Új adathoz jutottam, mégpedig miniszterelnökünk szájából (http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=175904 , a 7-9. perc között, de érdemes a teljes első 15 percet meghallgatni). A hitelminősítők azért kekeckednek az európai gazdaságok adósságbesorolásával, mert a görög válság kitörtekor a német-francia EU-tengely beintett, és a görög veszteségek felét lenyelette a magánbefektetőkkel. Ez az ominózus tény alapozza meg egyes európai országok spekulatív minősítését, és árnyalja a már eddig sem egyszerű összképet.
A lejtmenet azzal az 1998-as amerikai törvénymódosítással kezdődött, amely lehetővé tette, hogy a lakossági bankok beruházásfinanszírozással is foglalkozzanak. Ez az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta tilos volt nekik, és a jelek szerint nem ok nélkül, hiszen a tilalom feloldása után tíz évvel kitört a mai világválság. A módosítás lehetővé teszi a lakossági betéteket kezelő bankoknak a kockázatosabb beruházásokkal való foglalkozást, cserébe, a 2002-es Sarbanes-Oxley törvény formájában előírja, hogy aktuális piaci értéken kötelesek nyilvántartani (mark to market) eszközállományukat és kötelezettségeiket. A módosítást ésszerűtlenül végrehajtó USA három röpke évig ülhetett büszkén szabadpiaci babérjain.
A termelés Távol-Keletre helyezéséből adódóan 2001-ben kisebb recesszió következett be, amelyből az ingatlanpiac mesterséges élénkítésével igyekeztek kihozni az amerikai gazdaságot. A Fed nulla közelébe csökkentette az irányadó dollár kamatlábat, és a bankok boldog-boldogtalant hitellel ajándékoztak meg. A hitelek elburjánzása logikus fejlemény volt, 2-3%-os kamatra csak a hülye nem vesz fel hitelt. Közben az iraki és afganisztáni háború költsége elképesztő mértékben megnövelte a költségvetés hiányát/eladósodottságát. A hitelek kockázatos adósokhoz kerültek, a gazdaság nem belső lendületre, hanem a mesterséges mankóra támaszkodva tudott némi szerény növekedést felmutatni. Ez nem tette lehetővé, hogy a Fed a szokásos gyakorlatot követve két-három év után behúzza a féket, és kamatemeléssel visszatermelje a gazdaságba pumpált pénzt. Ekkor, 2004 táján egy körültekintő elemző már előrejelezhette a válságveszélyt. Más szóval, az USA úgy próbált a terror ellen háborúzni, hogy közben megőrizze a hazai jólétet, és ne kelljen hadigazdaságra átállítani az országot. Ez középtávon lehetetlennek bizonyult.
A Fed nem emelt időben kamatot, a reális piaci viszonyoktól elszakadt ingatlanhitelek egyre kockázatosabbá váltak, és ennek leplezésére a befektetési alapok magas hozammal kecsegtető származtatott (derivatív) értékpapírokat kreáltak. A származtatott értékpapírokba befektetőknek 2008-ig fogalmuk sem volt róla, hogy a konstrukció keretében valójában kétes jelzáloghiteleket finanszíroznak. A piramisjáték 2008-ban bukott be, amikor a tőzsde hirtelen ráébredt, hogy átverték. Ám a krach előtt röviddel, a kármentésben együttműködő hitelminősítők segítségével a nagy alapok, a Lehman Brothers és társai rásózták toxikus értékpapírjaik egy részét európai és más bankokra. A tőzsdei pánik a piaci árazás kötelezettsége miatt dominóeffektust indított el, sorra bedőltek az érintett bankok és befektetési alapok. A "piaci" árazás a befektetők védelme helyett szabályozói szarvashibának bizonyult, hiszen a pánikár önbeteljesítő jóslat, és nem aktuális piaci realitás. Összességében jelenlegi válságunk előzménye az amerikai célszerűtlenség, felelőtlenség és háborús viszketegség, melynek keretében az amerikai adófizetőt épp úgy átverték, mint a világ többi adófizetőjét.
A nagy európai országok számára már 2008-ban is világos volt a helyzet, ezért mondták a görög adósságválság kitörésekor, hogy nem lehet a német adófizetőkkel megfinanszíroztatni a befektetői veszteségeket. Igaz, hogy a görögök addigra már jó 20 éve hamisították a statisztikáikat, de az egész probléma be sem következik, ha Amerika a helyzet magaslatán áll. A reakció logikus, de nem mellékhatásmentes. A hitelminősítők ettől kezdve támadják dühödten a periférián lévő európai államokat. Ennek eredménye a magasabb hitelkamat, mely által több, mint visszanyerik korábbi veszteségeiket. E megítélés alá esett Magyarország is, így pénzügyi mozgásterünk jelentősen beszűkült. 2009 év elején a magyar államkötvények kamata 14,5%-on tetőzött, az adósságállományunk egyetlen év alatt mintegy 6000 milliárd forinttal nőtt, elsősorban a kamatok miatt. Gyurcsány Ferencnek nem az őszödi beszéd miatt, hanem ezért kellett lemondania. A Bajnai-kormány engedelmesen próbált lavírozni az árral, adósságminősítésünk javult is, ám nem csökkent jelentősen hiteleink kamata, tehát pénzügyi mozgásterünk nem bővült.
Nem rendelkezem konkrét adattal erre nézve, de az Orbán-kormány úgy gondolkodhatott, hogy ha a német adófizetőkre tekintettel az egész régiót folyamatosan támadják a hitelminősítők és a bankok, akkor hiába vagyunk stréberek, semmi előnyünk nem származik belőle. Megítélésünket papíron talán rontja, ha haragszanak ránk a banksarc miatt, de ez egyrészt népszerűséget hoz a választók szemében, másrészt úgyis a tényleges kamatok számítanak. E pénzügypolitika sikerét/kudarcát úgy lehet reálisan megítélni, hogy (egy tetszőleges jövőbeni ponton) megnézzük, hogyan alakultak 2010 óta a spanyol-olasz-szlovén-román-szlovák-lengyel-lett-litván-észt kötvénykamatok, és összehasonlítjuk őket a magyar kötvénykamatokkal. Ha a fenti kosárhoz képest alacsonyabb kamattal úsztuk meg, akkor nyertünk az orbáni elgondolással. Ha az említettek átlagánál magasabbra emelkedtek a kamataink, akkor meg kevésbé. Minden esetre, érzelmi túlfűtöttség helyett higgadtan, a tények függvényében mérlegeljünk. (A régió egészének besorolásához való lezárkózást angol kifejezéssel "live up to your reputation" módszernek nevezhetjük. Magyarul kb. "élj a hírednek megfelelően", azaz ha mindenképpen rossz híredet keltik, ne kapálózz ez ellen, hanem hozd ki belőle az optimumot.)
Az Orbán-kormány tehát azt a német példát vette alapul a bankokkal való bánásmód terén, amelyet az írásom elején hivatkozott beszédben Orbán Viktor ma már nyíltan műhibának minősít. Ez közvetett beismerése annak, hogy a magyar kormány az uniós véleményvezér tévedése után ment, és megpróbálta ebből a helyzetből kihozni a mozgástérbeli (kamatláb) és retorikai (szabadságharc) maximumot. A taktika megítélését az olvasóra bízom, pusztán csak rávilágítok a német kormány gondolatmenetére: az adófizetők habozás nélkül megbuktatják, ha a görög tartozást egy az egyben, minden apelláta nélkül nekik kell állniuk. A valutaunió belső feszültségeit feltáró német keménykedés révén viszont közelíthettünk ahhoz a megoldáshoz, amely a hétvégi uniós csúcson, az "euró plusz" megállapodás formájában végül létre is jött. Ebben a nagy európai keretben Magyarország álláspontom szerint nem alkalmazott rossz stratégiát, ám a hétvégi fordulatot követő helyzet radikális irányváltást indokol. Ne tessék meglepődni, méltatlankodni, ha a kormány pragmatikusan kormányoz, és nem az ökör következetességével nyomatja az elavult retorikát.
Kár, hogy a hitelminősítők kekeckedését kiváltó német beintés egyszerűen lemaradt a radarképernyőmről. Még nagyobb kár, hogy a magyar ellenzék "buktyonmeg/monnyonle a piszkos-mocskos" sematizmusában ezt a döntő fontosságú adatot más radarja sem észlelte. A kép most már teljes(ebb), és nyitott vagyok a részletek további finomítására. Szóljon, aki a "vesszen a piszkos-mocskos kormány" sztereotípián túlmutató ismeretekkel rendelkezik, és helyzetértésünket még teljesebbé téve szeretne hozzájárulni a magyar társadalom jólétéhez.
A lejtmenet azzal az 1998-as amerikai törvénymódosítással kezdődött, amely lehetővé tette, hogy a lakossági bankok beruházásfinanszírozással is foglalkozzanak. Ez az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága óta tilos volt nekik, és a jelek szerint nem ok nélkül, hiszen a tilalom feloldása után tíz évvel kitört a mai világválság. A módosítás lehetővé teszi a lakossági betéteket kezelő bankoknak a kockázatosabb beruházásokkal való foglalkozást, cserébe, a 2002-es Sarbanes-Oxley törvény formájában előírja, hogy aktuális piaci értéken kötelesek nyilvántartani (mark to market) eszközállományukat és kötelezettségeiket. A módosítást ésszerűtlenül végrehajtó USA három röpke évig ülhetett büszkén szabadpiaci babérjain.
A termelés Távol-Keletre helyezéséből adódóan 2001-ben kisebb recesszió következett be, amelyből az ingatlanpiac mesterséges élénkítésével igyekeztek kihozni az amerikai gazdaságot. A Fed nulla közelébe csökkentette az irányadó dollár kamatlábat, és a bankok boldog-boldogtalant hitellel ajándékoztak meg. A hitelek elburjánzása logikus fejlemény volt, 2-3%-os kamatra csak a hülye nem vesz fel hitelt. Közben az iraki és afganisztáni háború költsége elképesztő mértékben megnövelte a költségvetés hiányát/eladósodottságát. A hitelek kockázatos adósokhoz kerültek, a gazdaság nem belső lendületre, hanem a mesterséges mankóra támaszkodva tudott némi szerény növekedést felmutatni. Ez nem tette lehetővé, hogy a Fed a szokásos gyakorlatot követve két-három év után behúzza a féket, és kamatemeléssel visszatermelje a gazdaságba pumpált pénzt. Ekkor, 2004 táján egy körültekintő elemző már előrejelezhette a válságveszélyt. Más szóval, az USA úgy próbált a terror ellen háborúzni, hogy közben megőrizze a hazai jólétet, és ne kelljen hadigazdaságra átállítani az országot. Ez középtávon lehetetlennek bizonyult.
A Fed nem emelt időben kamatot, a reális piaci viszonyoktól elszakadt ingatlanhitelek egyre kockázatosabbá váltak, és ennek leplezésére a befektetési alapok magas hozammal kecsegtető származtatott (derivatív) értékpapírokat kreáltak. A származtatott értékpapírokba befektetőknek 2008-ig fogalmuk sem volt róla, hogy a konstrukció keretében valójában kétes jelzáloghiteleket finanszíroznak. A piramisjáték 2008-ban bukott be, amikor a tőzsde hirtelen ráébredt, hogy átverték. Ám a krach előtt röviddel, a kármentésben együttműködő hitelminősítők segítségével a nagy alapok, a Lehman Brothers és társai rásózták toxikus értékpapírjaik egy részét európai és más bankokra. A tőzsdei pánik a piaci árazás kötelezettsége miatt dominóeffektust indított el, sorra bedőltek az érintett bankok és befektetési alapok. A "piaci" árazás a befektetők védelme helyett szabályozói szarvashibának bizonyult, hiszen a pánikár önbeteljesítő jóslat, és nem aktuális piaci realitás. Összességében jelenlegi válságunk előzménye az amerikai célszerűtlenség, felelőtlenség és háborús viszketegség, melynek keretében az amerikai adófizetőt épp úgy átverték, mint a világ többi adófizetőjét.
A nagy európai országok számára már 2008-ban is világos volt a helyzet, ezért mondták a görög adósságválság kitörésekor, hogy nem lehet a német adófizetőkkel megfinanszíroztatni a befektetői veszteségeket. Igaz, hogy a görögök addigra már jó 20 éve hamisították a statisztikáikat, de az egész probléma be sem következik, ha Amerika a helyzet magaslatán áll. A reakció logikus, de nem mellékhatásmentes. A hitelminősítők ettől kezdve támadják dühödten a periférián lévő európai államokat. Ennek eredménye a magasabb hitelkamat, mely által több, mint visszanyerik korábbi veszteségeiket. E megítélés alá esett Magyarország is, így pénzügyi mozgásterünk jelentősen beszűkült. 2009 év elején a magyar államkötvények kamata 14,5%-on tetőzött, az adósságállományunk egyetlen év alatt mintegy 6000 milliárd forinttal nőtt, elsősorban a kamatok miatt. Gyurcsány Ferencnek nem az őszödi beszéd miatt, hanem ezért kellett lemondania. A Bajnai-kormány engedelmesen próbált lavírozni az árral, adósságminősítésünk javult is, ám nem csökkent jelentősen hiteleink kamata, tehát pénzügyi mozgásterünk nem bővült.
Nem rendelkezem konkrét adattal erre nézve, de az Orbán-kormány úgy gondolkodhatott, hogy ha a német adófizetőkre tekintettel az egész régiót folyamatosan támadják a hitelminősítők és a bankok, akkor hiába vagyunk stréberek, semmi előnyünk nem származik belőle. Megítélésünket papíron talán rontja, ha haragszanak ránk a banksarc miatt, de ez egyrészt népszerűséget hoz a választók szemében, másrészt úgyis a tényleges kamatok számítanak. E pénzügypolitika sikerét/kudarcát úgy lehet reálisan megítélni, hogy (egy tetszőleges jövőbeni ponton) megnézzük, hogyan alakultak 2010 óta a spanyol-olasz-szlovén-román-szlovák-lengyel-lett-litván-észt kötvénykamatok, és összehasonlítjuk őket a magyar kötvénykamatokkal. Ha a fenti kosárhoz képest alacsonyabb kamattal úsztuk meg, akkor nyertünk az orbáni elgondolással. Ha az említettek átlagánál magasabbra emelkedtek a kamataink, akkor meg kevésbé. Minden esetre, érzelmi túlfűtöttség helyett higgadtan, a tények függvényében mérlegeljünk. (A régió egészének besorolásához való lezárkózást angol kifejezéssel "live up to your reputation" módszernek nevezhetjük. Magyarul kb. "élj a hírednek megfelelően", azaz ha mindenképpen rossz híredet keltik, ne kapálózz ez ellen, hanem hozd ki belőle az optimumot.)
Az Orbán-kormány tehát azt a német példát vette alapul a bankokkal való bánásmód terén, amelyet az írásom elején hivatkozott beszédben Orbán Viktor ma már nyíltan műhibának minősít. Ez közvetett beismerése annak, hogy a magyar kormány az uniós véleményvezér tévedése után ment, és megpróbálta ebből a helyzetből kihozni a mozgástérbeli (kamatláb) és retorikai (szabadságharc) maximumot. A taktika megítélését az olvasóra bízom, pusztán csak rávilágítok a német kormány gondolatmenetére: az adófizetők habozás nélkül megbuktatják, ha a görög tartozást egy az egyben, minden apelláta nélkül nekik kell állniuk. A valutaunió belső feszültségeit feltáró német keménykedés révén viszont közelíthettünk ahhoz a megoldáshoz, amely a hétvégi uniós csúcson, az "euró plusz" megállapodás formájában végül létre is jött. Ebben a nagy európai keretben Magyarország álláspontom szerint nem alkalmazott rossz stratégiát, ám a hétvégi fordulatot követő helyzet radikális irányváltást indokol. Ne tessék meglepődni, méltatlankodni, ha a kormány pragmatikusan kormányoz, és nem az ökör következetességével nyomatja az elavult retorikát.
Kár, hogy a hitelminősítők kekeckedését kiváltó német beintés egyszerűen lemaradt a radarképernyőmről. Még nagyobb kár, hogy a magyar ellenzék "buktyonmeg/monnyonle a piszkos-mocskos" sematizmusában ezt a döntő fontosságú adatot más radarja sem észlelte. A kép most már teljes(ebb), és nyitott vagyok a részletek további finomítására. Szóljon, aki a "vesszen a piszkos-mocskos kormány" sztereotípián túlmutató ismeretekkel rendelkezik, és helyzetértésünket még teljesebbé téve szeretne hozzájárulni a magyar társadalom jólétéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése