Paradoxonok könyve 24. rész

24. A Hume-paradoxon – abból, hogy a dolgok hogyan vannak, nem következik, hogyan legyenek, ám mi erővel át akarjuk hidalni a logikai szakadékot

Az előző rész végén az evolúció paradox voltára utaltam, ami viszont a Hume-paradoxon segítségével érthető meg, ezért iktatom közbe a Hume guillotinja vagy „van – legyen szakadék” néven is ismert gondolatmenetet. David Hume skót filozófus írta le először, hogy abból, ami van, nem következik, hogy mi legyen, illetve hogy mit akarjunk, hogy legyen. Hogy mi legyen, az egyedül a belső preferenciáinkból adódik. Mivel azonban okot, célt és értelmet is keresünk a világban, a belső preferenciáink mögé szeretnénk érveket rakni – és ezen a ponton hivatkozunk, tévesen, arra, ami szerintünk van.

Ha a törekvésünk teljes mértékben téves lenne, akkor egyáltalán nem működne, márpedig működik: a „van” alapján sokan belátják, hogy mi „legyen”. Miért, ha logikailag áthidalhatatlan szakadék van a két dolog között? Mert elfogadjuk a van és a legyen közé épített illuzórikus hidat, bele akarjuk magunkat élni a szakadék áthidalásába. Az átélés ugyanis az ok – cél – értelem hármas egységének illúzióját adja. Nem ellenezzük az illúziót, ha a preferenciáink érvényesítését segíti.

Az ókortól kezdve állatmesékkel tanítjuk az erkölcsöt, pedig az állatok viselkedési szabályai nem sokban hasonlítanak az emberi erkölcsre. A módszer mégis működik, mert belső igényünk, hogy működjön. Szeretjük a meséket, görög szóval: a mítoszokat. Tanulni akarunk az állatmesékből, mert állatmeséből erkölcsöt tanulni jól eső illúzió. Mint a szórakoztatóipari termékek fogyasztása. Vagy mint az evolúció körüli téves viták átélése.

Meggyőződéseink és preferenciáink érzelmi alapúak, érzelmi alapon fejleszthetők. A tudományos kifejtések és az állatmesék nem logikailag, hanem érzelmi alapon működnek. Nagyon jól tudjuk, hogy sem az egér, sem az oroszlán nem hasonlít az emberre, a velük eljátszatott emberi történet (lásd: Aesopus fabulái) azonban megérinti a bensőnket, ezáltal képesek vagyunk érzelmileg fejlődni, illetve tökéletesíteni az erkölcsi preferenciáinkat.

1.példa: tudjuk, milyen hatással jár az ember fejébe behatoló pisztolygolyó. A hatás ismeretéből azonban nem következik, hogy ne lőjünk embereket fejbe pisztollyal. Ez valójában a belső preferenciáinkból következik: nem akarunk szenvedést okozni, nem akarunk emberhalált, nem akarunk ölni. Sőt, azt akarjuk, hogy senki ne öljön, ne is akarjon ölni. Terjeszteni akarjuk ezt az értékrendet (preferenciarendszert), mert – magunkból kiindulva – egyetemesen érvényesnek gondoljuk. A terjesztés során viszont, tévesen, elkezdünk arra hivatkozni, ami „van”, azaz a pisztolygolyó élettani hatására. Valójában abban reménykedünk, hogy a hallgatóság osztja a preferenciáinkat, és amint értesül a golyó élettani hatásáról, belátja, hogy tényleg nem szabad embereket fejbe lőni. Ez a törekvésünk látszólag téves, hiszen a „van” alapján nem lehet logikusan belátni, hogy mi „legyen”.

2. példa: fejenként 1-5 dollárba kerülnek azok az alapvető egészségügyi szolgáltatások, amelyek hiánya miatt milliók halnak meg évente a fejlett világban – állítja az ENSZ. A logikus kérdés az lenne, hogy „és akkor?”. Nem logikus arra a következtetésre ugrani, hogy adjunk fejenként 1-5 dollárt a fejlődő világban élők egészségügyi ellátására. Szinte mindenki automatikusan erre a következtetésre ugrik anélkül, hogy belegondolna az agyműködésének furcsaságába, vagy zavarná a logikátlansága. Sőt büszke rá, hogy logikátlan következtetésre ugrik, emberségének lényegét látja ebben a logikátlanságban!

3. példa: az abortusz ügyében sem a pró, sem a kontra oldalt nem érdekli az alapvető logika. A Hume-paradoxon fényében kérdés is, mennyit használna a logika akár pró, akár kontra. Az nem kérdés, mennyit használna egy 2. példa szerinti érzelmi kampány – óriási, logikátlan, hatása lehetne. Ezért is tiltják a fejlett országokban... A fejletlen világ problémáinak érzelmi tálalása nem sérti a fejlett világban élőket, szívesen együttéreznek. A saját világuk problémáinak hasonló tálalása azonban érzelmileg nyugtalanítja őket (hogy miért, az kiderül a lelkiismeretről szóló részben).

Dr Jekyll felveti, hogy ha érvényesnek tartjuk Hume gondolatmenetét, akkor a „legyen” típusú kijelentéseink mögé nem lenne szabad „van” típusú érveket sorakoztatni. Mr Hyde ellenveti, hogy akkor minden erkölcsi vitánk rövid és száraz lenne: a vitázók felsorolnák a preferenciáikat, megállapítanák, hogy miben nem egyeznek a preferenciák, azután hazamennének. A preferenciák legfeljebb maguktól közeledhetnének, mert Hume alapján semmiféle érvvel nem lehetne őket alátámasztani. Talán annyit lehetne mondani – az érvénytelenség határán billegve –, hogy „szerintem jót tenne az emberiségnek, ha mindenki az én preferenciáimat követné” – a „jó lenne” fogalmába kimondatlanul beépítve a nagybetűs „Jó”-t. Az ellenérv pedig úgy hangozhatna, hogy „szerintem meg az én eltérő preferenciáim tennének jót az emberiségnek”. A „Jó” mögötti elképzelést közelebbről megvizsgálva kiderülne, hogy a vitázók mást gondolnak róla, azaz a „Jó” nem egységes, de ettől függetlenül minden vitázó a maga nézőpontjából nagybetűsnek látja a saját „Jó”-fogalmát. Dr Jekyll szerint a kisbetűs kontra nagybetűs jó/Jó egy újabb, az erkölcsi univerzalizmus témakörébe tartozó paradoxon. Mr Hyde szerint mennyivel egyszerűbb volt Aesopus fabuláin felnevelkedve nem foglalkozni mindenféle nyugtalanító paradoxonokkal!

Hume paradoxonjának a fogadtatása is paradox: nagyon szeretnénk, ha nem létezne, szívesen átéljük azt az illúziót, hogy nem létezik. Pedig ha logikus gondolkodásra törekszünk, Hume paradoxonja meghatározó jelentőséggel bír: érvényteleníti az összes erkölcsi érvelést.