26. Az örömelv-paradoxon – Freud alapján úgy véljük, ki-ki törekedjen szabadon magának örömöt szerezni, az evolúció alapján viszont tudhatjuk, hogy ettől megszűnünk embernek lenni
Az evolúció cél és értelem nélküli mechanika, amelynek során örömre programozódnak a sikeres túlélők. Nem tudjuk, hogy az osztódó egysejtű gyönyört él-e át a folyamat egy szakaszában, de feltehetően igen, ez ösztönzi a rendszeres osztódásra. Azt viszont tapasztalatból tudjuk, hogy a táplálkozás és a szex számunkra gyönyört okoz. Az evolúciós sikerünk örömteli, az örömünk pedig evolúciós sikerrel is jár. Ez az állati szint mechanikus programlogikája.
Attól tartjuk magunkat embernek, hogy nem csak ezen a szinten zajlik az életünk, hanem a Maslow-féle szükséglethierarchia magasabb szintjein is, ahol elfogadásra, társadalmi sikerre, igazságosságra, méltányosságra, tiszteletre, önkiteljesedésre vágyunk.
Freud az örömelvet megfogalmazva arra jutott, hogy le vagyunk gátolva, el vagyunk fojtva, mindenféle mesterséges társadalmi konstrukciók akadályoznak abban, hogy szabad folyást engedjünk vágyainknak. Például sokkal-sokkal többet szexelhetnénk sokkal több partnerrel, ha felszabadulnánk a gátlások alól. Teljesebb lenne az életünk, ha szeretkeznénk ahelyett, hogy háborúzunk. Ez a gondolat különösen nagy hatást gyakorolt a '60-as évek hippi mozgalmának résztvevőire, akik igyekeztek Freud ötleteit valóra váltani. A gyermekeik pedig megtapasztalták, hogy a vágyak szabad követéséből nem kiteljesedés lesz, hanem sok-sok szétesett család, elhanyagolt gyerek, és boldogtalan egyéni életút.
Érdemes kicsit visszatérnünk a Freud előtt élt sok-sok generáció bölcsességéhez. Az állattartó-földművelő emberiség mintegy 12 ezer éve telepedett le, azóta folyik az ötletelés próba-szerencse alapon az önkiteljesedés terén. Freud gondolatait már legalább 5000 évvel korábban kibróbálták, és nem váltak be, társadalmi összeomláshoz vezettek.
Logikus, hogy ha az örömelv evolúciós program, és mi az evolúció fölé emelkedett tulajdonságaink miatt tartjuk magunkat embernek, akkor az örömelvet abszolutizálva elveszítjük emberségünk lényegét. Tapasztalatból tudjuk, hogy az örömelvet megtagadva sem lehet kiteljesedni. Minden többé-kevésbé tartós kultúra a két végpont közötti egyensúlyi tartományban igyekszik manőverezni, kialakítva a maga társadalmi konstrukcióit. A konstrukciók idővel túl merevvé válva gátolhatják is az egyén kiteljesedését, de fő szabályként éppen az egyéni és közösségi kiteljedést szolgálják, ez az eredeti rendeltetésük.
Dr Jekyllnek gondot okoz, ha nincs kimondva egyetlen irányadó szempont, és így nem tudja, hogy az örömelv szerint vagy az örömelv ellenében éljen-e. Mr Hyde-ot viszont egyáltalán nem zavarja, ha az egyensúlykeresés jegyében nem egyetlen szempontot követ, hanem különböző végpontok között keres középutat, egy lépést erre, majd egy lépést arra... Mint Hedón, akiről tévesen véli az utókor, hogy hedonista lett volna. Ellenkezőleg, a tobzódás és az aszkézis közötti legörömtelibb egyensúlyt, a lehető legboldogabb élet titkát kereste, és a túlzásoktól való tartózkodásban vélte megtalálni.
Szabadelvű körökben lekezelendővé, sőt szitokszóvá vált a társadalmi konstrukció (pl. házasság, heteroszexuális monogámia, szülői tekintély, gyermekvállalás, gyermeknevelés, stb.) fogalma, mintha az élet megrontója, minden társadalmi probléma forrása lenne. A valóságban társadalmi konstrukciók nélkül nem lennénk emberek, nem működnének az emberi közösségeink. Nyitottan, széles látókörrel gondolkodva érdemes észrevenni a társadalmi konstrukciók egyént és közösséget egyaránt megtartó-kiteljesítő, embervoltunk lényegéhez tartozó jellegét. Az örömelv önmagában az evolúció állati szintje, a társadalmi konstrukciók keretében válik emberhez méltóvá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése