Napi fix filó 11. rész

11. Miért nem vezet "igaz" következtetéshez a "helyes" logikai érvelés? 
Mert nincs helyes logikai érvelés, pontosabban nem tudjuk, milyen lenne az. Minden pongyolán "helyes"-nek mondott logikai érvelés valamilyen nevesített logikai hibával terhelt: indukción alapuló általánosítás, szóismétlés, vagy körkörös. 
    Indukció: egyenként vizsgáljuk egy halmaz elemeit, állítást teszünk valamely tulajdonságukról, majd általános jellemzőként fogalmazzuk azt meg. Pl.: egymás után számos hattyúról állapítjuk meg, hogy fehér tollú, ennek alapján kijelentjük, hogy minden hattyú fehér. Eddig csak fehér hattyúval találkoztunk, tehát minden hattyú fehér. Tévedés: van fekete hattyú is, csak amíg nem találkoztunk eggyel, ezt nem tudjuk. Egy halmaz elemeinek közös tulajdonsága csak akkor jelenthető ki, ha a halmaznak valóban minden elemét egyenként megvizsgáltuk, amire nincs esélyünk, hiszen a múltba nem mehetünk vissza, sem a jövőbe előre. Ebből következik, hogy indukcióval nem jutunk érvényes állításhoz egy halmaz elemeinek közös tulajdonságáról. 
    Dedukció: egy halmaz közös tulajdonságát állítjuk, majd hogy X a halmaz eleme, tehát rá is jellemző a közös tulajdonság. Pl.: minden ember halandó; Szókratész ember, tehát Szókratész halandó. Ha közelebbről megnézzük, hogyan jutottunk a "minden ember halandó" állításhoz, kiderül, hogy indukcióval, azaz érvénytelenül. Más szóval, nincs valódi dedukció, mivel egyetlen halmaznak sem tudjuk minden elemét megvizsgálni. 
    A probléma látszólag megkerülhető: úgy határozom meg a halmazt, hogy annak definíciójában már benne legyen a tulajdonság, amit állítok. Pl.: minden fehér tollú hattyú fehér. Ezzel azonban semmi újat nem mondok, azaz nem jutok igazsághoz, csak megismétlem a halmaz definícióját. 
    Nem segít a másik kerülőút sem: eddig minden ember halandónak bizonyult, így döntő valószínűséggel Szókratész is annak fog bizonyulni. A döntő valószínűségű állítás elég lehet a hétköznapi élethez, de nem igazság. Lehet, hogy évtizedekig csak fehér hattyút látunk, vagy akár életünk végéig, ám ez nem teszi igazzá a "minden hattyú fehér" állítást. 
    Bár a fenti módokon nem jutottunk igaz állításhoz, képzeljünk el egy valóban helyes érvelést, amelyről feltételezzük, hogy igazsághoz vezet. Honnan fogjuk tudni, hogy helyes az érvelés? Onnan, hogy igaz állítást eredményez. Viszont honnan tudjuk, hogy az állítás igaz? Onnan, hogy helyes érvelés eredménye... Ez körkörös: érvelésem helyes, mert igaz következtetéshez vezet; következtetésem igaz, mert helyes érvelés eredménye. Az első állítást a másodikkal "bizonyítom", a másodikat meg az elsővel. Az ilyen bizonyítás érvénytelen. Pl.: a rabbi fülébe jut, hogy Kohn azt meséli ismerőseinek, hogy minden szombaton az Úrral kártyázik; igaz ez, Kohn? - vonja kérdőre a rabbi. - Persze, hogy igaz. Az Úr csak nem kártyázik hazug emberrel... 
    Az érvelések körkörössége azért nem tűnik fel nekünk, mert az 1+1=2 bizonyíthatatlansága sem tűnik fel. Az agyunk elfogadja, hogy "igazság"-nak és "helyes" érvelésnek lennie kell, márpedig ha mindkettő létezik, és egymással összefüggésben írjuk le őket, akkor e leírásnak is érvényesnek kell lennie. Az evolúció konstruktívra formálta a gondolkodásunkat, filozófiával pedig csak azóta foglalkozunk, amióta részben kiemelkedtünk az evolúcióból, és van e célra szabad időnk. A kétféle gondolkodás végső fokon kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, amit jobb híján úgy kezelünk, hogy filozofálás közben figyelmen kívül hagyjuk a praktikumot, a mindennapokban meg figyelmen kívül hagyjuk a filozófiai megközelítést, és a praktikumra fókuszálunk. Belátható, hogy az 1+1=2, valamint a "helyes" érveléssel levezetett "igaz" következtetés hasznos a gyakorlatban - kit érdekel holmi filozófiai kétely? 
    Az érdeklődés alighanem tovább lankad, ha szóba hozom, hogy az úgynevezett logikai hibák sem bírnak különösebb bizonyító vagy cáfoló erővel. Ha kinézek az ablakon, és látom, hogy esik, teljesen mindegy, milyen logikai hibával jutott egy érvelő ugyanerre a következtetésre, egyet fogok vele érteni, míg ha hibátlannak tartott érveléssel jut az ellenkezőjére, nem fogok vele egyetérteni, mert hamisnak találom a következtetést. A logika helytelen érvelésekkel foglalkozó fejezete számos érvelési hiba felsorakoztatása után megemlíti az úgynevezett "érvelési hibára hivatkozás mint érvelési hiba" figurát, vagyis hogy a hibásnak tartott érvelés nem érvényteleníti szükségképpen a következtetést. Akkor tulajdonképpen mire jó a logika? Mennyivel ér többet a logikátlanságnál? - töprenghet az olvasó. 
    Továbbgondolva, ha a logika érvényét a filozófia relativizálja, mire jó a filozófia? Mennyivel vagyunk beljebb, ha tudjuk, hogy a dedukció csak döntő valószínűséggel látszik annak, valójában indukció; és hogy ha szemlátomást esik az eső, teljesen mindegy, milyen érveléssel következtetünk erre? Ki tanulna évekig vízvezeték-szerelést, ha a tanulmányai úgy foglalhatók össze, hogy bárki érthet a vízszereléshez, szerszámmal vagy szerszám nélkül, teljesen mindegy?! 
    Praktikusan, miért érdemes filozófiával foglalkozni? Kiderül a következő részből.