Az EU minden évben komoly pénzeket költ társadalmi befogadási (social inclusion) programokra, melyek célja a társadalom részévé tenni a kirekesztetteket (a legtöbb országban ez bevándorlókat, romákat, homoszexuálisokat, fogyatékkal élőket, megváltozott munkaképességűeket, stb. jelent). E programok lelkes magyar megvalósítói a többségi társadalom előítéletességét ostorozzák, holott a magyar társadalom lényegesen befogadóbb, mondjuk, a luxemburgi, a svájci, a dán, az olasz, a spanyol, a francia, az angol társadalomnál. Az említett országokban 3 nemzedék óta kell élned, hogy annyira elfogadjanak, mint a magyar társadalomban egy hét alatt.
A felsorolt országok jóval előítéletesebbek, mégsem részesülnek annyi ostorozásban saját állampolgáraik részéről, mint mi. A jelenség magyarázata nyilván összetett, egyik tényezője alighanem a társadalmi összetartás kialakult háttere. Svájcban, Luxemburgban, Dániában senki sem vagy, ha nem ott születtél. Olaszországban, Spanyolországban az sem elég, ha olasz/spanyol vagy, helybelinek kell lenned, hogy elfogadjanak. A franciáknál nemzeti arrogancia is elfogadási követelmény, az angolok pedig egymást sem igazán fogadják el a szó magyar értelmében, ám ezt jól leplezik udvarias, könnyed társalgással. A déli népekre a büszkeség, a klánmentalitás, az északiakra a személytelen távolságtartás jellemző, ránk, magyarokra pedig a társadalmi összetartás szempontjainak szocializmusból hozott ellentmondásos felfogása.
Magyarország 40 évet töltött "szocialista" erkölcsök között, azaz a központilag diktált és a helyben megvalósuló viselkedés kettősségében. A szocialista embertípus elvben tökéletes, mindenoldalú, belátó lény, a gyakorlatban ellenben mindent hazavisz, ami nincs lebetonozva. Elvben a közösségért él, a gyakorlatban viszont csak az biztosan az övé, amit magának vesztegetett, organizált, amit már megevett. A magyar fejekben összevisszaság kavarog arról, hogy hogyan működik egy társadalom.
A társadalmi befogadás feltétele, hogy legyen hová befogadni. A magyar felfogás pillanatnyilag "mi" és "ők" kategóriára osztja az embereket aszerint, hogy mit gondolnak a közösség létéről. Akik szerint a magyar közösség létező kategória, azok a "mi" csoport tagjai. Akik szerint nincs olyan, hogy magyar, nincs közösség, nincs nemzet, azok pedig "ők". Hogy ez ne legyen ilyen egyszerű, az "ők" csoport tagjai is éreznek egyfajta közösséget egymással, azon az alapon, hogy ők egyénileg mind elutasítják a "mi" csoporthoz tartozást. Ahhoz, hogy legyen mibe befogadni bárkit is, előbb az "ők" csoport tagjainak kéne megegyezniük a "mi" csoport tagjaival valamiféle közösségi keretben, azaz le kéne vetkőzni a szocializmus ellenreflexeként bennünk élő közösségiszonyt.
Ekkor alakulhatna ki a befogadás keretét biztosító társadalmi kohézió, melynek ára az egyén életébe való beleszólás. A közösség felelősséget vállal tagjaiért, cserébe beleszól az életükbe, tanácsokat ad, elvárásokat támaszt. A nyugati társadalmak összetartásának alapja, hogy hozzánk képest szűkre szabják az egyén autonómiáját. Délen egymás orra előtt élnek az emberek, hajszolják a közösségi élményt, míg északon az egyéni szabadság jegyében galaktikus távolságot tartanak lélektől lélekig -- viszont keményen leverik egymáson a külsőségeket. Magyarországon a következő évek feladata lesz tisztázni az együttélés feltételeit, amelyek mentén még nem a bevándorlókat és a kirekesztetteket, hanem egymást tudjuk elfogadni. Nem lesz könnyű kompromisszumot találni a "minden az én magánügyem, a társadalom van énértem, és nem fordítva", valamint a "ha 100 témából 1-ben nem értünk egyet, akkor ellenségem vagy" szélső értékek között, de meg kell próbálni.
Középutas javaslatom, hogy az egyéni szabadság határát a közösségi hatás/közömbösség jelölje ki. Ez jóval szűkebb keret, mint amit a szabadságpártiak elképzelnek, de jóval tágabb, mint az erkölcscsőszök horizontja. Az egyéni boldogságkeresés szabadságába belefér a homoszexuálisok együttélése, de nem fér bele a házassága, mert az már negatív hatással jár a heteroszexuális házasság társadalmi megítélésére. Az egyéni szabadság tartományában marad, ki hány gyereket vállal, de az összlétszámot biztosító gyermekkedvezményeket annak kell finanszíroznia, aki kevesebb gyereket nevel. A társadalom beleszól a családon belüli erőszakba, bünteti az "évente elcsattan egy pofon" kategóriánál durvább formáit, ahogy szankcionálja azt is, ha a szülő nem biztosítja a gyerekei iskolába járását. Normaszegéssé válik az adócsalás és a családi ház utcafrontjának elhanyagolása is, de a társadalom nem szól bele abba, hogy a Hit Gyülekezetébe, a Krisna-tudatúak közé vagy az ateisták klubjába jár-e az egyén, amíg nézetei nem veszélyeztetik a többiekkel való együttélést. Az európai országokban többé-kevésbé egyetértenek ezekben az ügyekben. Nekünk is fel kell zárkóznunk hozzájuk, hogy értelmezhetővé tegyük a társadalmi befogadás fogalmát.
A felsorolt országok jóval előítéletesebbek, mégsem részesülnek annyi ostorozásban saját állampolgáraik részéről, mint mi. A jelenség magyarázata nyilván összetett, egyik tényezője alighanem a társadalmi összetartás kialakult háttere. Svájcban, Luxemburgban, Dániában senki sem vagy, ha nem ott születtél. Olaszországban, Spanyolországban az sem elég, ha olasz/spanyol vagy, helybelinek kell lenned, hogy elfogadjanak. A franciáknál nemzeti arrogancia is elfogadási követelmény, az angolok pedig egymást sem igazán fogadják el a szó magyar értelmében, ám ezt jól leplezik udvarias, könnyed társalgással. A déli népekre a büszkeség, a klánmentalitás, az északiakra a személytelen távolságtartás jellemző, ránk, magyarokra pedig a társadalmi összetartás szempontjainak szocializmusból hozott ellentmondásos felfogása.
Magyarország 40 évet töltött "szocialista" erkölcsök között, azaz a központilag diktált és a helyben megvalósuló viselkedés kettősségében. A szocialista embertípus elvben tökéletes, mindenoldalú, belátó lény, a gyakorlatban ellenben mindent hazavisz, ami nincs lebetonozva. Elvben a közösségért él, a gyakorlatban viszont csak az biztosan az övé, amit magának vesztegetett, organizált, amit már megevett. A magyar fejekben összevisszaság kavarog arról, hogy hogyan működik egy társadalom.
A társadalmi befogadás feltétele, hogy legyen hová befogadni. A magyar felfogás pillanatnyilag "mi" és "ők" kategóriára osztja az embereket aszerint, hogy mit gondolnak a közösség létéről. Akik szerint a magyar közösség létező kategória, azok a "mi" csoport tagjai. Akik szerint nincs olyan, hogy magyar, nincs közösség, nincs nemzet, azok pedig "ők". Hogy ez ne legyen ilyen egyszerű, az "ők" csoport tagjai is éreznek egyfajta közösséget egymással, azon az alapon, hogy ők egyénileg mind elutasítják a "mi" csoporthoz tartozást. Ahhoz, hogy legyen mibe befogadni bárkit is, előbb az "ők" csoport tagjainak kéne megegyezniük a "mi" csoport tagjaival valamiféle közösségi keretben, azaz le kéne vetkőzni a szocializmus ellenreflexeként bennünk élő közösségiszonyt.
Ekkor alakulhatna ki a befogadás keretét biztosító társadalmi kohézió, melynek ára az egyén életébe való beleszólás. A közösség felelősséget vállal tagjaiért, cserébe beleszól az életükbe, tanácsokat ad, elvárásokat támaszt. A nyugati társadalmak összetartásának alapja, hogy hozzánk képest szűkre szabják az egyén autonómiáját. Délen egymás orra előtt élnek az emberek, hajszolják a közösségi élményt, míg északon az egyéni szabadság jegyében galaktikus távolságot tartanak lélektől lélekig -- viszont keményen leverik egymáson a külsőségeket. Magyarországon a következő évek feladata lesz tisztázni az együttélés feltételeit, amelyek mentén még nem a bevándorlókat és a kirekesztetteket, hanem egymást tudjuk elfogadni. Nem lesz könnyű kompromisszumot találni a "minden az én magánügyem, a társadalom van énértem, és nem fordítva", valamint a "ha 100 témából 1-ben nem értünk egyet, akkor ellenségem vagy" szélső értékek között, de meg kell próbálni.
Középutas javaslatom, hogy az egyéni szabadság határát a közösségi hatás/közömbösség jelölje ki. Ez jóval szűkebb keret, mint amit a szabadságpártiak elképzelnek, de jóval tágabb, mint az erkölcscsőszök horizontja. Az egyéni boldogságkeresés szabadságába belefér a homoszexuálisok együttélése, de nem fér bele a házassága, mert az már negatív hatással jár a heteroszexuális házasság társadalmi megítélésére. Az egyéni szabadság tartományában marad, ki hány gyereket vállal, de az összlétszámot biztosító gyermekkedvezményeket annak kell finanszíroznia, aki kevesebb gyereket nevel. A társadalom beleszól a családon belüli erőszakba, bünteti az "évente elcsattan egy pofon" kategóriánál durvább formáit, ahogy szankcionálja azt is, ha a szülő nem biztosítja a gyerekei iskolába járását. Normaszegéssé válik az adócsalás és a családi ház utcafrontjának elhanyagolása is, de a társadalom nem szól bele abba, hogy a Hit Gyülekezetébe, a Krisna-tudatúak közé vagy az ateisták klubjába jár-e az egyén, amíg nézetei nem veszélyeztetik a többiekkel való együttélést. Az európai országokban többé-kevésbé egyetértenek ezekben az ügyekben. Nekünk is fel kell zárkóznunk hozzájuk, hogy értelmezhetővé tegyük a társadalmi befogadás fogalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése