Napi fix filó 17. rész

17. Miért nem elég az együttérzés az etikához? 
Mert nem kezeli a modern társadalmak összetett problémáit, nem ad értelmes magatartási útmutatást az aktuális helyzetek nagy részére. 
    Az együttérzés ókori indiai elv, többek között a Buddha (a Felébredett) tette alapelvvé a módszere szempontjából: viselkedjünk együttérzőn minden élőlénnyel. 
    A Buddha nyomán Európában Schopenhauer vette elő ezt az elvet, választ keresve arra a kérdésre, hogy mi az erkölcs alapja. Kant ugyanis megpróbálta sziklaszilárd matematikai alapra helyezni az etikát, de ez már kortársai szerint sem sikerült meggyőzően. A Dán Királyi Filozófia Társaság ezért pályázatot írt ki, hogy Kant gondolatait megfontolva valaki fejtse már ki, mi az erkölcs meggyőzően szilárd alapja. Schopenhauer beadott egy pályaművet (az egyetlent), amelyben kifejti, hogy szerinte az erkölcsnek semmiféle szilárd alapja nincs, ennek hiányában pedig az együttérzést javasolja (nem díjazták az ötletét, pedig senki más nem nevezett, ez negatív rekord a filozófia történetében). 
    Az egyetlen királyilag díjazható válasz természetesen az lett volna, hogy az erkölcs alapja Isten, ám Schopenhauer idejére ez a meggyőződés már megingott, különösen a filozófusok körében. 
    Schopenhauer (a Buddha után szabadon) azonban nem jelölt meg jól használható elvet az együttérzéssel. Ha választhatunk az együttérzés és annak hiánya között, akkor egyértelműen az együttérzést célszerű választanunk: a beteg kutyát állatorvoshoz visszük ahelyett, hogy belerúgnánk... Csakhogy ez döntő többségünk számára nyilvánvaló, nem kell hozzá elv. Amikor viszont ütköznek az együttérzések, az együttérzés elve önmagában nem segíti a döntést: pl. anya és magzata között abortuszhelyzetben; bűnöző és áldozat között a büntetőjogban; a szólásszabadság nevében rágalmazó újságíró és az érintett közszereplő között. Ezekben a helyzetekben el kellene döntenünk, hogy kivel érzünk jobban együtt, csakhogy az együttérzés nem számszerűsíthető. 
    Hogy ez miért nagy gond (nyugaton), mindjárt világossá válik Philippa Foot kényelmetlen dilemmái fényében. Képzeljük el, hogy egy vonat száguld felénk a síneken. A pálya kétfelé ágazik, az egyik irányban két ember fekszik a sínekre kötözve, a másik irányban pedig egy ember! Előttünk a váltó. Ha nem állítjuk át, két ember hal meg. Ha átállítjuk, egy ember. Átállítjuk, vagy hagyjuk meghalni a két embert, és mossuk kezeinket? (A gondolatkísérletbe bevont egyetemisták többsége kivonul, nem hajlandó érdemben megfontolni a dilemmát.) Az együttérzés ilyen esetekben semmit sem tanácsol, és a modern társadalom futószalagon szállítja az ehhez hasonló dilemmákat. A politikusok naponta kényszerülnek efféle ügyekben dönteni. 
    A Buddha valószínűleg tovább finomította volna az elvét, ha Schopenhauer kortársa lett volna, Schopenhauer azonban nem foglalkozott a gyakorlati alkalmazhatósággal. (Semmivel sem érdekelte őt jobban a gyakorlat, mint Kantot legjobb barátjának gondolatkísérletbeli halála.) 
    Belátható, hogy az együttérzés - miközben nagyon szimpatikus - nem alkalmas nyugati erkölcsi elvnek. Ezek után vizsgáljuk meg a "szeresd embertársadat, mint önmagadat" elvet.