Elkaptam valami vírust, és úgy benáthásodtam, hogy három napja nehezen alszom. Ma éjszaka is 5-10 percenként felébredtem, és reggel furcsamód még emlékeztem szokatlanul bonyolult álmom részleteire.
Egy nagy és gyéren bútorozott lakásban kezdődött, ahol családostól tartózkodtam. Nyár elején járhattunk, valahol külföldön. Az előszobában álltam, amikor az üres nappali ajtaja mögött megszólalt a földön heverő telefon. Tudtam, ki az, és miért telefonál. Egy lakáskiadó hölgy neve rémlett fel, egy másik ország másik lakása alapján. Azért csörög, hogy fizessük ki a lakbért, és költözzünk ki. Világos, hogy nem szabad felvenni. Hosszan csengett, én meg hagytam. Végül csend lett.
A gyerekek fel-alá futkostak a lakásban, indulásra készülődtünk. Utazótáskáink és bőröndjeink az ajtó előtt hevertek laza összevisszaságban. Megint csörgött a telefon, de szerencsére újra elunta. Kezemben volt már az autókulcs, és úgy emlékeztem, hogy a lakbért tulajdonképpen kifizettük. Akkor miért nem kell felvenni a telefont? Ebben nem voltam egészen bizonyos.
Harmadszorra is csörgött. Az egyik gyerek szórakozottan odaszaladt, felkapta, és vékonyka hangján beleszólt. Elkomolyodott, rám nézett, jelezve, hogy engem keresnek. Egy ingatlanközvetítő volt a vonalban, vele beszéltük meg annak idején a lakásbérlet dolgát. Itt van, lent a kapunál és feljönne.
Önök még 300 euróval tartoznak, mondta határozottan. A májusi bérleti díjat már kifizettük, és a letétből körülbelül annyi jár nekem vissza, hogy nem tartozunk semmivel - vetettem ellen. Lehetséges, rögtön utánanézek - szólt az ingatlanos nő, és lerobogott a lépcsőn, a földszinti irodájába. (Miért szólt fel az előbb kívülről, ha a házban van az irodája? Álomban nem okvetetlenkedünk.) Hamarosan visszajött, és helybenhagyta iménti álláspontomat. Minden rendben, tényleg nem tartozunk. Szabad az út, indulhatunk.
Kora délután szálltunk ki az autóból, egy apró falucska közepén. A főutca két oldalát házak szegélyezték, jobb kéz felől, egy foghíjtelken hevenyészett vidámpark várta a látogatókat. Egy falusi búcsúba csöppentünk bele. Az üres telek közelebbről focipályának bizonyult. Bokáig álló, haragoszöld füvéről látszott, hogy sokat esik errefelé, és a falubeliek nem jeleskednek a gyepgondozásban. Elindultunk a mutatványos bódék irányába, ám valamilyen megfontolásból a pályától balra eső szomszéd kertjén át kezdtük megközelíteni. Ehhez egy zöld fémkapun kellett behatolnunk, majd átvágnunk a paradicsompalánták között, míg el nem értük azt a térdmagasságú földteraszt, melynek valamiféle karós palántákkal borított tetején drótkerítés futott végig.
Felkapaszkodtunk a teraszra, és szép komótosan elkezdtünk átmászni a kerítésen. Nem nagyon ment a dolog, pedig épp csak hasig ért. Áttettem az egyik gyereket, és a másikat is a magasba készültem készültem épp emelni, mikor a házból kiszaladt egy kislány, és előzékenyen felhívta a figyelmünket, hogy néhány méterre egy nyitható átjáró található, azon át sokkal egyszerűbb kijutni. Ezt örömmel nyugtáztam. Hozzátette, hogy addig nem engedi ki a kutyát sem, nehogy elgorombuljon a helyzet. (Miért, van kutya? Hol volt eddig?) A keskeny öreg léckapu nyeklett-nyaklott, ahogy kihajtottuk -- és itt ébredtem fel, hogy végrehajtsam huszadik éjjeli elefánttrombitálásomat.
Reggel egy jó csipketea mellett elálmélkodtam, milyen csodálatos narratívát gondolt ki az agyam a köré az egyszerű motívum köré, hogy alig kap oxigént, miközben erre-arra hánykolódok levegővételre alkalmas testhelyzetet keresve. A rendszeresen visszatérő telefoncsörgésben, az indulást gátló akadályokban, majd a teljesen értelmetlen kerítésmászási kísérletben mind-mind bedugult orrjárataim lényegültek át kerek, kvázi-logikus történetelemekké. Beleborzongtam a felismerésbe: hát nem így működünk ébren is? Legemelkedettebb, legésszerűbb gondolatmeneteinkben mennyiben haladjuk meg és mennyiben szolgáljuk elemi testi ingereinket? Meddig terjed, létezik-e egyáltalán úgynevezett szabadságunk? A Krúdy Álmoskönyvében foglaltakat vajon milyen mértékben befolyásolta a szerző által aznap fogyasztott hónapos retek, marhavelő vagy jó kolbászos bableves?
Egy nagy és gyéren bútorozott lakásban kezdődött, ahol családostól tartózkodtam. Nyár elején járhattunk, valahol külföldön. Az előszobában álltam, amikor az üres nappali ajtaja mögött megszólalt a földön heverő telefon. Tudtam, ki az, és miért telefonál. Egy lakáskiadó hölgy neve rémlett fel, egy másik ország másik lakása alapján. Azért csörög, hogy fizessük ki a lakbért, és költözzünk ki. Világos, hogy nem szabad felvenni. Hosszan csengett, én meg hagytam. Végül csend lett.
A gyerekek fel-alá futkostak a lakásban, indulásra készülődtünk. Utazótáskáink és bőröndjeink az ajtó előtt hevertek laza összevisszaságban. Megint csörgött a telefon, de szerencsére újra elunta. Kezemben volt már az autókulcs, és úgy emlékeztem, hogy a lakbért tulajdonképpen kifizettük. Akkor miért nem kell felvenni a telefont? Ebben nem voltam egészen bizonyos.
Harmadszorra is csörgött. Az egyik gyerek szórakozottan odaszaladt, felkapta, és vékonyka hangján beleszólt. Elkomolyodott, rám nézett, jelezve, hogy engem keresnek. Egy ingatlanközvetítő volt a vonalban, vele beszéltük meg annak idején a lakásbérlet dolgát. Itt van, lent a kapunál és feljönne.
Önök még 300 euróval tartoznak, mondta határozottan. A májusi bérleti díjat már kifizettük, és a letétből körülbelül annyi jár nekem vissza, hogy nem tartozunk semmivel - vetettem ellen. Lehetséges, rögtön utánanézek - szólt az ingatlanos nő, és lerobogott a lépcsőn, a földszinti irodájába. (Miért szólt fel az előbb kívülről, ha a házban van az irodája? Álomban nem okvetetlenkedünk.) Hamarosan visszajött, és helybenhagyta iménti álláspontomat. Minden rendben, tényleg nem tartozunk. Szabad az út, indulhatunk.
Kora délután szálltunk ki az autóból, egy apró falucska közepén. A főutca két oldalát házak szegélyezték, jobb kéz felől, egy foghíjtelken hevenyészett vidámpark várta a látogatókat. Egy falusi búcsúba csöppentünk bele. Az üres telek közelebbről focipályának bizonyult. Bokáig álló, haragoszöld füvéről látszott, hogy sokat esik errefelé, és a falubeliek nem jeleskednek a gyepgondozásban. Elindultunk a mutatványos bódék irányába, ám valamilyen megfontolásból a pályától balra eső szomszéd kertjén át kezdtük megközelíteni. Ehhez egy zöld fémkapun kellett behatolnunk, majd átvágnunk a paradicsompalánták között, míg el nem értük azt a térdmagasságú földteraszt, melynek valamiféle karós palántákkal borított tetején drótkerítés futott végig.
Felkapaszkodtunk a teraszra, és szép komótosan elkezdtünk átmászni a kerítésen. Nem nagyon ment a dolog, pedig épp csak hasig ért. Áttettem az egyik gyereket, és a másikat is a magasba készültem készültem épp emelni, mikor a házból kiszaladt egy kislány, és előzékenyen felhívta a figyelmünket, hogy néhány méterre egy nyitható átjáró található, azon át sokkal egyszerűbb kijutni. Ezt örömmel nyugtáztam. Hozzátette, hogy addig nem engedi ki a kutyát sem, nehogy elgorombuljon a helyzet. (Miért, van kutya? Hol volt eddig?) A keskeny öreg léckapu nyeklett-nyaklott, ahogy kihajtottuk -- és itt ébredtem fel, hogy végrehajtsam huszadik éjjeli elefánttrombitálásomat.
Reggel egy jó csipketea mellett elálmélkodtam, milyen csodálatos narratívát gondolt ki az agyam a köré az egyszerű motívum köré, hogy alig kap oxigént, miközben erre-arra hánykolódok levegővételre alkalmas testhelyzetet keresve. A rendszeresen visszatérő telefoncsörgésben, az indulást gátló akadályokban, majd a teljesen értelmetlen kerítésmászási kísérletben mind-mind bedugult orrjárataim lényegültek át kerek, kvázi-logikus történetelemekké. Beleborzongtam a felismerésbe: hát nem így működünk ébren is? Legemelkedettebb, legésszerűbb gondolatmeneteinkben mennyiben haladjuk meg és mennyiben szolgáljuk elemi testi ingereinket? Meddig terjed, létezik-e egyáltalán úgynevezett szabadságunk? A Krúdy Álmoskönyvében foglaltakat vajon milyen mértékben befolyásolta a szerző által aznap fogyasztott hónapos retek, marhavelő vagy jó kolbászos bableves?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése