A kereszténység csendes öröme

Hogy áll a kereszténység az életörömmel? Ha a Tant hirdető négy Evangélium szó szerinti jelentéséből indulunk ki ("euangelion" görögül jó hír/örömhír), akkor a kereszténység a világ legvidámabb vallása lehetne. Egyelőre nem az, ám ez nem akkora probléma, mint amekkorának látszik. Egy korábbi poszt kapcsán azt írtam, a keresztények számára értelmezhetetlen, mert ellentmondásos a spontán életöröm fogalma. Egyrészt jó lenne némi trendi heppiséget felmutatva vonzóvá, versenyképessé tenni az életformát, másrészt visszaüt, ha a PR felülírja a valóságot: a kereszténység nem könnyed vidámságot, hanem kemény munkával elért mély, valódi örömöt ad.


Igazi spontán életöröme az erkölcsi gátlásoktól mentes, minden gombába beleharapó, tücsöktávlatú embernek van. Aki nem rendelkezik mindhárom jellemzővel, annak csak többé-kevésbé megfontolt életöröme lehet. A keresztények olyan feladatot kaptak, és olyan gondolati távlattal élnek, hogy Jézust követve csendes életörömnél többre nem számíthatnak. Az önfeledt öröm első akadálya mindjárt a teremtéstörténet (a judaizmus, a kereszténység és az Iszlám közös teremtéstörténete), és a benne allegorikusan megfogalmazott dilemma: minden szép volt, míg Ádám és Éva el nem rontotta az öntudatra ébredéssel. Hosszú, ösztönös "eszel vagy megesznek" életmód után önreflexióra képessé válni ellentmondásos vívmány. Percekig gyönyörködhetünk a naplementében, azután órákig tünődhetünk a mulandóságán, szomorkodhatunk a világ tökéletlenségén. Rövid örömeinket rendre hosszú szünetek szakítják meg, ahogy étkezéseink közé (jó esetben) hosszú megéhezések esnek.


Az ember ősidőktől fogva igyekezett előnyére manipulálni a világmindenség transzcendens erőit. Bűn esetén áldozati engeszteléssel, vadászat előtt varázslással, utána farkas módra az égi falkavezérnek adva a legjobb falatokat. Kópé őseink persze folyamatosan tágították a határokat. A mitológia a csibészkedés nagy szöveggyűjtménye. Az istenek pajkosan becsapják az embereket, az emberek pedig leleményesen becsapják az isteneket. A tét mindig valamilyen földi előny, és a megszerzéséért folyó meccsben hol az istenek, hol az emberek vezetnek.

Ehhez képest Jézus hatalmas botrányt kavart azt tanítva, hogy Istent nem lehet becsapni, legfeljebb a dolgok nagy rendjében amúgy is kívánatos irányba befolyásolni az imádsággal; hogy a szív szándéka és a kéz tette, nem pedig a száj beszéde számít; hogy nincs szükség több külső áldozatra, viszont aki belső áldozatot nem hoz, aki lélekben nem nemesedik, az nem jut be a mennyek országába. Óriási lehetett a csalódás, az értetlenség, mikor a kenyér- és halszaporítás után eltűnt a csodarabbi, mert nem akarta, hogy az előírt messiási eljárás szerint földi királlyá válasszák. Még nagyobb csalódást okozott látszólagos gyengeségével és dicstelen halálával a kor akasztófájának számító kereszten -- leghűségesebb tanítványai is meginogtak. Első olvasatra nem így volt megírva, nem ezt várták az örök élet örömhírét hozótól, pláne nem ezt várta a nép a dicsőséges és hatalmas Isten küldöttétől. Kézenfekvő lett volna, hogy a feltámadt Jézus megjelenjen a tömeg előtt, supermanként repüljön néhány kört a neve kezdőbetűit viselő hologramos szerkóban, látványos lézershow keretében megmutassa hatalmát, és a lába elé boruljanak az emberek. Nem így történt. Tanítványai legszűkebb körében jelent meg, olyan alakban, hogy nagy nehezen ismerték csak fel, és azóta sem mutatkozik igény szerint. Nem szerepel sem óriásplakáton, sem talk showban. Nem küld SMS-t, sem kör-emailt. Követői abban a tudatban élnek, hogy a Világ Ura nem avatkozik be értük a világ menetébe, bár gondviselését érzik a hétköznapjaikban és életük nagyobb eseményeiben. Hitükért, szeretetükért és tetteikért távoli jutalomra számíthatnak, de nem menekülnek meg a földi szenvedéstől, sem a bizonytalanságtól. Nincs titkos gyöngyszem a rózsafüzérükön, amelyet háromszor elfordítva egy arámi varázsigével megidézhetnék őt. A messiáskövetők öröme egy embertársaik számára felfoghatatlan távlatú ígéretből táplálkozik, amelynek megbízhatóságára nincs perdöntő bizonyíték. Aki ennek fényében harsány életörömöt vár a keresztényektől, az félreérti a kereszténység lényegét: manna helyett baconös sajtburgert reklamál.


Az egyetemes (katolikus) kereszténységnél több örömöt kínálnak a pünkösdista megújulási mozgalmak, híveik hétről hétre újraélhetik a Szentlélek pünkösdi csodáit, nyelveken szólnak, jövendölnek, gyógyítanak, eksztázisba esnek, és úgy térnek haza, mint egy wellness hétvégéről. Ez a kereszténység vidámparkja, ha úgy tetszik, szórakoztatóipara, és tömegeket vonz. Erre való, nem többre. Ha elolvassuk Az apostolok cselekedeteit az Újszövetségben, azt látjuk, hogy az apostolok működését hasonló jelenségek kísérték, hatásukra tömegek tértek meg, melyek azután a nehézségek ellenére is nagy egymás iránti szeretetben élték le példamutató életüket ... többnyire a mártírhalálig. Pünkösd egyszeri jel, és nem iparosítható, ahogy a defibrillátorral újraélesztett ember is hiába jelentkezik a kardiológián, hogy olyan jó volt a múltkor, kérne még egyet. Ha szerencséje van, elküldik örülni, hogy füle van, és nem szatyor. Életet kapott, vele földi feladatot, tegye hát a dolgát, és ne nosztalgiázzon a konnektor körül!


A messiáskövetők indító lökést és vele még éppen elviselhető terheket kapnak perdöntő bizonyíték helyett. Teréz anya például arról számol be, hogy évtizedekig nem érezte Isten jelenlétét az életében, hogy száraz lélekkel, látszólag értelmetlenül haladt előre napról napra a fiatalon választott úton -- de nem állt meg. Olyan vidámság lehetett az övé, mint az alaptáborból a középtábor felé lavina alá temetett hegymászóé, aki tíz körömmel kikaparja magát, és megy tovább, félig megfagyva, nem tudva, várják-e fent, vagy hogy van-e Fent egyáltalán. Hol a kereszténység öröme? Öröm pehelysúlyba tartozni, mert ilyen ólomnehézség csak a legfelső súlycsoportnak adatik.


Gautama Sziddhárta herceg a megvilágosodása után annyira elégedett volt saját, külön bejáratú új tudásával, hogy esze ágában sem volt tanítani. Hosszas nógatásra engedett csak az érdeklődőknek, mert szánalom ébredt irántuk a szívében. Miért szenvednének tovább a világ reménytelen körforgásában, ha szabadulásuk csak annyin múlik, hogy megismerjék a buddhai tanítást? Tanítványai buzgón lejegyezték a beszédeit. Az izraeliták jobb helyzetből indultak, egy könyvtárra való tekercset kaptak őseiktől, melyek nem a szenvedésből ígértek kiutat, hanem feladatot és boldogságkereső módszert adtak nekik, a földi győzelem ígéretével, a kor legfejlettebb monoteista modellje keretében. Jehosua idejére a zsidók olyan tökélyre fejlesztették a Szentírás olvasását és értelmezését, annyira lekötötte őket a Törvény (Tóra) minden betűje, és annyira bizonyosak voltak a maguk olvasatában, hogy e tárgyban senkitől nem fogadtak el új meglátást. Milyen lehetett Jehosua boldogsága, látva, hogy népe nem a feladatra, Isten országának megteremtésére összpontosít, hanem kiválasztotti kevélységben hátradől, hiszen "papírja van róla", hogy hétköznapi stiklijei miatt apró kellemetlenségek érhetik ugyan, de hosszú távon minden bajtól megóvatik? Jézus földi működése arra irányult, hogy valódi feladatára emlékeztesse a világi ügyekben tetterős, ám lelki síkon álomba süppedt népet. Valószínűleg azért nem írta le a Tant, mert intő példának látta a Tóra értelmezése kapcsán történteket. Csalódása legalább akkora lehetett, mint a tanításában botrányt látóké.


Éleslátónak lenni nem öröm, hanem gyötrelem, ahogy egyik kollégám, István tapasztalata jelzi: képzeld el, hogy egy sebességkorlátozás nélküli német autópályán mész 150-nel, ködben. Egyszer csak látod, hogy a túloldalon, a belső sávban fékez egy autó, és a mögötte menő hátulról beleütközik. Nem állhatsz meg, amúgy sem tudnál segíteni a magad helyzetéből, de leveszed a gázról a lábad. Ahogy óvatosabban mész tovább, egymás után látod a 180-nal, 200-zal száguldó autókat, amint a vesztükbe rohannak. Mire a ködben észreveszik a balesetet, már nem tudnak megállni. Ebből ráfutásos tömegszerencsétlenség lesz, 50-60 autó egymás hegyén-hátán, számos halott. Látod, ahogy a szemközt jövők gondtalanul nevetnek egy rádióműsoron, átjárja őket a szabadság mámora, biztonságban érzik magukat. Nagy autókban ülnek, széles gumikkal, tempósan haladnak, úgy tudják, aznapi életcéljuk felé. Hirtelen éleslátó lettél, látod a jövőjüket. Ha szólhatnál hozzájuk, mit mondanál, és ők mit válaszolnának? Mennyire örülnél, ha nem hallgatnának rád? Mit éreznél, ha a balesetet valahogy túlélve sem állna bennük össze, hogy ami történt, az maguk miatt, intelmed ellenére történt?


Jézus tanítása többek között egy éleslátó intelme kortársaihoz. Keresztre feszítése után alig negyven évvel lázadás tör ki, a rómaiak győznek. Lerombolják a zsidó lét jelképének számító jeruzsálemi templomot. Kr.u. 132-135-ben Bar Kochba lázadása is kudarcba fullad, a rómaiak ezúttal halálbüntetés terhe mellett kitiltják a zsidókat Jeruzsálemből, és Jupiternek emelnek templomot. Ez a szétszóratás, a diaszpóralét kezdete, de nem a lelki elmélyülésé. A messiásvárók mai álláspontja szerint Jézus több okból sem lehetett a Messiás,  főként azért, mert messiási tetteit transzcendensen, és nem a konkrét földi valóságban vitte véghez. Hozzáteszik, hogy a messiássághoz eddig Bar Kochba jutott a legközelebb, nála egyedül a győzelem hiányzott...


A messiáskövetők intelmei azóta is folyamatos elutasításra lelnek: gondoljunk csak arra, hogy a népességcsökkenés miatt fenntarthatatlanná válnak a nyugdíjrendszerek, miközben a nem kívánt gyermekek a szabadság és a kényelem nevében végzett abortuszok áldozatai lesznek. Az abortusz támogatói és eltűrői gondtalanul nevetnek, átjárja őket a szabadság mámora. Fő aggodalmuk, hogy mennyi adalékanyag került az ételükbe, és nagyon-nagyon elegük van a messiáskövetők nyomulásából. Első blikkre nehéz ennek örülni, de ... másodikra is.

Harmadikra azért vigasztal, hogy hosszú távon csak fejlődik a világ, Jézus éleslátása egyre többeket szólít meg, és követőinek a saját életükre is kell tartalékolniuk energiát. Sikeres, boldog életet élve hitelesebb példaként jelenhetnek meg. Ötmilliárd nem keresztény él a földön, az örömhírről ma már mindegyikük értesül. Elég őket figyelmeztetni, hogy a Tan mindenkor a rendelkezésükre áll, de ha elzárkóznak, és a szabadság mámorában klotyót csinálnak az életükből, nem nyomhatják a kezünkbe a WC-kefét. Kétmilliárd keresztény között oszlik meg a világjobbítás feladata, úgy álljunk hát hozzá, hogy mindenki odaférjen! Aki nagy összefüggésekben gondolkodik, arra rászakad az egész bolygó önsorsrontó nyomorúsága, és agyonnyomhatja, megkeserítheti az életét. Nyilvánvalóan nem ez a cél. Egyensúlyt kell találnunk a társadalom jövője miatti folyamatos aggódás és a pillanatban élő tücsöklét között. Jézus a gondviselésre hagyatkozás oldalán az ég madaraira és a mező virágaira hívja fel a figyelmünket, az előrelátás terén pedig az okos szüzek és a toronyépítés előtt számításokat végző ember példáját állítja elénk. Ezt a két szempontot összeegyeztetve megtaláljuk a kereszténység csendes örömét.