Az önkorlátozás korlátai

Ősidők óta irányzatok indulnak aszkétikus alkatú embereknek köszönhetően: a buddhizmus Sziddhárta herceg életcsömöre miatt jött létre; a sztoicizmus arra tanít, hogy úgy élj, mintha már meghaltál volna - akkor biztosan nem fogsz csalódni; a kereszténység szent páli vonala a test megtagadását hangsúlyozza máig kiható, bár Jézus által soha nem tanított módon; az angol puritánok a polgári forradalom egyik első intézkedéseként betiltották a színházat; Viktória királynő sokat tett alattvalói testi boldogságának megakadályozásáért; a katolikus papok a közvélekedés szerint kicsapongó/elfojtott/perverz szexualitású férfiak. Meglátásom szerint az aszkézis az átlagnál erősebb hajlam az önkorlátozásra, amely gyakran mások korlátozásának igényébe csap át. Nagyon kevés ember önkorlátoz azonban kiegyensúlyozott módon, így aztán a mindennapi aszkéták által létrehozott mozgalmak kudarcra vannak ítélve: a szellemi guru jellemzően szexuális megtartóztatást hirdet követőinek, majd stikában begyűjt körükből egy tucatnyi ágyast; szegénységet hirdet, aztán Mercedeseket, helikoptereket és ékszereket halmoz magának; visszafogott életmódot deklarál, majd maga és/vagy gyerekei titokban kicsaponganak. Az alapító karizmája miatt a hívek egy darabig hipnotizáltan tűrnek, majd a mozgalom összeomlik - hacsak nem követnek el a hívek kollektív öngyilkosságot.

Az önkorlátozásra való hajlam a személyiség egyik váltókapcsolója, mint a tekintélyhez viszonyulás vagy a nyitottság a külvilág felé. Akiben megvan a önkorlátozásra való hajlam, az nem érti az emberiség önző, vágyteljesítő részének működését - és fordítva. Valószínű, hogy az önkorlátozás nem velünk született, hanem kisgyermekkorban elsajátított vonás. Mindenki önző, vágyteljesítő lényként jön a világra, ám a külső tényezők gyakran áthághatatlan korlátokkal szembesítik (pl. hiába ordít, nem szoptatják meg, nem simogatják meg, nem veszik fel, nem teszik tisztába, nem mosolyognak rá). Ha ez rendszeresen megismétlődik, akkor a gyerek befelé fordul, alapértelmezettnek veszi, hogy az élet ilyen kiszúrás a vágyakkal szemben, és így (is) kell szeretni. Felnőttként aztán vagy egyensúlyra talál a vágyak/lehetőségek világában, vagy elkezd pótcselekedni. A pótcselekvés lehet szektaalapítás, de élethabzsolás is. Hogy miért és mikor melyik, az az élet egyik nagy rejtélye. Írásom létrejöttének oka az a kiegészítő furcsaság, hogy senki sem önkorlátozó minden téren: e jelenség sokmindent megmagyaráz.

Mindenki a saját alkata szerint mondhatna erről-arról, azonban nem mond le egyszerre mindenről. Ha mégis, akkor nagyon unalmas ember lesz belőle. Szufi személyiségrendszer szerint három alapjellem van: a fejközpontú, a szívközpontú és a hasközpontú. A hasközpontú ösztönember az evésről-ivásról-szexről mondhatna le, de esze ágában sincs; a szívközpontú ember az érzelmi vezéreltségről mondhatna le, de ugyancsak nem fordul meg a fejében (helyesebben, a szívében); lemondani csak a fejközpontú ember igyekszik, mert benne eleve megvan a hajlam. Lemond a szexről, az evésről, az ivásról, de nem mond le a szellemi fölényről. Vagy lemond a szellemi fölényről, a szexről, de nem mond le az evésről-ivásról. Vagy lemond a szellemi fölényről, az evésről-ivásról, de nem mond le a szexről. Olyan ez, mint a boltban olvasható tábla: cégünk gyorsan, jó minőségben és olcsón dolgozik. Ön ezek közül kettőt választhat.

A fejközpontú emberek tökéletlenül mondanak le a számukra elérhető javak egy részéről, mégis ők az emberiség sorsának előrevivői. Nélkülük nincsenek találmányok, nem épülnek új rendszerek, nem születnek új paradigmák. Természetes, hogy mindenki más irigykedik rájuk.