Paradoxonok könyve 7. rész

7. Lennox-paradoxon – csak a világegyetemet átható racionalitásban hívő ember tud ésszerűen kutatni, miközben e racionalitás léte vagy nem léte a vizsgált kérdések egyike

Hétköznapi tapasztalataink szerint a világ egyes jelenségei ésszerű és következetes módon rendszerezhetők, más jelenségek pedig nem. Nem alkotunk modellt arra, hogy New Yorkban a Times Square-en holnap reggel 9-kor hány emberen lesz csíkos, és hányon pöttyös zokni, mert nem feltételezzük e kérdés tudományos rendszerezhetőségét. Amikor azonban a világegyetem modelljét igyekszünk összeállítani, abból indulunk ki, hogy az univerzum tudományosan rendszerezhető. Miért véljük ezt?

John Lennox szerint azért, mert az idők hajnalától kezdve egészen az utóbbi egy-kétszáz évig az volt a fokozatosan finomodva irányadó meggyőződés, hogy egy végtelenül racionális lény teremtette a világot, és bennünket a saját képére. Tehát a világegyetem racionálisan készült, racionálisan működik, mi is racionálisnak teremtettünk, feladatunk az agyunkat racionálisan használva kutatni a világ titkait. Tehát a racionális kutatás lehetséges, indokolt, és bizonyos fokig – az isteni titkok küszöbéig – eredményes is.

Ezzel szemben Isten létének és/vagy elvont fogalmának kiiktatásával a nem hívő ember számára megszűnt a világ racionális háttere, az emberi rációba vetett hit és bizalom, megszűnt a tudományos kutatás háttere is. Lennox szerint az istenhit nélküli kutató nem tudja megmagyarázni, pláne nem képes megindokolni, hogy tulajdonképpen mit és miért kutat, miben bízik. Saját hasonlatommal: úgy jár, mint aki szélnek eresztette a lovait, majd felült a lovaskocsira, és csak ül rajta, csattogtagja az ostort, távoli utakról révedezik. Maga sem tudja, maga sem érti, miért. Annak lenne értelme, hogy leszálljon, és gyalog induljon el. Annak is lenne értelme, hogy lemondjon a távoli utakról, ha már nincs közlekedési eszköze. Annak is lenne értelme, hogy visszafogja a lovakat a kocsi elé. Még annak is lenne értelme, hogy kifejlessze az autót. Annak viszont semmi értelme, hogy egy ló nélküli lovas kocsi bakján ülve távoli utakat tervezzen. Az istenhit nélküli kutató nem gondolta végig a léthelyzetét.

Miből következik, hogy csak Istent feltételezve értelmes dolog racionálisan kutatni? Az Isten nélküli világ feltételezett rendjéből: ha minden az örök anyagból, véletlen vagy kvázi-véletlen folyamatok eredményeként jött létre, így a Naprendszer, az élet, az evolúció és annak csúcsán az ember, akkor semminek nincs sem célja, sem értelme. Így a kutatásnak sincs. Az életnek sincs. Az erkölcsös viselkedésnek sincs. A házasságnak, a gyermekvállalásnak sincs. A védőoltásnak sincs. A liberalizmusnak sincs. Az antirasszizmusnak sincs. A szabadságnak, az egyenlőségnek, a testvériségnek sincs. A humanizmusnak sincs. A szolidaritásnak sincs. A progresszív adózásnak sincs. Semmilyen adózásnak nincs. A politikai szélsőségek elleni tiltakozásnak sincs. És így tovább, a végtelenségig. Az egész létünknek és ténykedésünknek nincs értelme. Ám eközben létünk és ténykedésünk pont olyan buzgó, mint ha lenne neki értelme, mint ha valami motiválna bennünket az aktivitásra. Lennox éleslátóan mutat rá erre a feltűnő ellentétre az istenhit nélküli ember szavai és tettei között.

Ne feledjük, Mr Hyde-nak semmihez nem kell semmiféle indok. Követi az evolúciós reflexeit, nem igényel igazolást, az „indokolatlanságtól” nincs hiányérzete. Mr Hyde nem azért marad életben, mert jó oka van rá. Nem azért kutat, mert rájött a kutatás értelmére. Dr Jekyll igényesebb ennél, ám beletörik az agya a Lennox-paradoxonba. Hogyan lehet racionális kutatást végezni, ha nem hiszünk az univerzum végső racionalitásában? Ám ha előfeltételként hiszünk benne, hogyan tudnánk őszintén vizsgálni a végső racionalitás létét vagy nem létét?

A helyzet még ellentmondásosabb a hit nélkül kutató ember számára: nincs a valóságuknak olyan szelete, amely alapján okkal feltételeznénk, hogy az univerzum törvényei térben és időben állandók. Az állandóság agyi absztrakció, mint az egyszerűsítés, vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás. A világegyetem jelenségeiben épp az állandóság hiánya a feltűnő. Aki istenhit nélkül tételez fel állandóságot, az csupán egy, adatokkal nem alátámasztható gondolkodásbeli reflexnek engedelmeskedik. A reflex pedig korábbi istenhitű korok maradványa. Idő- és térbeli következetességet sincs okunk feltételezni: egy véletlenül épült végtelen kastély termeiben ődöngve indokolatlan feltételeznünk, hogy minden szoba padlója hasonló. A távoli galaxisok törvényei teljesen eltérhetnek a miénktől. A törvények percről percre változhatnak is, sőt nem törvényszerű, hogy egy véletlenszerű világnak legyenek bármiféle törvényei. Az, hogy egységes és következetes rendszert keresünk, belső vágy, külső visszaigazolás nélkül. A kvantummechanika mai modellje épp a többféleségre utal; és hogy nem hisszük el a kvantummechanika másféleségét, az talán inkább jellemzi az agyunkat, mint a valóságot.

A Lennox-paradoxon fordítva is fennáll: aki isteni küldetésként kapta a valóság racionális felderítésének és alakításának feladatát, mintha kevésbé igyekezne annál, aki nem tudja megmagyarázni, miért csinálja.

1. példa: furcsa, hogy aki sziszifuszinak hiszi az erőfeszítéseit, lelkesen görgeti a sziklát a hegy teteje felé, míg aki úgy tudja, hogy a csúcson várják a sziklájával együtt, nem erőlteti meg magát, nehogy kijöjjön a sérve.

2. példa: igen különös lenne, ha a nagy célprémiumra vagy nagy levonásra számító dolgozók ímmel-ámmal dolgozgatnának egy vállalatnál, míg a semmilyen fizetésre nem számítók lázasan ügyködnének, és fokozatosan átvennék a vállalat irányítását. Az elvben motiváltak lazsálnak, az elvben motiválatlanok güriznek. Ilyen különös ellentmondás tapasztalható a tudomány világában. És az üzleti életben. És a politikában. És a szakszervezetekben. És az emberi jogok területén.