Az indulat hétköznapi nyelven harag. A harag oka a frusztráltság. A frusztráltság latinul meghiúsultságérzést, az "akarom, de nem sikerül" érzését jelenti. A frusztráltság okát feltárva megtaláljuk az indulat gyökerét, az okokat kezelve megszűnik az indulat. Persze a legtöbb esetben a gyökér nem kezelhető egyszerűen, ilyenkor a gyökérhelyzet részletes kommunikálásával enyhíthető a harag. A felnőtté válás során fokozatosan alakul ki az indulatkezelés: a csecsemő éhsége/szomja az egész világra kivetített, formátlan indulat, az óvodás már meg tudja különböztetni magát a külvilágtól, a kisiskolás képes tartományokra bontani haragja okát, a kamaszkor pedig nyugodtan értelmezhető több éves spontán indulatkezelési kurzusként. Az autonóm felnőtt egyensúlyban van magával, azt akarja, amire többé-kevésbé képes, következésképp nagyjából el is tudja érni, amire vágyik. Az autonóm felnőtt nem artikulátlanul indulatos, hanem asszertív személyiség, azaz célzott problémamegoldással juttatja érvényre szándékait.
Amikor azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor ezzel több súlyos dolgot is állítok. A nem autonóm ember képtelen a vágyait és a képességeit összhangba hozni, nem tudja beazonosítani kudarcai okát, tehát célzottan kezelni sem képes azt. Még rosszabb, hogy artikuláltan kommunikálni sem tudja azt a gyökérhelyzetet, amely indulatát kiváltja. A nem autonóm ember törvényszerűen frusztrált, azaz önmagát ítéli kudarcra és haragra. Indulatát érzelemátvitellel a családján, a beosztottain, a közösségén veri le, betegségbe, alkoholizmusba szublimálja, vagy öngyilkossággal keres aktív kiutat a passzív kudarchelyzetből. Amikor tehát azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor azt is állítom, hogy nem teljesíti a tényleges felnőttség követelményeit, továbbá fokozottan hajlamos az imént írtakra. A magyar ember mint társas lény gyakorlatilag nem létezik autonóm változatban, ezt tükrözi a közélet állapota és a médiahelyzet.
A média a világ elé tart tükröt, majd e képet a fogyasztói igényekre fazonírozza. A fősodratú (mainstream) média azokhoz szól, akik bíznak a bemutatott problémák kezelhetőségében, ezért e média legfeljebb egy kicsit tupírozza, szexepilálja az általa megjelenített képet, Kodacolor Gold fényt ad neki, de nem szűri jobb-bal polaritás szerint. Az autonóm ember ugyanis tolerálja a gondolati modellje és az annak részben ellentmondó empirikus adatok közötti feszültséget, nem akarja meghamisítani a valóságot csak azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia, adott esetben változtatnia addigi kognitív modelljén. Egy többségében nem autonóm társadalomban, mint a miénk nincs túl nagy igény erre a szemléletre, ezért hirtelenjében egyetlen hiteles magyar médium sem jut eszembe. Ha az olvasó tud ilyenről, feltétlenül értesítsen.
Az angolszász média sokkal közelebb áll az autonóm társadalom megszólításához, hiszen alapszabálya, hogy a híranyag kiemelt helyen választ ad a WH-kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ettől kezdve a hírfogyasztóra van bízva, hogy mit kezd az olvasottakkal, nem köteles elfogadni a kommentárban elé tálalt értelmezést. A magyar média nem bízik a hírfogyasztó józan eszében, egyszerűen kihagyja a tényeknek azon halmazát, amely a szerkesztők szerint "megzavarja" az olvasó világképét. Ezzel sajnos a gondolkodásképtelenséget, a bemerevedett közéleti frontvonalak fenntartását szolgálja, és korántsem csak az alapértelmezetten ilyennek tartott jobboldalon: sem a Népszabadság, sem a HVG nem menne át egy angolszász híranyagteszten, a Figyelő határeset, de a logikai rendszerezettség hiánya szintén megbukna. Minden más ezeknél kevésbé objektívnek tartott médium hírretusálását havonta kötetekben kéne korrigálni. Egy baloldali elkötelezettségű magyar újságból egyszerűen kimarad vagy apróbetűs részbe jelentéktelenedik a baloldal bevett gondolati modelljének ellentmondó adat, a jobboldali újságból pedig detto, csak fordítva. Aki nem olvassa rendszeresen mindkét oldal sajtóját, az információelvonási tünetes, torz valóságképpel rendelkezik -- egyrészt alaptalanul örül, hogy mindig, mindenben igaza van, másrészt alaptalanul frusztrált, hogy ezt a másik, az "átvert", "megvezetett" oldal nem látja be.
Ha a magyar társadalom elkezd bízni a problémák, ellenmondások kezelhetőségében és abban, hogy ezt a saját kritikai gondolkodása elősegíti, akkor nyilván közeledünk majd az angolszász médiamodellhez. Erősen várom e szép napot.
Tekintve, hogy a magyar média krémje legfeljebb másodosztályú, nem meglepő, hogy az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média osztályon aluli. A szélsőségbe hajló média eleve a frusztrált hírfogyasztók önfelmentését szolgálja ki: mi szépek és jók vagyunk, mindenről az ilyen-olyan másik oldal tehet. E médiában persona non grata a saját tábor hibáira utaló információ, általában egy hét késéssel csúszik be, amikor már a közéleti vízcsapból is folyik, tehát célszerűtlen tovább titkolni. Ekkor sem kerül prominens helyre, hanem "ezt mellesleg rég tudjuk, DE mindez semmi ahhoz képest, hogy ..." jelleggel tálalják, mint a manipulatív érettségiző a számára kellemetlen tételt. (Igaz, hogy Arany János is költő volt, ám Petőfi korszakalkotó költeményeiben feltárul a magyar nyelv minden szépsége; nézzük például...)
Az off-mainstream média indulatosságának egyik oka tehát a nem autonóm többség elvárása. A másik ok a politikai elithez való anyagi kötődés: aki a muzsikust fizeti, annak a nótáját húzzák. A harmadik ok pedig az a kimondatlan evidencia, hogy Magyarország ügyeinek, problémáinak túlnyomó része kizárólag összefogással, együttműködéssel oldható meg. Azaz hiába kerül a jobboldal vagy a baloldal hatalomra, a közügyek nagyjából olyan hatékonysággal mennek, amennyire a magyar társadalom egésze kész az együttműködésre, a közös érdekek felismerésére és képviseletére. Mivel ez az igazság nem szolgálja a választókat megosztva uralkodó politikai elit érdekeit, a média kénytelen nagy lármát csapni minden egyéb vonalon, hogy elnyomja e halk szólamot.
A nagy zaj különösen jellemző volt eddig a jobboldali médiára, mert az ott dolgozókat az előbbieken felül még kisebbrendűségi komplexus is frusztrálja. A baloldali médiaszűrés a percepció szintjén ügyesebb, tanultabb, műveltebb, szalonképesebb, jobban belesimul a világ összetartó baloldalijainak híralakításába. A jobboldal műveltsége gyakorta helyi érdekű (provinciális), kevésbé tudományos, kevésbé artikulált, kevésbé illeszkedik a világ konzervatívjainak híralakításába. Utóbbiak egyensúlyban vannak a fejlett országok médiájában, nálunk azonban a konzervatív létbizonytalanság/frusztráltság további oka, hogy a szocializmuson kívül nincs mit konzerválni, minden mást újra kell értelmezni/alkotni. A jobboldal 2010-es hatalomra kerülésével a frusztráltság gyökeri oka megszűnt, ez azonnal ugrásszerű változást is hozott a jobboldali médiában. Részint kevésbé indulati alapú cikkek jelennek meg, részint jobban feltűnik, amikor mégsem. A négyéves ciklus során alighanem kirostálódnak az elvhű stílustalanok, és ez mindenkinek jót tesz majd.
Az indulatok tartós csökkenéséhez azonban kizárólag a magyar választók oldalfüggetlen egymásra találása vezethet. Ahogy az Opel-tulajdonosok képesek bevallani a Suzuki-tulajdonosoknak, mennyi benzint fogyaszt járművük, mennyibe kerül az éves fenntartás, milyen a szervokormány, hogy fog a fék, és ebből nem lesz anyázás, hitem szerint egyszer a magyar választó is belátóbban tárgyalja majd a nettó nemzeti jövedelem és annak visszaosztása, a vásárlóerő, a közbiztonság, a demokratikus közérzet, a szabadságérzet és a jogbiztonság által fémjelzett kritériumrendszert, amellyel viszonylag objektíven megítélhető egy-egy kormány eredményessége. Ha megállapodunk az értékelési szempontokban, és azok szerint teljesítménybérezzük a politikusokat, akkor autonóm módon, célzottan kezelhetjük azokat a problémákat, amelyek ma médiaindulatok és választói kiábrándultság formájában vannak jelen a közéletben.
Amikor azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor ezzel több súlyos dolgot is állítok. A nem autonóm ember képtelen a vágyait és a képességeit összhangba hozni, nem tudja beazonosítani kudarcai okát, tehát célzottan kezelni sem képes azt. Még rosszabb, hogy artikuláltan kommunikálni sem tudja azt a gyökérhelyzetet, amely indulatát kiváltja. A nem autonóm ember törvényszerűen frusztrált, azaz önmagát ítéli kudarcra és haragra. Indulatát érzelemátvitellel a családján, a beosztottain, a közösségén veri le, betegségbe, alkoholizmusba szublimálja, vagy öngyilkossággal keres aktív kiutat a passzív kudarchelyzetből. Amikor tehát azt mondom, hogy a magyar felnőtt korú társadalom többsége nem autonóm, akkor azt is állítom, hogy nem teljesíti a tényleges felnőttség követelményeit, továbbá fokozottan hajlamos az imént írtakra. A magyar ember mint társas lény gyakorlatilag nem létezik autonóm változatban, ezt tükrözi a közélet állapota és a médiahelyzet.
A média a világ elé tart tükröt, majd e képet a fogyasztói igényekre fazonírozza. A fősodratú (mainstream) média azokhoz szól, akik bíznak a bemutatott problémák kezelhetőségében, ezért e média legfeljebb egy kicsit tupírozza, szexepilálja az általa megjelenített képet, Kodacolor Gold fényt ad neki, de nem szűri jobb-bal polaritás szerint. Az autonóm ember ugyanis tolerálja a gondolati modellje és az annak részben ellentmondó empirikus adatok közötti feszültséget, nem akarja meghamisítani a valóságot csak azért, hogy ne kelljen elgondolkodnia, adott esetben változtatnia addigi kognitív modelljén. Egy többségében nem autonóm társadalomban, mint a miénk nincs túl nagy igény erre a szemléletre, ezért hirtelenjében egyetlen hiteles magyar médium sem jut eszembe. Ha az olvasó tud ilyenről, feltétlenül értesítsen.
Az angolszász média sokkal közelebb áll az autonóm társadalom megszólításához, hiszen alapszabálya, hogy a híranyag kiemelt helyen választ ad a WH-kérdésekre (who, what, where, when, why + how). Ettől kezdve a hírfogyasztóra van bízva, hogy mit kezd az olvasottakkal, nem köteles elfogadni a kommentárban elé tálalt értelmezést. A magyar média nem bízik a hírfogyasztó józan eszében, egyszerűen kihagyja a tényeknek azon halmazát, amely a szerkesztők szerint "megzavarja" az olvasó világképét. Ezzel sajnos a gondolkodásképtelenséget, a bemerevedett közéleti frontvonalak fenntartását szolgálja, és korántsem csak az alapértelmezetten ilyennek tartott jobboldalon: sem a Népszabadság, sem a HVG nem menne át egy angolszász híranyagteszten, a Figyelő határeset, de a logikai rendszerezettség hiánya szintén megbukna. Minden más ezeknél kevésbé objektívnek tartott médium hírretusálását havonta kötetekben kéne korrigálni. Egy baloldali elkötelezettségű magyar újságból egyszerűen kimarad vagy apróbetűs részbe jelentéktelenedik a baloldal bevett gondolati modelljének ellentmondó adat, a jobboldali újságból pedig detto, csak fordítva. Aki nem olvassa rendszeresen mindkét oldal sajtóját, az információelvonási tünetes, torz valóságképpel rendelkezik -- egyrészt alaptalanul örül, hogy mindig, mindenben igaza van, másrészt alaptalanul frusztrált, hogy ezt a másik, az "átvert", "megvezetett" oldal nem látja be.
Ha a magyar társadalom elkezd bízni a problémák, ellenmondások kezelhetőségében és abban, hogy ezt a saját kritikai gondolkodása elősegíti, akkor nyilván közeledünk majd az angolszász médiamodellhez. Erősen várom e szép napot.
Tekintve, hogy a magyar média krémje legfeljebb másodosztályú, nem meglepő, hogy az off-mainstream (szélsőségbe hajló) média osztályon aluli. A szélsőségbe hajló média eleve a frusztrált hírfogyasztók önfelmentését szolgálja ki: mi szépek és jók vagyunk, mindenről az ilyen-olyan másik oldal tehet. E médiában persona non grata a saját tábor hibáira utaló információ, általában egy hét késéssel csúszik be, amikor már a közéleti vízcsapból is folyik, tehát célszerűtlen tovább titkolni. Ekkor sem kerül prominens helyre, hanem "ezt mellesleg rég tudjuk, DE mindez semmi ahhoz képest, hogy ..." jelleggel tálalják, mint a manipulatív érettségiző a számára kellemetlen tételt. (Igaz, hogy Arany János is költő volt, ám Petőfi korszakalkotó költeményeiben feltárul a magyar nyelv minden szépsége; nézzük például...)
Az off-mainstream média indulatosságának egyik oka tehát a nem autonóm többség elvárása. A másik ok a politikai elithez való anyagi kötődés: aki a muzsikust fizeti, annak a nótáját húzzák. A harmadik ok pedig az a kimondatlan evidencia, hogy Magyarország ügyeinek, problémáinak túlnyomó része kizárólag összefogással, együttműködéssel oldható meg. Azaz hiába kerül a jobboldal vagy a baloldal hatalomra, a közügyek nagyjából olyan hatékonysággal mennek, amennyire a magyar társadalom egésze kész az együttműködésre, a közös érdekek felismerésére és képviseletére. Mivel ez az igazság nem szolgálja a választókat megosztva uralkodó politikai elit érdekeit, a média kénytelen nagy lármát csapni minden egyéb vonalon, hogy elnyomja e halk szólamot.
A nagy zaj különösen jellemző volt eddig a jobboldali médiára, mert az ott dolgozókat az előbbieken felül még kisebbrendűségi komplexus is frusztrálja. A baloldali médiaszűrés a percepció szintjén ügyesebb, tanultabb, műveltebb, szalonképesebb, jobban belesimul a világ összetartó baloldalijainak híralakításába. A jobboldal műveltsége gyakorta helyi érdekű (provinciális), kevésbé tudományos, kevésbé artikulált, kevésbé illeszkedik a világ konzervatívjainak híralakításába. Utóbbiak egyensúlyban vannak a fejlett országok médiájában, nálunk azonban a konzervatív létbizonytalanság/frusztráltság további oka, hogy a szocializmuson kívül nincs mit konzerválni, minden mást újra kell értelmezni/alkotni. A jobboldal 2010-es hatalomra kerülésével a frusztráltság gyökeri oka megszűnt, ez azonnal ugrásszerű változást is hozott a jobboldali médiában. Részint kevésbé indulati alapú cikkek jelennek meg, részint jobban feltűnik, amikor mégsem. A négyéves ciklus során alighanem kirostálódnak az elvhű stílustalanok, és ez mindenkinek jót tesz majd.
Az indulatok tartós csökkenéséhez azonban kizárólag a magyar választók oldalfüggetlen egymásra találása vezethet. Ahogy az Opel-tulajdonosok képesek bevallani a Suzuki-tulajdonosoknak, mennyi benzint fogyaszt járművük, mennyibe kerül az éves fenntartás, milyen a szervokormány, hogy fog a fék, és ebből nem lesz anyázás, hitem szerint egyszer a magyar választó is belátóbban tárgyalja majd a nettó nemzeti jövedelem és annak visszaosztása, a vásárlóerő, a közbiztonság, a demokratikus közérzet, a szabadságérzet és a jogbiztonság által fémjelzett kritériumrendszert, amellyel viszonylag objektíven megítélhető egy-egy kormány eredményessége. Ha megállapodunk az értékelési szempontokban, és azok szerint teljesítménybérezzük a politikusokat, akkor autonóm módon, célzottan kezelhetjük azokat a problémákat, amelyek ma médiaindulatok és választói kiábrándultság formájában vannak jelen a közéletben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése