13. A virtualitásparadoxon – tudjuk, hogy az agyunk és a „valóság” közötti kapcsolat virtuális, de úgy teszünk, mint ha nem virtuális lenne
Az eddigiekben tárgyalt paradoxonok egyike sem oldható meg, mégis figyelmen kívül hagyja őket az emberiség. Még a legnagyobb filozófusok döntő többsége is. Pedig ha a Wiki témába vágó szócikkeit megnézzük (angolul), akkor kivétel nélkül minden témában megtaláljuk azt, hogy „nincs egyetértés”, „nem definiált”, „egyesek rámutatnak arra, hogy végső soron lehetetlen”, stb. Azaz minden eddig említett paradoxon valós, ki van mondva, az értelmiségiek nagyjából tisztában vannak vele. És mégsem megy át a köztudatba.
Azt gondolom, hogy ennek evolúciós és személyiségdinamikai oka van. Evolúciós annyiban, hogy az ember sok millió sikeres túlélő generáció sikeres utódja. Az elődők sikerének alapja a tevékeny túlélési stratégia volt. A tevékeny élethez nem célszerű belemerülni az önreflexióba, különben úgy járhatunk, mint a Buddha, aki a megvilágosodása előtt mintegy két hétig meditált egy fa alatt, és közben kis híján meghalt. A sikeres túlélők nem engedhetik meg maguknak ezt a magatartást, mert megeszi őket egy ragadozó, elüti őket egy kamion, a fejükre omlik a ház, vagy egyszerűen étlen-szomjan halnak. Az evolúció a paradoxonokon való tétlen reflektálás ellen hat, és az emberiség túlnyomó többsége ösztönösen kiéli az evolúciós reflexeinek nagy részét.
A paradoxonok figyelmen kívül hagyásának másik nyilvánvaló oka, hogy szeretnénk megőrizni az ideális énképünket, amelynek része a „valóság”-ba vetett szilárd bizalom, és a tetterő is. A paradoxonok végiggondolása megrengetné a legalapvetőbb meggyőződéseinket, ezért inkább nem gondoljuk őket végig, nehogy összeomoljon a magunkról dédelgetett ideális énkép. A paradoxonok a kicsinységünkkel, tehetetlenségünkkel, véges lehetőségeinkkel, leküzdhetetlen korlátainkkal szembesítenek minket. Ezt nem igazán szeretjük, főleg nem a határtalan, akár téveszmés, hübriszes önmegvalósításban hívő 21. században.
Az élet ismert és sokat tárgyalt iróniája, hogy hetvenéves agyat szeretnénk egy húszéves testben, ám mire rájövünk, hogy ez lenne az igazi nyerő kombináció, a vágyunk már értelemszerűen nem teljesülhet. A paradoxonok hetvenéves agynak való téma. Mire eljutunk a méltányolásukig, már kifelé vonulunk a tevőleges életből, és nem sok vizet zavarunk a világban, nincs nagy befolyásunk a köztudatra.
Szintén iróniája az életnek, hogy voltak olyan (memento mori felfogású) korok, amelyekben kicsiny porszemnek lenni teljesen elfogadható volt, ám e korok nem rendelkeztek a paradoxonokkal való szembenézéshez szükséges ismeretanyaggal, és mire az ismeretanyagot megszerezve alkalmassá váltunk a paradoxonokkal való szembenézésre, menekülni kezdtünk a kicsiny porszem tudattól. A paradoxonok – és velük a végességünk – elfogadása talán egy következő, kevésbé hübriszes kor feladata marad. Lehet, hogy a nagy szintézis csak a következő generáció életében történik meg.
Dr Jekyll lebénul a paradoxonoktól, Mr Hyde pedig cselekszik, és figyelmen kívül hagyja őket.
A valóság és a tudatunk közötti szakadék fölé vetített virtuális híd számunkra teljesen valósnak tűnik, miközben magunk is tudjuk, hogy nem az. Az életünket körülvevő paradoxonok sora ezzel messze nem ért véget, a sorozat folytatódik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése