Nullpont és bizonyítási teher
Klasszikus ésszerűségi szabály, hogy aki állít valamit, az köteles bizonyítani. A bíróság szemében a vádlott mindaddig ártatlan, amíg be nem bizonyítják a bűnösségét. A bizonyítási teher a vádlón van. A bizonyítási teher nem fordítható meg, vagyis nem mondhatjuk, hogy a vádlott mindaddig bűnös, amíg be nem bizonyítja az ártatlanságát, mert ilyen alapon mindenki bűnös lesz.
Az Isten létével kapcsolatos vitákban is előkerül ez az érv, vagyis hogy Isten mindaddig nem létezőnek minősül, amíg hitelt érdemlően be nem bizonyosodik a léte. Mi az alapértelmezett: hogy Isten van, vagy hogy Isten nincs? Mi a nullpont, ahonnan indul a vita? Aki az ellenkezőjét állítja, az köteles bizonyítani.
Semminek nem bizonyítható a nem léte (pl. hogy nincs jeti és/vagy loch nessi szörny), ezért Istent alapértelmezetten létezőnek tekinteni nem korrekt, mert ha a nem lét bizonyítása lehetetlen, akkor a vita eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. Tisztességes vitában nem játszunk cinkelt lapokkal.
Viszont Isten nem létét sem korrekt alapértelmezettnek venni, hiszen az emberiség döntő többsége ösztönösen hisz különböző transzcendens erőkben, lényekben és tényezőkben. A legelvhűbb ateistákat is foglalkoztatja az "Isten-jelenség" magyarázata. Isten nem létét alapértelmezettnek véve tagadnánk a tapasztalati tényeket, és mivel semminek a léte nem bizonyítható (végső filozófiai értelemben), ezzel ugyancsak eldőlne a vita, mielőtt elkezdődne. Márpedig tisztességes vitában nem játszunk cinkelt lapokkal.
Honnan tudhatjuk, hogy filozófiai értelemben semmi sem bizonyítható, ahogy az ellenkezője sem? Onnan, hogy az utóbbi ötezer évben elég sokan próbálták már cáfolhatatlanul levezetni a filozófiai modelljüket - ám senkinek sem sikerült. Ha sikerülne, nem ápolnának egyeseket elmegyógyintézetben a Napóleon-komplexusuk miatt, mert vagy ők bizonyítanák meggyőzően, hogy tényleg Napóleonok, vagy az ápoló személyzet győzné meg őket logikailag az ellenkezőjéről. A jelek szerint ez nem megy. Az értelmi áttörés lehetetlenségébe beletörődve jutottunk el a mai "kinek a pap, kinek a papné" állapothoz, ami azonban túlzás, hiszen a dolgok végső levezethetetlensége nem ok rá, hogy többé semmit ne próbáljunk következetesen végiggondolni.
Ma már tudjuk például, hogy az euklidészi geometria nem az egyetlen lehetséges modell, ám ez nem ok arra, hogy "kinek Euklidész, kinek Euklidészné" alapon ne legyen érettségi témakör. Nehéz lenne nélküle a földmérők és a mérnökök élete. A hangsúly az egyetlen univerzális és kötelező igazságról a modellek belső következetességére és gyakorlati hasznára tevődött át.
Triviális példa a helyesírás: nem vezethető le, hogy nekünk épp a latin abc-t kellene használnunk, és épp azokra a hangokra épp úgy, ahogyan tanuljuk. Miért nem cirill abc-t használunk, vagy miért nem kínai írásjeleket? Miért nem jelöljük "sz"-szel a "s" hangot, mint a lengyelek? Ennek nincs megalapozott indoka. Mégis általános meggyőződés, hogy legalább az anyanyelvünk helyesírási rendszerét meg kell ismernünk, és igyekeznünk kell azt jól alkalmazni. Pillanatnyilag nem elfogadott gondolat, hogy mindenki írjon olyan jelekkel és helyesírással, ahogy neki tetszik, és amíg az ember társas lény, valószínűleg nem is lesz elfogadott.
Egyfelől a világon semminek nincs végső indokoltsága, másfelől viszont a homo sapiens közösségben él, ésszel rendelkezik, és a legtöbbünknek rosszul esne az észt udvariasságból használaton kívül helyezni.
Honnan tudhatjuk, hogy filozófiai értelemben semmi sem bizonyítható, ahogy az ellenkezője sem? Onnan, hogy az utóbbi ötezer évben elég sokan próbálták már cáfolhatatlanul levezetni a filozófiai modelljüket - ám senkinek sem sikerült. Ha sikerülne, nem ápolnának egyeseket elmegyógyintézetben a Napóleon-komplexusuk miatt, mert vagy ők bizonyítanák meggyőzően, hogy tényleg Napóleonok, vagy az ápoló személyzet győzné meg őket logikailag az ellenkezőjéről. A jelek szerint ez nem megy. Az értelmi áttörés lehetetlenségébe beletörődve jutottunk el a mai "kinek a pap, kinek a papné" állapothoz, ami azonban túlzás, hiszen a dolgok végső levezethetetlensége nem ok rá, hogy többé semmit ne próbáljunk következetesen végiggondolni.
Ma már tudjuk például, hogy az euklidészi geometria nem az egyetlen lehetséges modell, ám ez nem ok arra, hogy "kinek Euklidész, kinek Euklidészné" alapon ne legyen érettségi témakör. Nehéz lenne nélküle a földmérők és a mérnökök élete. A hangsúly az egyetlen univerzális és kötelező igazságról a modellek belső következetességére és gyakorlati hasznára tevődött át.
Triviális példa a helyesírás: nem vezethető le, hogy nekünk épp a latin abc-t kellene használnunk, és épp azokra a hangokra épp úgy, ahogyan tanuljuk. Miért nem cirill abc-t használunk, vagy miért nem kínai írásjeleket? Miért nem jelöljük "sz"-szel a "s" hangot, mint a lengyelek? Ennek nincs megalapozott indoka. Mégis általános meggyőződés, hogy legalább az anyanyelvünk helyesírási rendszerét meg kell ismernünk, és igyekeznünk kell azt jól alkalmazni. Pillanatnyilag nem elfogadott gondolat, hogy mindenki írjon olyan jelekkel és helyesírással, ahogy neki tetszik, és amíg az ember társas lény, valószínűleg nem is lesz elfogadott.
Egyfelől a világon semminek nincs végső indokoltsága, másfelől viszont a homo sapiens közösségben él, ésszel rendelkezik, és a legtöbbünknek rosszul esne az észt udvariasságból használaton kívül helyezni.
Sok levezetési kudarc után Isten (nem) léte témájában már nem a filozófiailag "bebizonyított" egyetlen kötelező Igazság a lényeg, hanem a választott munkamodell belső következetessége és gyakorlati hasznossága. Nem vehetünk fel olyan kiindulópontot, amely eleve vesztes helyzetbe hozná az alternatívák egyikét. Következésképp a nullpont, ahonnan indul a vita: Isten 50% valószínűséggel létezik, vagy ugyanekkora valószínűséggel nem létezik. A bizonyítási teher itt értelmetlen, egyik alternatíva sem bizonyítható. Végső fokon semminek a (nem) léte nem igazolható akkora erővel, hogy kötelező legyen elfogadni, ezért a vita pontosan ilyen állásban fog végződni, bármeddig is folyik, bármilyen érvek kerülnek is elő. Különbség a belső következetességben és/vagy a hasznosságban mutatkozhat.
Arisztotelész fentebb kifejtett istenérve például azzal kontrázható meg, hogy Isten ugyan megfelelő logikai záróelem az oksági lánc végén, és ugyan nincs más lehetséges záróelem, de a logikai lánc nem feltétlenül azonos a valósággal. Az, hogy az agyunk így működik, nem végső bizonyíték Isten létére. Isten lehet az emberi agy produktuma, strukturális mellékterméke.
Nézzük azonban tovább az érveket, a kozmikus szinttől a magánéletünk felé haladva.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése