8. A rációparadoxon – a racionalitásnak nincs jó tesztje, mégis (munkafeltevésünk szerint) a legjobb gondolkodási módszer
Rengeteg filozófus foglalkozott már az ésszerűség / ésszerű gondolkodás / józan ész / ráció / racionalitás témájával és kritériumaival, de senkinek nem sikerült a témára gombot varrnia úgy, hogy azzal be lehetne gombolkozni (lásd: Wikipedia, rationality). Ennek oka, hogy az ésszerűségről a ráció segítségével tudunk csak gondolkodni, azaz a folyamat önmagára reflektál, önmagát ellenőrzi úgy, hogy közben nincs külső rálátása. A rációnk racionalitásáról nem vagyunk képesek racionálisan gondolkodni, illetve nem lehetünk racionális mértékben biztosak abban, hogy valóban racionálisan gondolkodunk róla, és nem csak a racionalitás illúziójába ringatjuk magunkat.
1. példa: képzeljünk el egy auditort, aki önmagát ellenőrzi úgy, hogy mindig csak az előző lépésben számolt összeget látja, és nem tud kettőt vagy többet visszalépni a folyamatban. Egy ilyen auditor nem tud valódi önellenőrzést végezni, legfeljebb a közvetlen – és önmaga számára nyilvánvaló – számítási hibáit veheti észre, az esetleges módszertani problémákat már nem.
2. példa: egy kamera .mp4-re tömörít; egy másik kamara .mov formátumra. Ha vita támadna közöttük arról, melyikük tömörít érvényesen, a vitát egymás között nem tudnák eldönteni, és egy harmadik, .avi formátumra tömörítő kamera sem tudna ebben segíteni – mivel külső rálátása (és a nyers képadatokhoz való hozzáférése) csak a tömörítés fejlesztőjének van. A fejlesztő pedig azt mondaná, hogy minden kamerának érvényes a kimeneti adata, miközben e kimeneti adatok jelentősen különböznek egymástól. A kamerák ezzel nem sokra mennének, továbbra is lezáratlannak tartanák a vitát. Az lenne a belső meggyőződésük, hogy az övék az egyetlen érvényes módszer és kimeneti eredmény, és hogy minden kamerának hozzájuk hasonlóan kellene működnie ahhoz, hogy helyesen működjön.
3. példa: a rajzolók fejlődésének különböző fázisai megnevezhetők (pl. mértani, csendélet, tájkép, portré, fotografikus, művészi), de a fázisok egyike sem lép elő érvényessé és/vagy irányadóvá. Egyik fázisra sem mondhatjuk, hogy na, ez az igazi rajzolás, a többi meg nem az. A gondolkodásnak is vannak alapsémái (pl. dedukció, indukció, szillogizmus, párhuzam, asszociáció, rendezés, egyszerűsítés, stb.), többé-kevésbé leírható fejlődési fokozatai (pl. szükséglet-alapú, konkrét, általánosító, elvont, rendszeralkotó, stb.), de ezek közül egyik sem szükségképpen érvényes vagy érvénytelen. Ugyanazzal a módszerrel teljesen különböző következtetésekre lehet jutni (pl. más adatokkal/preferenciákkal), egy általában érvényesnek tartott módszer tévesnek látszó következtetésre is vezethet, míg egy általában hibásnak tartott módszernek lehet helyesnek látszó eredménye. Az általánosítást és a diszkriminálást néha szükségesnek és helyesnek, néha pedig szükségtelennek és helytelennek véljük, miközben nem tudjuk pontosan leírni, hogy mikor ilyen, mikor olyan. (Azaz ad hoc alapon kettős mércézünk.) A bemeneti adatok, a feldolgozás és a kimeneti adatok séma különböző pontjain játszanak szerepet az érzelmeink, néha olyan erősen színezve az adatokat vagy azok feldolgozását, hogy mások szerint súlyosan elfogultak vagyunk, míg belső meggyőződésünk szerint épp objektivitásra törekszünk, vagy esetleg indokoltan vagyunk elfogultak.
4. példa: hogy mit tartunk ésszerűnek, az jelentős részben a preferenciáinkon múlik. Ha a preferenciánk a kerékpáros közlekedés, akkor ésszerűnek tartjuk a kerékpárutak építését. Ha a forgalommentességet preferáljuk, akkor a kerékpárúttal szemben a sétálóutcák építését tartjuk ésszerűnek. Az ésszerűség szó ez esetben preferenciát jelent, az ésszerűtlenség pedig az eltérő preferenciákra vonatkozik.
5. példa: ha kinézek az ablakon, és úgy látom, hogy esik az eső, e megállapítást megfogalmazhatom logikailag helyesnek és helytelennek tűnő módon, de a mód kritizálása vagy helyeslése kevésbé fontos, mint hogy más is úgy látja-e az ablakán kinézve, hogy esik az eső.
Dr Jekyll olyan tapintatos az ésszerűség témájában, mint az elmebeteg zsenialitását meglátó pszichiáter, Mr Hyde viszont egy ital mellett bármikor, bárkivel szívesen megosztja a spontán meglátásait, és adott esetben nem habozna globális normává emelni őket. Mivel ők ketten egy testben élnek, a közös test helyzetfüggően hol így, hol úgy viselkedik.
A józan (paraszti) ész ókori görög fogalom (koiné aiszthészisz = közös érzékelés), ezt vették át a rómaiak sensus communis-ként, mai angol formában pedig common sense-ként ismerjük. A közösen látott, hallott, tapintott, szagolt, ízlelt jelenségekre és az azokból levont következtetések minősítésére használták. Ha tíz emberből kilenc látja az égő házat, és kilenc szerint el kell oltani, akkor a más véleményen lévő tizedik a többiek szerint felháborítóan esztelen, irracionális, nem józan ésszel gondolkodik. Az ókor óta eltelt időben rájöttünk, hogy ennek ellenére néha a tizediknek, a másként gondolkodónak van igaza, vagy legalábbis fontos meglátása. Mi tagadás, ettől jelentősen összezavarodtunk, gátlásosak lettünk, elvesztettük a saját gondolataink fonalát. Az egyszerű alapmeglátásainkat nem merjük hangosan vállalni, hogy ne fojtsuk el a különvéleményt, ám ezáltal a saját józan eszünket fojtjuk el. Az egyensúlyi állapot az lenne, hogy mindenki mondja ki a józan eszéből következő dolgokat, azután vizsgáljuk meg közösen az állításokat – ami sokkal hangosabb közélethez vezet, de a hangosság nem spórolható meg. Nem tudunk egyszerre tapintatosak és józan eszűek lenni.
Bevett módszer agyrázkódás vizsgálatára, hogy a mentős egy, kettő vagy három ujját mutatja a sérültnek, és megkérdezi, hogy „hány ujjat mutatok”. Ennek analógiájára úgy vélhetnénk, hogy az ésszerűség tesztkérdése lehet: „Clintonra vagy Trumpra tetszett szavazni”. Az a gond, hogy – finoman szólva – nem értenénk egyet a válasz értékelésében.
A Clinton vs. Trump vita vajon érzelmi / logikai / tájékozottsági / bemeneti / kimeneti / egyéni okból parttalan? Nekem úgy tűnik, hogy mindezek kombinációja miatt. Végül is, ha a közélet politikai döntéseiben lenne egy darab legésszerűbb opció, akkor egy ésszerű emberekből álló bizottság mindenki nevében és helyett meghatározhatná a választás eredményét. Ha viszont legalább két – részben ellentétes – legésszerűbbnek mondható opció létezik, akkor mégis csak a népnek kell döntenie. A demokrácia alapfeltétele, hogy legalább két legésszerűbbnek mondható opció létezzen párhuzamosan, tisztán logikai alapon eldönthetetlenül.
Jonathan Haidt erkölcspszichológus két olyan gondolati sémát ír le, amely lehetővé teszi, hogy az érzelmeink a józan ész ellenében is sokáig fenn tudjanak tartani egy álláspontot (lásd: confirmation bias = álláspontőrző elfogultság). Kettős mércével gondolkodunk: a számunkra fontos álláspontot megerősítő információhoz jutva úgy tesszük fel a kérdést, hogy „van-e legalább egy okunk elfogadni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elvetni). Az állásponttal ellentétes információhoz jutva pedig azt kérdezzük, „van-e legalább egy okunk elvetni” (mindegy, hogy talán több okunk lenne elfogadni). Logikai furcsaságainkra és az alapsémáink bizonytalanságára később még részletesen visszatérünk. Előbb azonban az agyunk néhány alaphuzalozott sémáját tárjuk fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése