Paradoxonok könyve 14. rész

14. A nyelvparadoxon – x nyelv mint olyan nem létezik, ennek ellenére rengetegen állítják, hogy x anyanyelvűek, és senki nem szól nekik, hogy tévednek

A nyelv fejlődésével és/vagy változataival foglalkozó szakemberek vicces kedvükben meg szokták jegyezni, hogy igazából olyan, hogy olasz / angol / német nyelv nem létezik. Különböző beszélők által egyéniesen (idioszinkratikusan) használt, térben és időben jelentős eltéréseket mutató nyelvváltozatokról lehet értelmesen beszélni.

Német nyelvterületen 20 kilométerenként változik a nyelvjárás. Angliában szintén. A magyar nyelvjárások talán nagyobb területet fednek le, de hallhatóan léteznek. Nem beszélhetünk egységes magyar nyelvről. Egy-egy generáció diáknyelve külön alnyelvként is értelmezhető. A férfiak és a nők nyelvhasználata között szintén komoly eltérések vannak. Az 1930-as évek magyar filmjeit nézve elég furcsának találhatjuk, többek között, a szereplők kiejtését. Hallhatóan nem ugyanazt a nyelvet beszélik, amit mi.

Milyen értelemben lehet ennek alapján valakinek anyanyelve egy olyan nyelv, amely mint olyan nem létezik?

Míg Dr Jekyll összeráncolt homlokkal töpreng a talányon, Mr Hyde megjegyzi, hogy pongyola hétköznapi értelemben, és főleg más „nyelvekkel” összehasonlítva, mégis csak mintha léteznének nyelvek. A holland nem egységes, viszont eléggé különbözik ahhoz a szintén nem egységes némettől, hogy ne legyen teljesen értelmetlen holland és német nyelvről beszélni. (Még akkor is, ha pl. a holland-német határ két oldalán lakók dialektusa közelebb áll egymáshoz, mint a saját nyelvük hivatalos változatához, stb.) Mr Hyde megelégszik a fogalmak hétköznapi értelmével, és Dr Jekyllen kívül nem sokan szállnak vele vitába.

A nem létező nyelv létezőkénti kezelése jól illeszkedik a virtuális hídépítés agyi stratégiájába. Az agy számára nem a fogalmak valóságossága a lényeg, hanem hogy meg tudja valósítani a fennmaradáshoz szükséges, aktív cselekvést igénylő evolúciós stratégiát. Az agy kommunikálni akar, mert ez bevált az evolúció során; e késztetésből vezeti le a modellt, amelyben a nyelv, kvázi, „létezik”.

Ha elfogadjuk, hogy a nyelv léte virtuális, innen már csak egy lépés elfogadni, hogy minden elvont fogalom (pl. szépség, jóság, humanizmus, demokrácia, jogállam) – a jellegéből következően – szintén virtuális. Folyt. köv.