Bazi nagy görög műbalhé

Nagyjából két éve temetik folyamatosan az eurót, pedig igencsak eleven. A gyászvágy alapja néhány periferiális EU-tagállam (Görögország, Portugália, és Írország) fenntarthatatlan államháztartási hiánya, eladósodottsága. Hetente cikkezik a sajtó az összeomlás közvetlen és azonnali veszélyéről, amely -- a cikkírók szerint -- magával ránthatja az egész euró övezetet. Véleményem szerint ez csupán önérdekű amerikai mítosz, igazságtartalma nem nagyobb az istenek viselt dolgairól szóló görög történeteknél. Néhány periferiális állam csak annyira képes megrendíteni az euró övezet egészét, mint Florida vagy Oregon állam eladósodása a dollárt. Eközben tudjuk, hogy az USA a feje búbjáig el van adósodva, és nem a "végeken", hanem egészében, szövetségi szinten.

A fentiek alapján az USA-nak még jóval az euró előtt be kéne dőlnie. Talpon maradásának oka a gazdaságirányítási és katonai különbségekben keresendő. USA és az EU gazdaságirányítása között jelentős eltérések vannak, az USA javára. Az amerikai gazdaság központi irányítás alatt áll, az adózók központi adókasszába fizetnek be. Ahol magasabb a munkanélküliség, ahol alacsonyabb a termelékenység, oda a segélyek, támogatások révén visszaosztanak a központi kalapból. Ezért nem kerülhet csődbe pl. Oregon. Ha kolosszálisan félremenedzselnék valamelyik amerikai tagállamot, akkor a szövetségi kormány asztalcsapkodása mellett előbb-utóbb leváltanák a tagállami illetékeseket, levonnák a tanulságot, és új életet kezdenének. Az EU ezzel szemben nem áll központi gazdaságirányítás alatt, a tagállami gazdaságok laza hálózatban együttműködnek, de nincsenek összedrótozva. Nincs központi adókassza, nincs EU-szintű költségvetés (amit annak neveznek, az csak a pluszpénzek házipénztára, és nem az államháztartások összessége). Ha az egyik tagállamban magasabb a munkanélküliség, alacsonyabb a termelékenység, akkor ad hoc alapon kap némi segélyt, de nem alanyi jogon, hanem hosszas kuncsorgás után, közösségi kegyként. Cserébe a tagállamok önállóan döntenek sokkal több ügyben, mint amennyiben jogosan mutogathatnak Brüsszelre, azaz jóval nagyobb az önállóságuk, mintha az USA tagállamai lennének.

Ha kolosszálisan félremenedzselik valamelyik EU-tagállamot, Brüsszel akkor sem képes leváltani a kormányt, nem írhat ki új választásokat. A tagállamok belügye, hogy megőrizzék a saját egyensúlyukat. Az euró hátteréül szolgáló maastrichti kritériumrendszer elveket rögzít, kemény szankciók nélkül. Az államháztartási hiány elvben nem haladhatja meg a 3%-ot, ám ha mégis, akkor a nagy tagállamokra informálisan más szabályok érvényesek, mint a kicsikre. Igaz, a nagy tagállamok nettó befizetők, a kicsik pedig többnyire nettó haszonélvezők, tehát van abban valami logika, hogy ne úgy legyenek egyenlőek, mint a többi egyenlő. Az euró övezet kezdettől ad hoc, informális háttéralkuk rendszere, ennyi idő alatt igazán hozzá lehetett volna szokni. 1999-ben a mértékadó angolszász pénzügyi elemzők azt jósolták, hogy hibás az euró-dollár 1:1-re tervezett aránya, az euró hamar gyengülésnek indul, a bevezetés után nem sokkal már 0,8:1, később akár 0,5:1 lesz az árfolyam, a dollár javára. Rövid távon tényleg önbeteljesült a jóslat, hosszú távon azonban megfordult az arány, jelenleg 1 euróért 1,4 dollárral kell fizetni. Ez finoman szólva megkérdőjelezi az angolszász pénzügyi elemzők éleslátását, elfogulatlanságát az euróval kapcsolatban.

Futólag említek még néhány komoly különbséget: az USA megnyerte a II. világháborút, a dollár globális hegemóniát élvez, az olajat, aranyat dollárban mérik, az USA érte el a Szovjetunió összeomlását, továbbá az USA a világ legcsapásképesebb katonai arzenáljával rendelkezik. Az EU-ra az előbbiek egyike sem érvényes, logikus tehát, hogy az euró jobban ki legyen téve a piaci erők kényének-kedvének, mint a dollár.

A görög-brüsszeli meccs mégsem az euró temetéséről vagy feltámasztásáról, hanem egész másról szól: a nemzeti függetlenség ebben az esetben láthatóan a gazdasági ésszerűség ellen hat, ezért az EU központi apparátusa nagyobb befolyást akar szerezni a gazdasági/államháztartási irányításban. A görögök persze kézzel-lábbal ellenállnak, még akkor is, ha ez nagyon megemeli a hiteleik kamatát -- szerintük nekik mindegy, a végén úgyis kirántják őket a slamasztikából. Szintén ellenállnak a német választók annak, hogy ők vigyék el a balhét a görögök felelőtlen gazdálkodásáért. A huzavona persze tovább emeli a görög kötvények kamatfelárát, és előbb-utóbb össze kell kalapozni a pénzt, azaz a show végén fizetni kell, és annál többet, minél tovább passzírozzák egymást. Kedvező mellékhatásként viszont erősödhet az euró mögött álló irányítási rendszer, így előfordulhat, hogy megéri tetőpontjára hágatni a feszültséget. A nemzetközi pénzintézetek minden esetre dörzsölik a kezüket, úgy jutnak magasabb profithoz, hogy igazán nem kell tartaniuk a teljes csődtől, azaz a kockázatnál jóval nagyobb nyereséget érnek el. Az USA is örül a műbalhénak, addig sem a dollár körüli sokkal súlyosabb strukturális gondokról esik szó. Európa ugyancsak örülhet, mert az USA a dollár hegemóniája érdekében nem habozna újabb háborút indítani, hogy megvédje a már jó ideje mesterségesen alakított árfolyamot. Egy új háborúval nem járna jól a világ. Örülnek az újságok is, végre egy kis példányszámnövelő izgulnivaló! Szintén örülhet az olvasó, lejjebb eresztheti a vérnyomását: sokkal kellemesebb vélt veszélyen izgulni, mint valódi veszély áldozatául esni. Aki eddig forintra váltogatta euróban denominált megtakarítását, nyugodtan abbahagyhatja. Nemzeti fizetőeszközünk sorsa az euróéhoz van kötve, ahogy árfolyama is. Semmi alapunk azt gondolni, hogy a forint különállása bármiféle plusz mozgásteret ad, ezért sürgetem az euró övezethez való mielőbbi csatlakozást.