Az egyetlen önvédelemre képes, ennélfogva mértékadó amerikai demokráciához való mielőbbi felzárkózás módját keresve célszerű számot vetnünk hátrányainkkal, valamint az eltérő hátterünkből következően tartósnak tűnő különbségekkel. Lemaradásunk nem egyszerűen időbeli: komoly mentalitásbeli hátránnyal, valamint egészen más társadalmi és geopolitikai adottságokkal indulunk.
Magyarország helyzete, és a világ összes többi országáé, oly mértékben eltér az USA-étól, hogy amerikai típusú demokrácia helyett a nyugat-európai demokrácia elterjedésére számíthatunk. A kétféle modell között alapvető különbségek vannak.
Az európai államfelfogás Hobbes úgynevezett természeti törvényeire és a társadalmi szerződés gondolatára épül. Az állam elsősorban a gyengék védelmezője az erősekkel szemben, és csak másodsorban az erősek védelmezője a központi hatalom túlkapásaival szemben. Az amerikai ideál ezzel szemben egy individualista protestdemokrácia. Az öntevékeny egyének véd- és dacszövetségben állnak a központi hatalommal szemben, amelytől elsősorban szabadságjogaik védelmét várják, és ehhez képest minden más állami funkció sokadrangú. A II. világháború óta világszerte elvben az amerikai demokráciamodell terjed, a gyakorlatban azonban egyfajta helyi egyveleg valósul meg belőle, félreértések és kudarcok sorozatától kísérve.
Az amerikai demokrácia kakukktojás jellege érthetővé válik, ha a hátterét összevetjük az európai adottságokkal. USA: alacsony népsűrűség, hatalmas távolságok, önvédelem saját fegyverrel, kezdeményezőkészség, folyamatos létszámnövelő bevándorlás, a gyökértelenség mint nemzetképző tényező, egyéni függetlenségre törekvés -- a demokrácia fokmérője az egyéni jogok érvényesülése. Európa: nagy népsűrűség, kis távolságok, hatósági rendfenntartás, az államra hagyatkozás, szintentartó bevándorlás, a kulturális hagyományok nemzetformáló szerepe, közösségi érdekérvényesítés -- a demokrácia fokmérője a működőképesség és a társadalmi kohézió.
Nyugat-Európa sikeres jóléti demokráciáit látva azt gondolhatnánk, hogy az amerikai demokráciamodell exportja sikerre ítélt vállalkozás, ám az iraki és afganisztáni kaland, valamint a kelet-európai kudarcok kijózanítanak. Az amerikai ideál ugyanis az egyéni szabadság jegyében negligálja a meglévő közösségi kereteket, elefántként robban be az évszázados hatalmi ökoszisztémákba. A "felszabadított" országok lakosságát demokráciadeficites egyénekként értelmezve és a központi hatalom kiskirályokat féken tartó funkcióját elutasítva tehetetlen mind a szektás (pl. siita-szunnita) konfliktusokkal, mind a káoszt hozó törzsi/hadúri hagyományokkal szemben. A világ egyre nagyobb technikai jólétben él, és a fogyasztás keretében demokratizálódik, ám a sikeres helyi demokratikus adaptációk hátterében nem az exportálhatatlan amerikai ideált találjuk.
A több-kevesebb demokratikus hagyománnyal rendelkező országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Hollandia, stb.) a II. világháború után nagyobb irányváltás nélkül folytatták a maguk kialakult gyakorlatát, legfeljebb meghintették némi amerikai cukorszórattal és retorikával. Nem gyengítették meg az államapparátust, megfelelve polgáraik erős központi hatalom iránti igényének.
A demokratikus hagyományokkal nem rendelkező országok ellenben úgy próbálták átvenni az amerikai modellt, hogy nem rendelkeztek a működéséhez szükséges személyi feltételekkel. Magyarországon a fasizmus mumussá tette a nemzetet és az erőskezű vezetést, a szocializmus nemkívánatossá tette az államot és a közösségi szempontokat. Ebből következően a lakosság óriási lelkesedéssel ölelte keblére az amerikai szabadságeszményt, miközben nem rendelkezett az amerikaiakra jellemző önállósággal és praktikus kezdeményezőkészséggel. A magyar társadalom minden edzés és felkészülés nélkül indult az individualizmus olimpiáján, és ennek megfelelő eredménnyel szerepelt.
Néhány év alatt egymillió munkahely szűnt meg, alapvetően megrendítve a létbiztonságot. Tömegek sodródtak radikális ideológiák felé. A rendszerváltozás nem teljesítette sem a jóléti, sem a közbiztonsági várakozásokat, a társadalom mentalitása pedig nem zárkózott fel az amerikai mintához. Továbbra is az évszázadok során megszokott atyai gondoskodást várta és várja az államtól az egyéni függetlenség garanciái helyett.
Ennek tudható be, hogy a Fidesz-kormány kemény etatista keretben áterőltetett változtatásai nyomán a társadalom többsége nem protestál, hanem egyenesen örül, hogy meglelte végre hazáját. Annál hangosabban tiltakozik az amerikai eszményeket komolyan gondoló és alkalmazni is képes, ám törpe kisebbségbe került liberális értelmiség. A tiltakozás csak látszólag hiábavaló, hiszen a magyar fejlődés jó irányba mutat.
Néhány éven belül nálunk is kialakulhat a jólétet nem hozó diszfunkcionális demokrácia és az amerikai demokrácia között nagyjából félúton elhelyezkedő nyugat-európai államberendezkedés, amelytől egyáltalán nem idegen az etatizmus, a nemzetelvű központosítás, valamint az államhatalmat igenlő gyengék (értsd: középosztály) védelmének az egyéni szabadságjogok elé helyezése. Szinte bizonyos, hogy az így létrejövő megoldás csalódást okoz majd individualistáinknak. Őket csak azzal vigasztalhatom, hogy az öreg kontinensen igen egyszerű okból nincs számottevő igény a jég hátán is megélő magánzók központi hatalommal szembehelyezkedő véd- és dacszövetségére: aki erre vevő, az többnyire kivándorolt Amerikába, világszerte -- így hazánkban is -- kisebbségben hagyva lelki rokonait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése