Így neveld a sárkányodat

Hol és mitől maradt el a rendszerváltás, ha elmaradt? '89-ben a szovjet sereg árnyékában aligha lehetett volna másféle alkut kötni, mint ami megköttetett. Ha Antallt nem értelmezik úgy, mint aki a Horthy-féle múltba akar visszalépni, talán az ellenzék betartása sem olyan elemi. Ha Horn nem a Valutaalap kritikátlan kiszolgálója, akkor talán maradt volna nemzeti tulajdonú gazdaságunk, és nem lett volna szükség újabb elemi betartásra. Ha a Fidesz nem igyekszik úttörőcsapatként átlökdösni az öreg néninek tekintett társadalmat a történelem főutcájának túloldalára, talán csak 2006-ben bukik meg, és a helyét egy modern, megújult, őszinte szociáldemokrata értékektől vezérelt baloldal veszi át, s idén senkinek sem kéne bal- vagy jobboldali túlsúlytól aggódnia. Szerintem a választók és a politikai elit kölcsönös félrenevelése az oka annak, hogy nem így történt. Az utóbbi évek nem a közjóért folytatott vetélkedésről, nem a kompromisszumkeresésről, sokkal inkább az ádáz szócsatákról és szőrszálhasogató elménckedésekről szóltak a magyar politikában: nem baj, ha mindenkinek rossz, csak az ellenfélnek ne legyen jó. Nem nagy bölcsesség, hogy minden közösségnek jót tesznek a működőképes megoldások, a társadalmi csoportok közötti nagy ellentéteknek pedig a politikai elit a haszonélvezője. A kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva a politikai elit sikerrel fanatizálta a választók kisebbik részét, és idegenítette el a nagy többségét. Hivatalba lépett az új kormány, amelytől nem csak csodát várnak három napon belül, de még az sem lesz elég. Az első intézkedések között több hosszú távon potenciálisan hátrányos is volt: a mérsékelt köztársasági elnök lecserélése, a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztésének előírása, a médiaszabályozás, az alkotmánybíróság tagjainak jelölése, és ez csak a kezdet. Vajon azt hiszi a kormány, hogy a választók díjazzák majd a demokratikus ellenőrzés gyengítő, kemény hozzáállást? Ha elhiszik, hogy ezúttal tényleg tetszettünk forradalmat csinálni (a választófülkékben), akkor elképzelhető. Csakhogy úgy tűnik, a közvélemény többsége retorikai fordulatnak vagy egyenesen badarságnak tartja ezt a forradalomsztorit. Még ha elfogadnák ezt a Fidesz alkotta értelmezést, akkor is célszerű emlékezni a forradalmak utáni vezetés törvényszerű bukására, a forradalmi célok kiüresedésére, és az azt követő restaurációkra illetve diktatúrákra. Szóval a forradalmi út alighanem zsákutcába visz. Remélem, nem sokáig erőltetik már a kormánykommunikációban.
Nagy a veszélye annak, hogy a kemény ellenzéki betartást látva a kormány bevadul, csak azért is a nem jobboldali gondolkodásúakat ellehetetlenítő törvényeket hoz, és ott sem köt kompromisszumot, ahol a közvélemény többsége már egyezkedne. Így hamar elveszíti a választók támogatását, elszakad a népétől, és megérne a bukásra... ha újabb félelmek és feszültségek keltésével el nem tudja érni, hogy az emberek többsége a kisebbik rossznak tartsa. Célszerű lenne elkerülni ezt a forgatókönyvet. Alternatívaként belső megtisztulás nélkül térhet vissza a baloldal, és ott folytatná, ahol nyolc év után közkívánatra abbahagyta. Ezt a forgatókönyvet is célszerű lenne elkerülni. A közösségnek az lenne a leghasznosabb, ha négy évente váltakozó kormányok egyre kisebb kilengésekkel vinnék előbbre a Magyar Köztársaságot a jóléti demokrácia irányába. Szeritnem az értelmiség sokat tehet ezért.

Ha a baloldali értelmiség a jobboldali kormány minden intézkedését ab ovo bírálja, miközben nem kínál eredményes alternatívát, azzal csak az eddigi fanatikus táborokat tartja egyben, és gátolja a politikai intézkedéscsomagok értelmes megbontását. Természetesen egy nagyon is elképzelhető jövőbeni fordított választási eredmény után a jobboldali értelmiség visel majd hasonló felelősséget. A politikai csomagok értelmes megbontásával kísérletezik az LMP, eddig sikerrel. A közállapotainkra pedig jellemző, hogy a média minden áron bele szeretné hergelni a jobb vagy a baloldali táborba. Nehéz a politikai senkiföldjén megmaradni, gondolhatnánk - de szerintem nem erről van szó,és az LMP sem erre tesz kísérletet. Bizonyos elvek szerint alakítja ki az álláspontját úgy, hogy sem a baloldalt, sem a jobboldalt nem tekinti szalonképtelennek.

Ezt a modellt kellene követnie az értelmiségnek is: lehet ugyanis eltérő értékekben gondolkodni úgy, hogy egyik politikai tábort sem tartjuk fasisztának/hazaárulónak, és tudunk építő bírálatot mondani anélkül, hogy demagógiába csúsznánk át. Ha 0-tól 10-ig terjedő skálán mérnénk a pártok megítélését, akkor a jobboldal hívei most 6 és 10 közötti osztályzatot adnak a maguk oldalának, és 0-1-et a baloldalnak. 5 környékén gondolja azt a választó, hogy ugyan semmirekellő a pártja, de még mindig jobb a riválisnál. A baloldali érzelmű szavazók 5-6-ot adnak a saját oldaluknak, és 0-1-et a jobboldalnak. A jó stratégia az lenne, ha mindkét tábor értelmisége 5-6-os tartományban tartaná a magáét,és 4-5 tartományban a másik oldalt. Kegyelmi állapot állt elő, mert most olyan közel kerültünk egy kiegyensúlyozott helyzethez, amennyire az spontán módon elképzelhető. Ha a jobboldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor jó eséllyel meghallgatásra találna. Ha a baloldali értelmiség határozott kritikával illetné a saját oldalát, akkor szintén. Sőt még akár át is beszélhetnének a másik táborba úgy, hogy nem fogadnák süket fülek a mondandót.

Hogyan lehet konstruktív kritikát megfogalmazni? Egyszerűen: úgy, hogy nem akarjuk a megszólított vesztét; az üzenetünk nem csapdaállítás, nem a szakadék felé taszító stratégia része - hanem a közösségi jólétének, összetartozásának gondolata ihleti. Nem kell ennél több a meghallgatáshoz, és jaj annak, aki az ilyen szándékkal megfogalmazott kritikára süket.