2012. január 7., szombat

Kóros megfelelési kényszerünkről

A magyar nép évszázadokon keresztül idegen hatalmak befolyása alatt élt, az önrendelkezést csak mámoros forradalmi pillanatokban tapasztalta meg. Aztán mindig jött a feketeleves. Elitünk úgy maradhatott fenn, hogy behódolt. A sokadik generációban már egyenesen kereste az illetékes nagyhatalom kedvét. A nép passzív-agresszív kurucként viselkedett, félszemmel az elitre sandítgatva, hátha egyszer sikerül úgy kuruckodnia, hogy egyben a labancok elismerését is kivívja.

A világ elkönyvelte, hogy ilyenek vagyunk, így kell velünk bánni. 2011 decemberében Hillary Clinton amerikai külügyminiszter levelet írt a magyar kormánynak, súlyos aggályokat megfogalmazva az Alaptörvénnyel, a médiatörvénnyel és az egyházakról szóló törvénnyel kapcsolatban. Egyebek mellett azt is kifogásolta, hogy saját metodista egyháza az új törvény értelmében nálunk nem számít történelmi egyháznak. A kormány nem válaszolt a levélre. A nyomásgyakorlást folytatva aztán az amerikai nagykövet interjút adott a Népszabadságnak, mire a Fidesz az alábbi idézettel reagált.

„A szocialistáknak bűntudatuk van, és gazsulálnak nekünk. Ez olyan előny, amit csak a bolond hagy kihasználatlanul. A volt magyar kommunisták úgy adják be a derekukat, mint ahogy annak idején ezt tették a szovjet gazdának. És meglepi őket, hogy velünk mégiscsak könnyebb tárgyalni.” (William Odom amerikai tábornok és kémfőnök)

Bátor szakítás ez a szolgamúlttal, példát mutat a magyar közvéleménynek: a nemzeti érdekekért kiállva nem kell megfelelnünk sem a nagyhatalmaknak, sem a nemzetközi sajtónak, sem a baloldali elitnek. Nem is lehet, hiszen nekik egyedül egy ízig-vérig baloldali kormány felelne meg. Hiába igyekeznénk szebben, jobban, okosabban, szalonképesebben, csak úgy járnánk, mint Antall József. A Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke végig baloldali össztűz alatt állt, ha volt rajta svájci sapka, akkor azért, ha nem, akkor értelemszerűen azért. Pedig ő lovagiasan igyekezett megfelelni a poszt-szocialista értelmiségnek, elfogadta a liberális gazdasági tanácsokat, lemondott a média átszervezéséről, felvállalta a Kádár-rezsimről ránk maradt elképesztő adósságot, bagóért privatizálta a magyar gazdaságot, nyeregben hagyta a szocialista elitet. Cserébe a bal-liberális média szidta, mint a bokrot.

1993-ban aztán hatalmasat fordult a megítélése, egyszeriben tiszteletre méltó, bölcs, nagy formátumú államférfiú lett, a baloldali és liberális értelmiség végre elismeréssel szólt róla. Mivel érte el az előléptetést? A halálával. A magyar baloldal azóta is vallja, hogy csak a halott jobboldali a jó jobboldali. Fontos ezt tisztán látniuk mindazoknak, akik szerint amennyiben a nemzetközi sajtó rosszat mond a magyar kormányról, az akkor is mérvadó, ha a tények szintjén nem igaz. Egyik liberális vitapartnerem így fogalmazta ezt meg: azért az is érdekes, hogyan látnak bennünket külföldön. Tényleg érdekes, de ha következetesen hamis képet festenek rólunk, az egyben botrányos és felháborító is.

Álláspontom szerint nincs olyan működési mód, nincs olyan törvénykezés, nincs olyan gazdálkodás, amellyel a Fidesz meg tudna felelni a hazai baloldal és a nemzetközi média/pénzügyi körök érdekvezérelt ízlésének. Kár efféle illúzókba ringatni magunkat. A magyar nép vagy kiáll önérdekéért, bármekkora vita lesz belőle, vagy soha nem élhet jólétben, ugyanis gyáva népnek nincs hazája. Megfelelni egyetlen szempontnak kell: a nemzeti érdekünknek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése