teljes lelki-szellemi meghasonlottsághoz vezet, amelyben az érintett a szíve mélyén tisztában van az álláspontja tarthatatlanságával, ám érzelmi alapon kapkod fűhöz-fához, hogy ne történjen meg a szembenézés.

Amikor Jézus színre lépett, a zsidó nép már évezredek óta hordozta Isten erkölcsi szabályzatát, megőrizve azt a kicsapongó, bálványimádó nagy ókori birodalmak árnyékában, hősiesen dacolva a hatalmas ellenszéllel. Ekkor eljött a végidő, tovább kellett lépni a következő szintre, a Messiás utasításai szerint. Aki ezt nem látta be, az keresztbefeküdt a haladás úthengere előtt, feloldhatatlan ellentmondásokba keverte magát, és azóta sem tud belőlük kikeveredni.

Jézus egy szót sem szólt arról, hogy Izrael földjén valaha egybegyűjtené a választott népet (pláne nem a karaita mozgalom keretében Kr.u. 800 táján judaistává lett kazárokat, akik az askenáziak többségét adják), vagy hogy újjáépítené a jeruzsálemi nagytemplomot. Amikor a téma szóba került, a nagytemplom még állt, a rómaiak még nem tették a zelóták miatt a földdel egyenlővé, és a Messiás a saját testének templomáról beszélt, mondván, hogy rombolják le, és három nap alatt újjáépíti azt. A tanítványai hiába faggatták, hogy – a messiási feladatkör szerint – mikor állítja helyre Izrael országát. Azt felelte, hogy nem tartozik rájuk, ellenben megkapják a Szentlelket, hogy tanúi legyenek a föld végső határáig. Vagyis először a messiáskövetésnek kell irányadóvá válnia az egész világon, bármi más csak azután következhet be. Ám miért állna elő rasszista apartheid fordulat az egységes keresztény-demokratikus világban? Miért különülne el újra az a nép, amelyik a gójokat messiáskövetővé téve már szervesen beépült az új rend alapjaiba, észrevehetetlenül beolvadt az emberiséget megújító civilizációba? Jézus értékrendjében mindenki kiválasztott, aki Ábrahámként engedelmeskedik Istennek, és senki sem kiválasztott, aki csak a vérvonalára tud hivatkozni. A történelmet, a haladást, az egyetemessé válást nem lehet visszafordítani, ahogy a rántottából sem lehet újra tojást csinálni. A Messiás szóhasználatával: a megkelt kenyérből nem lehet kivenni a kovászt, az ízletes ételből nem lehet szemenként kivonni a sót.

A cionisták game over helyzetbe hozták magukat a Közel-Keleten, emelt fővel már csak kivonulhatnak, hogy amikor a világ egységesen messiáskövetővé vált, keresztény turistaként majd szabadon visszatérjenek, és az ott élő keresztények szívesen lássák őket.

Nem kívánok Nostradamus nyomába lépni, mindössze jelzem az Izrael esetleges különleges szerepével kapcsolatos feltételezések logikai abszurditását. A Messiás tanítása szerint már nem a hely, nem a vérség, hanem a lelkület számít. Eljön az idő, sőt már itt is van – mondja –, amikor Istent lélekben és igazságosságban imádják az igazi imádók, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. (János 4, 19-27) Ebből az a prózai következtetés adódik, hogy Izrael, illetve Ábrahám testi utódai számára kétezer éve eljött a nagy lehetőség, és akik megértették közülük az idők szavát, azok sikerre vitték a messiáskövetést, a többieknek a jövőben judaistaként már semmiféle kiemelt lelkiségi szerepük nem lesz. Sehol, soha, semmiben. Sorry, Izrael-lobbi. Ez persze nem jóslat, csak logika, Istennél a döntés.

A konstruktív optimizmus jegyében hozzáteszem, hogy a judaisták számára maradt egy fontos pozitív szerep: két lábon járó kulturális szakértőként, élő skanzenlakóként segíthetnek eldönteni néhány, a múltra vonatkozó jelentős kérdést – erről szól a sorozat záró darabja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése