A keresztény színészet komoly kihívás, mert a színpad nagy kerítő. Nehéz stabil párkapcsolatban maradni, ha az ember változó szereplőkkel ad elő szerelmi történeteket, a lehető legélethűbben. Márpedig ez az elvárás. Vagy nem feltétlenül?
Az ókorban maszkba öltözött szereplők adták elő a történetet, szinte nem is mozogtak, pláne nem csókolóztak. Shakespeare idején a női szerepeket is férfiak játszották, hogy csökkentsék a szexuális kockázatot. Amit ma szórakoztatóiparnak nevezünk, az a II. világháború után alakult ki, és pontosabb lenne művészetbe csomagolt vágybiznisznek nevezni.
Vágybiznisz ősidők óta létezik, de nem volt szokás művészetbe csomagolni. A hosszú útról behajózó matrózokat fogadó kuplerájokkal kezdődő skálán a Moulin Rouge-ban bugyi nélkül kánkánt táncoló show-girl-ökig fokozatosan emelkedett a szexuális szolgáltatások ára, de a skála egyik fokozatát sem nevezték művészetnek. Freud lélektani kutatásai helyesen rámutattak arra, hogy a szexualitás átitatja a hétköznapi életet, ám Freud tévesen nevezte elfojtásnak a szexualitás közösségi szabályozását. Az elfojtás alól fel kell szabadulni - mondta -, és ezzel szexközpontú individuumok halmazává redukálta a modern nyugati társadalmat. A szórakoztatóipar azonnal lecsapott a hibás lélektani modellben rejlő üzleti lehetőségre.
A 20. század elejétől kezdve a színészi siker lényege bevallottan a "szexepil" (sex appeal = szexuális vonzerő). Egy színész annál nagyobb sztár, minél nagyobb a szexuális vonzereje. A szexiségével arányos tömeg megy el megnézni a filmjeit, ezzel arányos a jegyárbevétel. A szex beépült a művészetbe, esztétikai jellegű áruvá vált. Ez kényelmetlen árukapcsolás, nehéz ellene a vaskalaposság látszata nélkül érvelni - de célszerű és lehetséges.
Az emberiségnek óriási éhsége van a romantikára, ami a szex burkolt, társadalmi köntösbe öltöztetett változata. A romantikus történetek iránti kereslet legalább akkora, mint a borozók iránti igény. Semmiféle módon nem szüntethető meg, ezzel próbálkozni reménytelen vállalkozás. A szexet amúgy elég kevesen akarják megszüntetni, és nekik is érdemes lenne a kezelő orvosukkal megbeszélniük ezt az evolúciós értelemben célszerűtlen késztetést.
A szex teljesen nyílt ábrázolására, vagyis a pornográfiára, már jóval kisebb az igény, mivel az ember e tekintetben vagy kinőtt a csimpánzkultúrából, vagy sosem hasonlított a csimpánzokra. A csimpánzoknál többségi magatartás a nyílt színi szex, csak egy csimpánzkisebbség vonul félre a párjával, stabil, évekre szóló kapcsolatot létesítve. A homo sapiensnél ez fordítva van: a nagy többség félrevonul a párjával, és évekre szóló párkapcsolatot létesít, míg egy kisebbség szívesen szexel(ne) nyilvánosan, változó partnerekkel. Ezt a kisebbségi hajlamot használja ki a szórakoztatóipar, ezt igyekszik anyagilag hasznosítani.
A művészetbe épített nyílt színi szex - az adott kor erkölcsrendészete miatt többé-kevésbé takart változatban - egészen addig garantálja a sikert, amíg a homo sapiensnél nem válik többségi magatartássá a nyilvános szex változó partnerekkel. Attól kezdve már a félrevonulást lehetne izgalmasként, sejtelmesen ábrázolni. Ilyen állapot azonban nem várható, mert a homo sapiens kultúrcsomag része a félrevonulós szex stabil párkapcsolattal, egyrészt a kötődési hormon (oxitocin) miatt, másrészt mert az ember ennek köszönhetően élhet nagy létszámú, sikeres társadalmakban. A csimpánzszex alfa-hím által irányított húsz-harmincfős hordákat tenne lehetővé. Biztonsággal kimondhatjuk, hogy a homo sapiens nem akar erre a szintre visszafejlődni, így aztán a többé-kevésbé burkolt nyílt színi szex mindig is a közösségi realitáson kívüli izgalmas, kasszasiker-növelő tényező marad.
A keresztények sem maradhatnak ki a szexiparból. Szexre nekik is szükségük van, biológiailag semmiben nem különböznek a többi homo sapienstől. Ha jobban belegondolunk, már ma is van keresztény jelenlét a szexiparban: a Jézus-követő marketing a "gyermekvállaló heteró házasság holtomiglan-holtodiglan" nevű terméket népszerűsíti a szexpiacon az egyéni és közösségi boldogság optimális egyensúlyát biztosító megoldásként. A jelenlét tehát megvalósult, a marketinget kell hatékonyabbá tenni, és a szórakoztatóiparban is sikerre vinni.
Ehhez alapvetően át kell gondolnunk a sztárság és a szexepil alkalmazását.
Folyt. köv.
Az ókorban maszkba öltözött szereplők adták elő a történetet, szinte nem is mozogtak, pláne nem csókolóztak. Shakespeare idején a női szerepeket is férfiak játszották, hogy csökkentsék a szexuális kockázatot. Amit ma szórakoztatóiparnak nevezünk, az a II. világháború után alakult ki, és pontosabb lenne művészetbe csomagolt vágybiznisznek nevezni.
Vágybiznisz ősidők óta létezik, de nem volt szokás művészetbe csomagolni. A hosszú útról behajózó matrózokat fogadó kuplerájokkal kezdődő skálán a Moulin Rouge-ban bugyi nélkül kánkánt táncoló show-girl-ökig fokozatosan emelkedett a szexuális szolgáltatások ára, de a skála egyik fokozatát sem nevezték művészetnek. Freud lélektani kutatásai helyesen rámutattak arra, hogy a szexualitás átitatja a hétköznapi életet, ám Freud tévesen nevezte elfojtásnak a szexualitás közösségi szabályozását. Az elfojtás alól fel kell szabadulni - mondta -, és ezzel szexközpontú individuumok halmazává redukálta a modern nyugati társadalmat. A szórakoztatóipar azonnal lecsapott a hibás lélektani modellben rejlő üzleti lehetőségre.
A 20. század elejétől kezdve a színészi siker lényege bevallottan a "szexepil" (sex appeal = szexuális vonzerő). Egy színész annál nagyobb sztár, minél nagyobb a szexuális vonzereje. A szexiségével arányos tömeg megy el megnézni a filmjeit, ezzel arányos a jegyárbevétel. A szex beépült a művészetbe, esztétikai jellegű áruvá vált. Ez kényelmetlen árukapcsolás, nehéz ellene a vaskalaposság látszata nélkül érvelni - de célszerű és lehetséges.
Az emberiségnek óriási éhsége van a romantikára, ami a szex burkolt, társadalmi köntösbe öltöztetett változata. A romantikus történetek iránti kereslet legalább akkora, mint a borozók iránti igény. Semmiféle módon nem szüntethető meg, ezzel próbálkozni reménytelen vállalkozás. A szexet amúgy elég kevesen akarják megszüntetni, és nekik is érdemes lenne a kezelő orvosukkal megbeszélniük ezt az evolúciós értelemben célszerűtlen késztetést.
A szex teljesen nyílt ábrázolására, vagyis a pornográfiára, már jóval kisebb az igény, mivel az ember e tekintetben vagy kinőtt a csimpánzkultúrából, vagy sosem hasonlított a csimpánzokra. A csimpánzoknál többségi magatartás a nyílt színi szex, csak egy csimpánzkisebbség vonul félre a párjával, stabil, évekre szóló kapcsolatot létesítve. A homo sapiensnél ez fordítva van: a nagy többség félrevonul a párjával, és évekre szóló párkapcsolatot létesít, míg egy kisebbség szívesen szexel(ne) nyilvánosan, változó partnerekkel. Ezt a kisebbségi hajlamot használja ki a szórakoztatóipar, ezt igyekszik anyagilag hasznosítani.
A művészetbe épített nyílt színi szex - az adott kor erkölcsrendészete miatt többé-kevésbé takart változatban - egészen addig garantálja a sikert, amíg a homo sapiensnél nem válik többségi magatartássá a nyilvános szex változó partnerekkel. Attól kezdve már a félrevonulást lehetne izgalmasként, sejtelmesen ábrázolni. Ilyen állapot azonban nem várható, mert a homo sapiens kultúrcsomag része a félrevonulós szex stabil párkapcsolattal, egyrészt a kötődési hormon (oxitocin) miatt, másrészt mert az ember ennek köszönhetően élhet nagy létszámú, sikeres társadalmakban. A csimpánzszex alfa-hím által irányított húsz-harmincfős hordákat tenne lehetővé. Biztonsággal kimondhatjuk, hogy a homo sapiens nem akar erre a szintre visszafejlődni, így aztán a többé-kevésbé burkolt nyílt színi szex mindig is a közösségi realitáson kívüli izgalmas, kasszasiker-növelő tényező marad.
A keresztények sem maradhatnak ki a szexiparból. Szexre nekik is szükségük van, biológiailag semmiben nem különböznek a többi homo sapienstől. Ha jobban belegondolunk, már ma is van keresztény jelenlét a szexiparban: a Jézus-követő marketing a "gyermekvállaló heteró házasság holtomiglan-holtodiglan" nevű terméket népszerűsíti a szexpiacon az egyéni és közösségi boldogság optimális egyensúlyát biztosító megoldásként. A jelenlét tehát megvalósult, a marketinget kell hatékonyabbá tenni, és a szórakoztatóiparban is sikerre vinni.
Ehhez alapvetően át kell gondolnunk a sztárság és a szexepil alkalmazását.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése