Napi fix filó 1. rész

(Filozófia napi részletekben.
    A világ végső kérdései emberi nézőpontból paradoxonrengetegbe futnak (bővebben lásd: Paradoxonok könyve). Ez azonban nem akadályoz minket abban, hogy következetesen és a hétköznapi élet szempontjából hasznosan gondolkodjunk róluk.)

1. rész A szubsztanciák kettős felfogása 
A hagyományos filozófiában szubsztanciának nevezik a világ számunkra elkülönülő egységeit: egy szék, egy asztal, egy ló, egy cseresznyefa szubsztancia, amelynek anyaga és egyedi jellegzetessége, lényege van. Mai nyelvhasználattal inkább entitásnak nevezhetjük a tárgyakat/élőlényeket. 
    Külső tudományos nézetben az entitások atomfelhők, a közöttük található „űr” pedig ritka atomköd. A számunkra egybefüggőnek tűnő anyagok meglepően ritka atomszerkezettel rendelkeznek. Elképzelhetjük, amint a borsónyira nagyított vasatomok között átfér a kezünk, a testünk, meg egy emeletes ház. Képzeletben könnyedén áttolhatjuk a karunkat a vasajtón. 
    Ha azonban egy közelünkben totyogó kisgyerek megbotlik, beveri a fejét az asztalba, és sírni kezd, eszünkbe sem jut az atomfelhő-elmélet. Ösztönösen odaugrunk, felkapjuk, vigasztalni kezdjük. A valóság számunkra érzékelhető változatában az asztal nem lyukacsos felhő, hanem tömör és kemény, a fejet beleütni fáj. „Tudja” ezt mindenki, aki volt már totyogó. 
    Csecsemőkorunktól játékra szocializálódva hozzászoktunk, hogy az izgalmas gondolatkísérleteket megkülönböztessük a valóságtól: egy tudóstól elfogadjuk, hogy a tárgyak anyaga atomfelhőként is modellezhető, de nem mentenénk fel egy kalapácsos sorozatgyilkost, aki arra hivatkozik, hogy tudományos kísérlet keretében vizsgálta a kalapácsnak nevezett atomfelhő és az emberi fej nevű atomfelhő különböző interakcióinak eredményét. Általában tudjuk, mi a különbség a játékos gondolkodás és a közveszélyes őrültség között, a dolgok „végső” természetéről folytatott elmélkedés azonban relativizálni látszik e határvonalat. 
    A hagyományos megközelítés is különbséget tesz az észleletek és az őket értelmező ész között, mai ismereteink fényében azonban nem adatokkal és azok értelmezésével, hanem – a felhőasztal és tömörasztal formájában – két teljesen különböző, egymással köszönő viszonyban sem lévő valóságmodellel van dolgunk. 
    Ha számszerűsítenénk a kalapács és az emberi fej nevű atomfelhők sűrűségét, szignifikáns különbséget találnánk a kettő között, ami indokolja, hogy találkozásukkor épp a fej, és ne a kalapács nevű felhő sérüljön. Az ütközésük sebessége pedig bonyolult leírással összefüggésbe hozható egy elkövetőnek nevezhető ember akaratlagos cselekvésével. De mi indokolná, hogy ilyen bonyolultan, a hétköznapi élettől ennyire eltávolodva gondolkodjunk? 
    Mennyivel egyszerűbb és praktikusabb úgy fogalmazni, hogy X annak tudatában verte kalapáccsal fejbe az áldozatát, hogy az illető ebbe belehalhat. Vagy ha nem volt ennek tudatában, általános elvárás szerint tudatában kellett volna lennie, tehát felelősségre vonható. Csak az így fogalmazó bíróság működőképes - és még így sincs könnyű dolga. Egy atomfelhőkben fogalmazó bíróság a gyakorlatban soha senki bűnösségét nem tudná megállapítani, működése életidegenné válna. 
    Mégis, elhamarkodottan jelentenénk ki, hogy helytelen (netán veszélyes) a valóság entitásait atomfelhőként modellezni, ezzel ugyanis figyelmen kívül hagynánk az elvont gondolkodás hasznosságát, lemondanánk a tudomány eredményeiről, és nem tudnánk mit kezdeni a fényeffektussal. Erről szól a holnapi rész.