Bódhiszattvák a keresztények?

Mit jelent a világ sójának lenni? Kik a világosság fiai? Mit értett Jézus az alatt, hogy "tegyetek tanítványommá minden népet"? A választ egy kis buddhista kitérővel kezdem.

Buddha nem tette normává a saját életét, hanem a praktikus tanácsokat adott a mindennapokra. Aki a tanítása szerint éli a hétköznapi életét, annak kismértékben javul, de legalábbis nem romlik a helyzete a lélekvándorlás során. Aki sokat tanulmányozza a buddhista tant, az bölcs, azaz bódhiszattva lesz, ami már a megvilágosodott ember, a buddha előkészülete. A létezés csúcsa a buddhaság, de ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

A kereszténységre visszatérve: Jézus arról beszél, hogy a „világosság fiai" nem nősülnek, és nem mennek férjhez. Ezek a papok, szerzetesek és az apácák. A tanítványok a világ sója, azaz az emberi élet zamatát biztosító komponens. A kereszténnyé lett népeknél hiba volt egyetemessé tenni a keresztény élet követelményeit. Jobb lett volna tolerálni a pluralista értékrendet, mert az ösztönzi a keresztényeket, hogy az életük gyümölcseivel tegyék vonzóvá a krisztusi tanítást. A nem keresztények sem álltak volna ellen annyira és annyian a külső kényszernek.

Ha belegondolunk, mára kialakult ez a szerintem kellemes helyzet: a tanítások és életformák, kultúrák szabad versenye jellemzi a fejlett és felzárkózó világot. Semmi sem kötelező, többféle alternatíva közül lehet választani. Mindent ki lehet próbálni, bár persze nem minden használ. Ez a keresztények igazi terepe: most minden kényszer nélkül be lehet mutatni, mik a keresztény élet gyümölcsei. Jó esetben a keresztények boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, szeretetteljesebbek másoknál. Rossz esetben nem éppen.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a kereszténység nem kötelező, nem alapértelmezett, nem sablonszerű egyszeregy. Folyamatos munka, sokszor küzdelem, önfeladás, és az ezekre hajlamos személyiséggel rendelkezőknek megy igazán. A többiek próbálkozhatnak, de ritkán lesz belőlük példa. Szerencsére Isten igazságosan mér. Aki alkalmasabb személyiséget kapott, attól többet vár. Így a nem példaértékű keresztény valójában értékesebb is lehet buzgó társainál, ha több lelki munkája fekszik szerény eredményeiben.

A keresztény egyház hegyen épült város, az életbefektetők nyitott klubja, amely mindenki számára nyitva áll, mindenkit hív, de nem rángat be az egyházközségbe. A klub tagjai elfogadták a meghívást az örök életre és boldogságra (az üdvösségre, lásd evangéliumok), és tehetségük szerint igyekeznek megfelelni az ehhez tartozó feltételeknek. Elfogadják azonban, hogy az örök életre és boldogságra nem szabálykövetéssel, nem önmeghatalmazással, nem spekulatív befektetéssel, hanem tiszta szívvel, nyitott lélekkel, cselekvő szeretettel, és végső fokon Isten döntése szerint jutnak.

Az átlagkeresztény nem bódhiszattva, legfeljebb igyekvő tanítvány. Ez viszont nem sokra jogosít. Jézus a nem keresztényekkel való viselkedésre is ad útmutatást: mindenki megkapta a meghívást, de nem mindenki méltó, és nem mindenki fogadta el; a keresztény ember emlékeztetheti embertársait az evangéliumra, felhívhatja a figyelmüket a kereszténységben rejlő lehetőségekre, de ha ők elzárkóznak Istentől, az már a saját felelősségük - rájuk és Istenre tartozik. Mi keresztények legfeljebb azt vethetjük a szemükre, hogy a világ sokkal nehezebben élhető miattuk, mert az általuk elvetett, örök boldogságra vezető tanítás egyben a földi boldogság optimumához is kulcsot ad.