Paradoxonok könyve 20. rész

20. A Gettier-paradoxon – meggyőződésünk, hogy tudunk bizonyos dolgokat, miközben a „tudás” legjobb elérhető modellje világossá teszi, miért nem rendelkezhetünk tényleges tudással

A felvilágosodás tudásmodellje szerint akkor tudunk valamit, ha valódi és indokolt meggyőződésünk szerint tényleg úgy van, és nem másképp. Edmund Gettier amerikai filozófus olyan eseteket írt le, amelyekben a meggyőződésünk valódinak és indokoltnak tűnik, mégsem mondjuk, hogy ez tudás lenne.

Példa Gettier alapján: fényes nappal ott állunk egy mező szélén, és el kell döntenünk, hogy a mezőn egy birkát vagy egy kutyát látunk-e. Elég világos van, és elég éles a látásunk ahhoz, hogy észrevegyük a különbséget kutya és birka között. Tudjuk is, mi a különbség a kétféle állat között. Ám de mi van, ha a juhász birkabőrbe öltöztette a kutyáját, hogy megtévesszen minket? És akkor, ha valaki egy birka hologrammját vetíti elénk? Gettier esetei alapján belátható, hogy a valódi és indokolt meggyőződés még nem tudás. Sőt, hogy a tudás szükségszerűen elérhetetlen és/vagy ellenőrizhetetlen számunkra – teszem hozzá én.

Gettier kimondatlan feltételezéssel él: abból indul ki, hogy valaki birtokában van a tudásnak, ebből következően el tudja bírálni az ügyünket. Ha a döntőbíró azt mondja, hogy a birka tényleg birka, akkor valódi és indokolt meggyőződésünk tudást eredményezett, egyébként meg nem. Csakhogy nincs ilyen döntőbíró.

Mivel vizsgálatunk tárgya, hogy bárki ember tudáshoz juthat-e, a vizsgálathoz nem előfeltételezhetjük, hogy legalább egy ember már biztos tudáshoz jutott, mert ez érvénytelenné teszi a vizsgálatot. Ha pedig nem előfeltételezhetjük senki biztos tudását, akkor nincs ki elbírálja a gondolatkísérlet eredményét. Nincs kitől megkérdezni, hogy amit birkának látunk, az birka-e. A gondolatkísérlet – akár törekedett erre Gettier, akár nem – valójában feltételezi Istent, vagy egy istenfunkciót betöltő lényt, aki megkérdőjelezhetetlen tudással rendelkezik, és akinek elhisszük, hogy a birka az birka. Ám ilyen lény – legalábbis a gondolatkísérletünk szempontjából – vagy nincs, vagy ha van, nem köti az orrunkra a választ, bizonytalanságban hagy minket. Ha esetleg az orrunkra kötné, akkor meg a kinyilatkoztatásában való hitről, és továbbra sem tudásról beszélhetnénk.

Még reménytelenebbnek mutatkoznik a tudásszerzés, ha figyelembe vesszük, hogy a „birka” csak egy egyezményes szó, és nem a szóval jelölt valami. A jel kimondásával nem ismertük/fogalmaztuk meg a valami filozófiai lényegét, hanem csak utaltunk rá. Mintha rámutattunk volna egy birka képére. Azaz a „tudás”-t lehetségesnek állítva összeolvasztanánk a nyelvi jeleket az általuk jelölt dolgokkal, ami abszurd. Mintha egy számítógép processzora feltételezné, hogy a vele összekötött kamera képe alapján digitalizált 101100111000 jelsorozat azonos a valós világbeli tárggyal, és a jelsorozatot feldolgozva „megismerheti” azt. Ilyet feltételezni programhiba lenne.

A Gettier-esetek jelezhetik, hogy a tudásról gondolkodva az agyunk mesterségesen előállít egy virtuális meta-tudás szintet, amelyen azt képzeljük, hogy – mintegy – külső megerősítés birtokában vagyunk, és annak virtuális fényében (át)értékeljük a feltételezéseinket. Ha a virtuális szint – mintegy – megerősít minket, akkor a feltételezésünket – mintegy, hétköznapi használatra – tudásnak nevezzük. Ám a virtuális szintet közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy az is belső szint, és külső megerősítésként felfogni önellentmondás. Ha valóban külső lenne, nem fogadnánk el. Ha pedig belső, nem eredményezhet kívülről igazolt tudást.

Gettier fejtegetése nem visz közelebb a tudás megértéséhez, ahhoz viszont igen, hogy belássuk, a tudás elérhetőségéből kiinduló feltételezéseink abszurdak, és hogy optimizmusunk e téren indokolatlan. Lám, kimondatlanul még egy istenszerű figurát is belekeverünk a képbe, pedig ezt egyébként kerülendőnek tartjuk. (Okkal, vagy ok nélkül kerüljük? Kiderül a következő részből.)

Dr Jekyll örül, hogy végre rálátunk a tudás elérhetetlenségére és ellenőrizhetetlenségére. Mr Hyde ellenveti, hogy ha nem rendelkezhetünk tudással, akkor a nem tudást sem tudhatjuk... Ha semmi sem bizonyítható, akkor ez sem. Továbbá, az ismeret elérhető leghatározottabb fokozatát is nevezhetjük – jobb híján – tudásnak, nem? Dr Jekyll azt feleli, hogy értelemszerűen a tudhatatlanságot sem tudhatjuk, nem bizonyíthatjuk, ám ha a tudásszerzés legjobbnak tartott módszere feloldhatatlan rendszerszintű ellentmondásba fut, meglehetősen biztosak lehetünk a tudás lehetetlenségében; legbiztosabb tudásunk tehát az, hogy tudásról beszélni abszurd. Rendben – feleli Mr Hyde –, akkor mégis, milyen szót használjunk a tudáshoz legközelebb lévő állapotra? Nem a „tudás” rá a legmegfelelőbb szó? Dr Jekyll kelletlenül elismeri, hogy de, majd hozzáteszi: azzal a megkülönböztetéssel, hogy a tudáshoz legközelebb lévő állapotunkat még véletlenül se tekintsük tényleges tudásnak – ez ugyanis kategóriatévesztés lenne.

Mi történik, ha a tudáshoz legközelebb lévő állapotot összekeverjük a tényleges tudással? Téves következtetéseket kezdünk el levonni és alkalmazni vadul, például a tudományunk mindenhatóságáról, emberi lehetőségeink végtelenségéről. Ezek a következtetések először a jólétünkbe kerülnek, azután bedönthetik az egész civilizációnkat. Fontoljuk meg, mi volt a Bábel tornyát építők apró tévedése: azt gondolták, hogy aki képes száz méter magas épületet emelni, az képes tetszőleges magasságú épületet emelni, és elérni vele az eget. A kategóriatévesztés hübriszessé tette őket, és bedöntötték a civilizációjukat. Ma már tudjuk, mekkora különbség van száz méter és az égig érés lehetetlen feladata között. Ideje szerényen belátnunk, mekkora különbség van a tudáshoz – a mi szempontukból – legközelebb lévő állapot és a tényleges tudás megszerzésének lehetetlen feladata között.