Fafejű maradiság, ha az elvált és újraházasodott katolikusok nem járulhatnak szentáldozáshoz? Szerintem nem.
Jézus holtomiglan-holtodiglan monogámiát tanított, ennek az felel meg, aki az első házasságában él, és hűséges a párjához. Aki ettől eltér, az a saját kockázatára teszi.
A szentáldozás nem valamiféle jog, hanem a Jézushoz való közelség jelképe. Aki tudatosan megszegi Jézus tanítását, és nem bánja a dolgot, hanem köszöni, jól érzi magát ebben a helyzetben, az nincs közel Jézushoz. Minek hazudná a formát, ha eltökélten nem kér a tartalomból?
Jézus körül csak bűnbánatra kész tanítványok voltak, akik nem a Messiást akarták az életükhöz igazítani, hanem az életüket igazították a Messiáshoz. Sehol nem olvasunk olyan emberről az evangéliumokban, aki tudja, hogy bűnös, de nem bánja, és még reklamál, hogy Jézus figyelmen kívül hagyja. Pedig biztosan voltak ilyenek szép számmal. Csak nem kerültek be az örök boldogság örömhírébe, mert ezzel a hozzáállással magukat zárták ki belőle.
Hogyan hozta valaki magát olyan helyzetbe, hogy a továbbiakban lehetetlennek látta a boldogságát azzal az emberrel, akinek néhány évvel korábban örök hűséget esküdött? Ez a válások mögötti alapkérdés.
Milyen alapon hozták meg az örök hűségről szóló döntést? Szex vagy lelki közelség alapján? A nemi hormonok három évente változnak, a lelki közelség viszont tartósabb. Ha nem volt lelki közelség, miért fogadtak örök hűséget egymásnak? Hagyománytiszteletből, a nagyszülők miatt? Nem lett volna szabad. Ha volt lelki közelség, de már nincs, akkor miért ne lehetne helyreállítani? A gyengélkedő kapcsolatot gyógyítani kell, nem eldobni, mint az egyszer használatos fogyasztói termékeket.
A katolikus egyház Jézus tanításának megfelelően nem működik közre az egyéni felelőtlenségben, nem üt pecsétet a Jézus tanításától való tudatos eltérésre. Ha az érintett biztos benne, hogy ez volt az egyetlen működőképes megoldás, és Isten előtt vállalja, hogy a döntése tényleg így volt helyes, akkor nem hiányolja a külső formai megerősítést, hiszen biztos a dolgában. A Jézussal való közösség lélekben valósul meg, nem az ostya lenyelésében. Aki elmondja a mise keretében, vagy akár a misén kívül, magában elimádkozza, hogy "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem", az lélekben már szentáldozáshoz járult, vagyis ténylegesen soha senki nincs eltiltva a szentáldozástól.
Azért fontos, hogy keresztényként láthatóvá/hallhatóvá tegyük a világban Jézus tanítását, hogy kevesebb keserűségbe fagyó élet legyen körülöttünk. Aki tiniként felelőtlenül szexelt, az csökkentette a lelki közelségen alapuló párválasztás esélyét, ezáltal megfosztotta magát a hűséges és boldog monogámiától, ami később őt magát zavarhatja a legjobban, ha idősebb korban összeáll benne a saját tettei és a boldogtalan következmények közötti összefüggés. Ez az összefüggés a legtöbb idősödő emberben feldereng, minél előbb, annál jobb. Miért ne lehetne az összefüggést már fiatalon, rossz kapcsolatok és a belőlük fakadó rossz következmények előtt átlátni?
A keresztények Jézus tanítását követve felelősséget vállalnak a saját életükért, és az embertársakat sem hagyják sodródni, például nem hagyják őket lelki közelség nélkül örök fogadalmat tenni, lebeszélik őket a felelőtlen szexről és a szexközpontú párválasztásról. Ez a megoldás arra, hogy a lehető legkevesebben legyenek lelki szentáldozásra korlátozva.
Ebben a példában is megmutatkozik, hogy Isten szabályai az ember boldogságát szolgálják, a tőlük való eltérés pedig boldogtalanságot eredményez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése