Paradoxonok könyve 15. rész

15. Harari-paradoxon – minden fogalmunk virtuális, ám hittel és együttműködéssel képesek vagyunk egyes fogalmakat kvázi-objektívként működtetni

Mint azt Yuval Noah Harari kifejti a Sapiens című könyvében, civilizációnk fikciók egész sorát alkalmazza a siker érdekében. Ilyen fikció például a pénz és a bankrendszer. Egy 100 dolláros bankjegy semmiféle belső értékkel nem rendelkezik, a belé vetett bizalom teszi értékessé; a bankrendszert pedig a pénzügyi szolgáltatók és az ügyfeleik bizalma tartja fenn.

Hasonlóan, fikció a jogrend, az erkölcs, de az emberi jogok rendszere is. A beléjük vetett hit és a körülöttük kialakult együttműködés teszi őket működőképessé, és olyan szilárd érzetet keltővé, hogy az átlagember a legkevésbé sem tekinti őket fikciónak. (Harari szerint természetesen minden vallás is fikció, fiktív túlvilági jutalom ígéretével ösztönzi e világi erkölcsös viselkedésre a híveit, amit én árnyalandó gondolatnak tartok, és néhány fejezet múlva árnyalok is.)

Civilizációnk említett „fikcióit” pontosabb virtuális objektumoknak nevezni, ez jobban leírja a létrejöttük és működésük természetét: az agyunk állítja elő őket, és az együttműködésünknek köszönhetően működnek. A virtuális objektumok a civilizáció nagy vívmányai, nélkülük el sem tudjuk képzelni az életet.

1. példa: a virtuális objektumok a fejünkben léteznek, mint a bináris jelsorozatok a számítógép agyában. Ahogy sok-sok számítógép jelsorozatai képesek egymással együttműködni egy hálózatban (lásd: Internet), úgy a hasonló virtuális objektumokat gondoló emberek is képesek egymással eredményesen együttműködni. Az együttműködés neve civilizáció.

2. példa: a számokról könnyen elfogadjuk, hogy „léteznek”, mert a létük megfelel az intuíciónknak (intuitív koncepció). A számok, fogalmak, ideák nem léte azonban nehezen fogadható el, mert kontraintuitív koncepció. Pedig a számok, fogalmak, ideák sehol sem lelhetők fel a külvilágban.

3. példa: valójában minden ember kételkedik bizonyos fogalmak létében, érzelmi és politikai antipátiái szerint. Aki nem tartja magát hazafinak, az kételkedik a haza mint fogalom értelmében, érvényében, sőt puszta létében is. És a nemzet létében. Aki nem tartja magát liberálisnak, az hasonlóan gondolkodik a szabadságról. És a diszkriminációmentességről. Vagyis a preferenciái szerint mindenki azt állítja bizonyos – mások számára kifejezetten fontos – fogalmakról, hogy nem léteznek, miközben a neki fontos fogalmak objektív létéről meg van győződve. Célszerű jobban tisztelnünk egymás virtuális objektumait, hogy ki-ki minél szélesebb keretek között megtarthassa a sajátjait. A keret nem tud sokat bővülni, hiszen mind ugyanabban a világban élünk. Elvben mindenki szabadsága addig terjed(het), ameddig nem korlátozza mások szabadságát. Csakhogy a lepkeszárny effektus miatt a legapróbb tetteink is befolyásolják a világ és az egész emberiség állapotát, így ez az elv sokkal szűkebben alkalmazható a gyakorlatban, mint azt véljük.

4. példa: a nyugati demokráciák mai 50-50%-os megosztottsága mögött az áll, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség pártiak elvitatják a hazafiaktól a haza/nemzet fogalmak létét, arra ösztönözve őket, hogy cserébe elvitassák a szabadság-testvériség-egyenlőség létét. Ez egy vesztes-vesztes játszma, és közben sok borsot törnek egymás orra alá. A fogalmak együttműködési platformként való elfogadásával mindkét oldal jól járna, továbbá rálátást nyerne a saját elfogult viselkedésére. Az nem úgy van, hogy a nekem tetsző fogalmak objektívek és szilárdak, a nekem nem tetszők meg egyszerűen nem léteznek. Külvilágbeli léttel senki fogalmai nem rendelkeznek, együttműködési platformként pedig mindenki fogalmai működnek. (Persze erősen különböző eredménnyel, és erről már lehet értelmes diskurzust folytatni.)

Dr Jekyll számára a fogalmak virtualitása fontosabb a gyakorlati használhatóságuknál, Mr Hyde pedig épp fordítva gondolkodik. Ebből a szempontból szerencse, hogy ők ketten ugyanabban a testben élnek: jól kiegészítik és kiegyensúlyozzák egymást.

Ha a fogalmaink nem léteznek, nem logikus ragaszkodnunk a nekünk fontosakhoz. Vagy épp attól logikus a hozzájuk ragaszkodás, hogy fontosak nekünk. A logika nem olyan egyértelmű, mint azt szeretjük gondolni. Ez azonban már a következő paradoxon.