Arisztotelész logikai istenérve
A világban minden mozog, mert valami más mozgatja. Ha végigkövetjük a mozgatók láncolatát, ki/mi az első mozgató? Ez csak Isten lehet - mondja Arisztotelész. Mielőtt legyintenénk erre az "ókori" érvelésre, fontoljuk meg, milyen modern gondolat.
A kérdés ma úgy szól, hogy mi honnan/hogyan keletkezett. Ugyanúgy ok-okozati láncot kapunk, mint Arisztotelész, és a végén kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, hogy a legelső létezőt, minden más létező okát ki/mi okozta? Bármilyen értelmezési keretet választunk, a válasz ma is Isten.
Az ősrobbanás modell szerint minden egy rendkívül kicsi, és rendkívül sűrű pontból indult ki, onnan robbant szét minden anyag, létrehozva a táguló világegyetemet. De ki/mi hozta létre ezt a rendkívül kicsi pontot? Ha azt feleljük, hogy az anyag törvényszerűségei, vagyis hogy egy korábbi világegyetem sűrűsödött össze abba a robbanáspontba, akkor ez nem végső magyarázat, hanem egy újabb szem az oksági láncban, amely után visszatér a régi kérdés, hogy ki/mi hozta létre az anyagot a törvényszerűségeivel együtt, és a válasz ismét Isten. Akármeddig nyújthatjuk az oksági láncot, nem kerüljük el a végső kérdést, sem a végső választ.
Mi van akkor, ha a kérdésre materialistán így felelünk: a dolgok végső magyarázata, hogy az anyag öröktől fogva létezik a ma ismert tulajdonságaival? Miért? Mert csak. Ez annyit jelent, hogy magyarázat helyett erőszakkal elvágtuk az oksági láncot, ex catedra kijelentettünk egy bizonyíthatatlan dolgot. Más szóval, érzelmi alapon ragaszkodunk egy ésszerűtlen állásponthoz. Máris megfordult az érvelési helyzet, a hit ellen érvelő makacskodik ésszerűtlenül. Miért ésszerűtlen az oksági lánc elvágása? Mert az emberi agy nem áll le a kérdéseivel, amíg kielégítő választ nem talál, és mivel egyedül Isten tud úgy teremteni, hogy Őt nem kellett valaki másnak teremtenie, az oksági lánc szükségképpen Istenben végződik.
Ezt úgy képzelhetjük el, mint egy tetszőlegesen hosszú Lego-sort. A sor az egyik irányba akármeddig bővíthető, mert olyan elemeket használunk, amelyek egymásba csatlakoznak, és mindig lesz hely egy új elem, vagyis új okozat beépítésére. A másik irányt viszont szeretnénk lezárni egy olyan elemmel, amely ráillik a sor végére, de rá már nem csatlakozhat új elem. Keresünk tehát egy sima felületű lezáró darabot, egy előzmény nélküli okot. Logikai értelemben ilyen Isten, mert bármilyen hosszú oksági sor végére odaillik, és a sor Isten után már nem folytatható. (Ki teremtette Istent? Senki.)
Ugyanez a logikai helyzet a darwinizmussal és alváltozataival. Ha tudományosan kiderítjük, hogyan fejlődtek ki a ma ismert élőlények - akár egy közös ősből, a cianobaktériumból, akár többféle élőlényből -, jön a kérdés, hogy a közös ős(ök) hogyan keletkezett/-tek? Ha Isten teremtette az első élőlény(eke)t, akkor itt a lánc vége. Ha azt mondjuk, hogy az élettelen anyagból, spontán módon jöttek létre, akkor visszaugrunk az anyag keletkezésének oksági láncába, és a végpont szintén Isten.
Bármilyen új kozmológiai modellel bővítjük az ismereteinket, mindig erre a végpontra jutunk. Ha például az anyag valójában energia, akkor ki/mi hozta létre az energiát? Ha több különálló világegyetem (multiverzum) egyikében élünk, akkor milyen keretben van a multiverzum, hogyan keletkezett, és amiből keletkezett, azt ki/mi hozta létre?
Arisztotelész istenérve az idők végezetéig minden új tudományos eredményt befogad a végső kérdéshez vezető logikába, és a végső válasz mindig Isten marad. A tudomány a hívő ember szövetségese, mert miközben egyre több ismerettel gazdagít a körülöttünk lévő világról, a hitet is minden ponton alátámasztja. És ez csak egy a számos komoly istenérv közül.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése