9. Az egységparadoxon – a lehető legegyszerűbb modelleket keressük, miközben igyekszünk elkerülni a túlegyszerűsítést
Az egységes modell megalkotása felveti a túlegyszerűsítés kockázatát, utóbbi kerülése pedig lehetetlenné teszi az egységes modellt. Kivéve, ha az egységes modell annyira jó, hogy semmilyen szempontból nem tűnik túlegyszerűsítésnek. (Lásd Einstein: Mindent a lehető legegyszerűbben, de annál nem egyszerűbben.)
Az egyszerűsítésre törekvés az egyik alapvető agyi sémánk, evolúciós sikertényezőként alakulhatott ki, és nem tehetünk sem róla, sem ellene. Egyszerűsítés nélkül semmire sem mennénk a világ jelenségeivel. Szó szerint semmire, hiszen a modellezés mint olyan megköveteli a lényeg kiválasztását, és a nem lényeg elhanyagolását. A lényeg kiválasztása pedig ösztönös és önkényes. Bal-lib terminológiával: előítéletes dolog. Ha kerüljük az előítéleteket, akkor nem lesz egyszerűsítés, nem lesznek modelljeink. Ha vannak modelljeink, akkor definíció szerint nem kerültük el az előítéleteket.
Dr Jekyll fogcsikorgatva veszi tudomásul, hogy előítéletekre az alapvető agyműködésünk miatt van szükség. Mr Hyde-ot pedig egyáltalán nem zavarják az előítéletek, hiszen evolúciós sikertényezők. Mivel e két személyiség ugyanabban a testben lakik, a test látszólag következetlenül, de többnyire érdekvezérelten, hol így, hol úgy viselkedik.
1. példa: nincs egyszerűbb modell a paranoiás emberénél. Az egész emberiség ellene van, és amikor látszólag még sem, áttételesen – és furfangosan – az is a Nagy Terv része. A modell a lehető legkövetkezetesebb, teljesen ellentmondásmentes. Legtöbbünk szerint azonban túl egyszerű. Kivéve, ha sokak által likvidálandónak tartott vezetőről van szó, esetében ez a modell indokolt lehet.
2. példa: a fizika jelenlegi modellje nem túl bonyolult, mindössze kétféle szabálykészletet feltételez. Egyet a makrokozmoszra, és egy másikat a mikrokozmoszra. A fizikusok azonban nem nyugszanak ebbe bele, belső meggyőződésük, hogy a két modell valójában egy... lesz, ha állhatatosan kutatnak tovább. Legtöbbünk osztja ezt a belső meggyőződést, és aligha véletlenül. A jelek szerint ez a gondolkodásmód bizonyult a legsikeresebbnek az evolúció során: támogatja az energiaminimumra törekvést, csökkenti a lelki terheket, és elősegíti a gyakorlati feladatok megoldását. Sok-sok sikeres túlélő utódaiként hordozzuk magunkban az egyszerűsítésre való hajlamot. A paradoxonok esetében ez azt jelenti, hogy könnyedén figyelmen kívül hagyjuk őket, úgy teszünk, mint ha nem léteznének, vagy mintha valaki már biztosan – nem tudjuk, hogyan, és nem is különösebben érdekel minket, de – megoldotta volna őket.
A történelem egyik első egységesítője az ókori görög matematikus (és geocentrista!), Püthagorasz volt. Számokban szerette volna megragadni a világ örök lényegét, értelemszerűen az 1-ben látta mindennek a kulcsát. Nem jutott eredményre, iskolájának nagy kudarca, hogy az egység oldalú négyzet átlóját semmilyen (természetes számokból álló) hányadossal nem tudta kifejezni. Ma az ilyen számot végtelen nem szakaszos tizedes törtnek, más néven irracionális számnak nevezzük, jelezve, hogy Püthagorasz rációja belecsorbult a feladatba.
A számok paradox jellege azonban nem a négyzet átlóját keresve jelenik meg, hanem – mint az a következő részben kiderül –, kezdettől fogva jelen van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése