A 6. részben láttuk, hogy a tudományos módszertannal kapcsolatban mindenki (a legbuzgóbb monoteista is) úgy viselkedik, mint ha Isten nem lenne, illetve ránk bízta volna a látható-tapintható valóságot, hogy fejlesszük önerőből. A sorozat végéhez érve pedig megállapítjuk, hogy az erkölcs és a közélet terén mindenki úgy cselekszik, mint ha monoteista lenne, vagyis mint ha Isten vagy egy alternatív abszolút hivatkozási alap szerinte is létezne.
Mindenki igényt tart ugyanis a szabályok egyetemességére és néhány abszolút Igazságra. Nem csak a hívők akarják a maguk meggyőződését normaadó igénnyel megosztani mindenkivel, hanem az állításuk szerint nem hívők is. Holott aki szerint Normaadó nem létezik, és minden norma többé-kevésbé szabadon lebontható társadalmi konstrukció, az - ha komolyan veszi a saját paradigmáját - nem léphet fel normaadó igénnyel, legfeljebb személyes hobbijaként beszélhet a felfogásáról. (Nota bene, a monoteizmus sem volt mindig következetes, az ókori judaizmusban még monolátria volt: minden nép "isteneit" létezőnek tekintették, Jehovát pedig a főnöküknek, és csak ilyen értelemben egyetlen Igazinak. A filozófiai monoteizmus már keresztény vívmány. Hasonlóan, az ateizmus eredetileg a keresztény egyház tekintélye és dogmatikája elleni dacos lázadás, érzelmi mozgalom. Filozófiai formája máig nem alakult ki, és a belső ellentmondások miatt valószínűleg nem is fog, mert a következetes ateistának le kellene mondania a közéleti aktivizmusról, ami nélkül viszonylag nehéz eredményesen lázadni...)
Példa: a paplanernyőzésről mint személyes élményről beszélhetünk lelkesen, sokan csatlakozhatnak hozzánk, de ettől nem várhatjuk a hagyományos erkölcs megváltozását, sem olyan konszenzus kialakulását, hogy a paplanernyőzés az új általános norma valamiféle "régi", "elavulttal" szemben. A nézeteit terjesztő ateista ezzel szemben hagyományos erkölcsöt bont, konszenzust épít, és paradigmaváltást remél. Magatartása fényében úgy tűnik, nem veszi komolyan a paradigmája korlátait, amikor monoteista paradigmában próbál normát adni.
Viszont a monoteisták sem gondolták végig a maguk paradigmáját. Hume "guillotinja" szerint tényleírásból sosem lesz magatartási szabály. Isten léte vagy nem léte nem vezet automatikusan magatartási szabályokhoz, egy esetleges szabályzat pedig nem lesz betartandó attól, hogy Isten adta. Emberi preferenciákra is szükség van a normák megfogalmazódásához és irányadóvá válásához, és e preferenciákat célszerű a lehető legnyíltabban, legteljesebben feltárni. A monoteisták (nyugaton konkrétan a keresztények) etikája mögött sokkal több áll, mint Isten létének és kinyilatkoztatásának munkafeltevése. Feltáratlan preferenciák egész sora húzódik meg a háttérben. (Gondoljunk a közösségeink fenntartható jólétére vagy a lehetőség szerint együttérző igazságosságra mint preferenciára.)
A preferenciáink részint evolúciósak (biológiaiak), részint praktikus társadalmiak, részint opcionális társadalmiak. Az opcionális rész elvben szabadon átírható, de hogy jól tettük-e, hogy átírtuk, azt a gyakorlat teszteli, utólag: ha a módosítás unpraktikusnak bizonyul, akkor az átírt szabály valójában mégsem opcionális volt, hanem praktikus társadalmi. Példa: ha a garatmandulánk opcionális, szabadon eltávolítható; de előfordulhat, hogy csak nem tudunk eleget a funkciójáról, és az eltávolítás mégsem közömbös a hosszú távú egészségünk szempontjából. Némely magatartási szabályunk opcionális voltát is ekként (konkrét ismeretek híján) feltételezzük, és ekként tévedhetünk esetleg vele kapcsolatban.
Egy öndefiniált ateista úgy vélheti, hogy mivel a monoteisták fő érve az erkölcsi szabályzatuk érvénye mellett, hogy azt Isten adta, Isten létét megkérdőjelezve borul az egész rendszer, és szabadon alakíthatóvá válik. Ez nem egy végiggondolt gondolat: sem ateista, sem monoteista részről nincs kellő részletességgel átreflektálva.
Példa: sok családban azzal biztatják fogmosásra a gyereket, hogy "ha nem mosol fogat, jönnek a fognyűvő manók, és kilyukasztják a fogaidat". A gyermek szűken erre reagálva, a maga szempontjából logikusan gondolhatja, hogy a fognyűvő manók létének megkérdőjelezésével a fogmosásra vonatkozó szabály létjogosultsága is megszűnik. (Kizárólag a fognyűvő manók miatt mosunk fogat, létük nem igazolható, tehát a fogmosás önkényes, tehát szabadon beszüntethető, és így eljutunk egy felvilágosult, szebb, fogmosási kényszer nélküli világba, amelyben nem riogatnak holmi fognyűvő manókkal.) A gyermekkorból kinőve ez a gondolatmenet már nem tűnik felvilágosultnak: kiderül, hogy a fogmosásnak valójában nincs köze a fognyűvő manókhoz, illetve azok létéhez - más értelme viszont nagyon is van, és nem lehet szabadon abbahagyni, mert a fogmosás nélküli világ nem lesz szebb, sőt.
Ha egy gyerek nem hisz a fognyűvő manókban, és nem mos fogat, jól jár? Fontos őt lebeszélni a fognyűvő manókról? Nem. Ha buzogni akarunk, fontosabb lenne meggyőzni, hogy manók nélkül, elvontabb okokból és velük kapcsolatos preferenciák miatt mosson fogat. Ezeket viszont csak nagyobb korában fogja igazán megérteni. Nézzünk szembe a magatartáslélektani ténnyel, hogy a fognyűvő manókra hivatkozás lelkesebb fogmosáshoz vezet, mint a bonyolultabb érvek. (A fognyűvő manók fogrontása funkcionális igazság.) Ráadásul, a fognyűvő manók nem léte nem érvényteleníti a fogmosást, így átgondoltan nincs motiváció az e téren folytatott aktivizmusra.
A monoteisták és ateisták érzelmileg fűtött vitája megrekedt a szellemi fejlődésnek azon pontján, amelyen még kardinális kérdésnek tűnik a fognyűvő manók (nem) léte, és amelyen még nem vált világossá, hogy milyen egyéb megfontolások miatt érdemes fogat mosni. Ez egy 8-10 éves gyermek szintje - kinőhető. A fognyűvő manók körüli vita felvilágosult szakaszában felismerjük, hogy nem a hivatkozási alap léte vagy nem léte a lényeg, hanem a számos bonyolultabb (jóléti, esztétikai, stb.) szempont miatt indokolt fogmosás. Az Isten körüli vita felvilágosodott szakaszában felismerhetjük, hogy egy transzcendens lény léte vagy nem léte definíció szerint nem tisztázható normaadó érvénnyel, ám nem is ez a lényeg, hanem az Istent feltételező ember magatartása mint eredmény, amely számos (jóléti, esztétikai, stb.) szempont és e szempontokkal kapcsolatos preferenciáink által indokolt.
E rövid sorozatban a valóságlátásunkból kiindulva a preferenciáinkon át eljutottunk az optimális magatartási szabályokig, amelyek minden közéleti vita középpontjában állnak. A politizálás, a közéleti diskurzus nem tényleíró paradigmákról szól, hanem hogy erre menjünk közösségként vagy arra, ilyen magatartási szabályokat vezessünk be vagy olyanokat, általános érvénnyel. Remélhetőleg körvonalazódott az olvasóban az az átfogó keret, amelyben immár ésszerű(bb), lényeglátó(bb) és filozófiailag is tájékozott(abb) közéleti diskurzust folytathatunk.
- vége -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése