Paradoxonok könyve 23. rész

23. Az értelemparadoxon – ragaszkodunk a dolgok értelméhez, ám mintha értelmetlenül ragaszkodnánk hozzá

Amikor egy gyerek felteszi a véget nem érő „miért?” kérdéseit, és addig nem hagyja abba őket, amíg a szülő azt nem mondja, hogy „csak”, vagy hogy „nem tudom”, kettős tevékenységet végez: 1. feltölti a valóságról szóló adatbázisát; 2. kutatja az Élet okát, célját és értelmét.

Az ok – cél – értelem hármas egységének tudatában leledzeni kellemes, andalító állapot. Ez az a helyzet, amikor a tetteink mögött látunk okot, előttük látunk célt, és világosnak véljük az ok és cél körforgását mozgató ésszerűséget, látjuk tetteink értelmét. Ritka tudatállapot.

Szélesebb összefüggésben szemlélve ugyanis ha az univerzumnak nincs oka, célja és értelme, akkor a létünknek sem lehet, tetteinknek pedig még kevésbé. L'art pour l'art törekvés lenne az értelemkeresés?

Az evolúció szempontjából nem, hiszen a túlélésre alkalmas szervezetek általában aktívak. Az aktivitás az alkalmasság egyik kulcstényezője. Az aktivitásra pedig valami motiválja őket. Egyszerűbb szervezetek esetében ez a kipusztulás kockázata által okozott stressz, az ember esetében pedig az ok – cél – értelem virtuális egysége. Az egység illúzióját az agyunk állítja elő, de ne becsüljük le a virtualitásban rejlő erőt.

1. példa: egy vitában általában az nyer, aki rámutat az álláspontjának okára, céljára és értelmére. Ha a hallgatóság egyetért ezekkel, nyert ügye van. Aki az álláspontja mellett nem tud okot, célt és értelmet felsorakoztatni, nagy valószínűséggel veszít. Pedig ha az említettek hármas egysége illúzió, akkor semmi értelme, hogy épp így legyen, és ne fordítva. El tudunk képzelni egy olyan parlamenti beszédet, amely a törvényjavaslatot azzal indokolja, hogy „nincs oka, célja és értelme, ám miért is kellene, hogy legyen?”. Ez alighanem a képviselő egyik utolsó felszólalása lenne.

2. példa: ésszerűségről szólva valójában arra gondolunk, hogy mindennek legyen oka, célja és értelme. Ésszerű, ami a hármas egységre irányul, és ésszerűtlen, ami nem. Miért? Mert ennek csak így van „értelme”. Más szóval, az ésszerűséget önmagával tudjuk „mérni” és „meghatározni”, ami végső soron nem túl „ésszerű”. Viszont nincs ennél jobb ötletünk.

3. példa: képzeljünk el egy embert, aki éjjel egy órakor Budapest egyik forgalmas terén álldogál, alsónadrágban. Ha megkérdezik, pontosan mit keres ott, és válaszul van jó indoka (pl. most rabolták ki), közvélekedés szerint épeszű. Ha nincs rá jó indoka, csak zavartan motyog, akkor közvélekedés szerint bolond. Továbbá elvárjuk, hogy az ott tartózkodásának legyen ésszerű célja is (pl. fehérneműbemutatót tart egy híres cég megbízásából), vagy sürgősen öltözzön föl és/vagy menjen haza. Pedig ha indokolnunk kellene, miért gondolkodunk így, magunk is bajban lennénk, saját mércénk szerint bolondgyanúba keverednénk. Miért szeretjük, ha a körülöttünk zajló dolgoknak látszólag okuk, céljuk és értelmük van? Az agyunk által előállított értelemillúziót nagyon komolyan vesszük, ám arra már nincs értelmes válaszunk, hogy miért.

Dr Jekyll szerint az ok – cél – értelem hármas egységének illúziója az a kártyavár, amely csodálatosképpen állékonnyá és jólétivé tesz egy-egy civilizációt. Mr Hyde szerint aki kártyavárban lakik, saját érdekében ne akarja azt lapokra elemezni... Nem értelmes dolog az értelmet túlértelmezni. Dr Jekyll mosolyogva csóválja a fejét, és hosszan töpreng egy frappáns válaszon, amely már ott van a nyelve hegyén... vagy mégsem.

Az értelemkeresésre nincs értelmes indokunk. A dolgoknak talán nincs értelmük. Az értelemkeresés kényszere ennek ellenére erős bennünk. Nagy emberi narratíváink az ok, cél és értelem feltárására, illetve megteremtésére irányulnak. Ezért paradox számunkra az evolúció. Folyt. köv.