2012. november 28., szerda

Nash-egyensúlyt a Gyöngyösi-ügyben!

November 26-án Gyöngyösi Márton a Jobbik nevében azt javasolta a parlamentben, hogy írják össze a kormány és az Országgyűlés zsidó származású tagjait. Németh Zsolt külügyi államtitkár ezt óvatosan visszautasította. Gyöngyösi másnap közleményt adott ki, miszerint valójában az izraeli-magyar kettős állampolgárokra gondolt. A Fidesz is kiadott egy erőteljes elhatárolódást, amely azonban nem sikeredett olyan erősre, hogy a gyakorlatban megkérdőjelezhetetlen legyen. Én is elhatárolódtam, úgy gondolom, hogy Gyöngyösi (aki életrajza szerint külkereskedő családdal utazva, Egyiptomban, Irakban, Afganisztánban és Indiában töltötte a gyermekkorát, Budapesten érettségizett, Dublinban és Nürnbergben! végzett közgazdasági/politológiai! tanulmányokat, majd négy évig a KPMG könyvvizsgáló cégnél volt adótanácsadó Dublinban, és 2006-tól boldogítja buzgó "hazafiként" a Jobbikot) a lehető legrosszabb szolgálatot teszi a hazájának és népének, amikor szuper IQ-s háttérrel hipertéveszméket dob fel, a közvélemény logikai kihívásokkal élő részét megszólítva. Ez az ügy könnyen sztálingrádi arányokat ölthet a Fidesz számára, következetlen/erélytelen kezelése tartós népszerűségvesztést hozhat.

Erkölcsi/érzelmi töprengéseim után találtam egy játékelméleti analógiát, amelynek segítségével hideg fejjel, a pártok számára optimális stragégia megvalósításával maximalizálható a közhaszon. A Nash-egyensúly a játszmáknak az a pontja, amelyen a nem együttműködő játékosok valamennyien akkor járnak jól, ha az ellenfelek stratégiáját elemezve is megmaradnak a saját eredeti stratégiájuknál. Az igazságérzet és a közhaszon ezen az egyensúlyi ponton látványosan ütközhet egymással, és ez csőlátást okozhat, így az átfogó optimum érdekében célszerű átmenetileg felfüggeszteni az erkölcsi aggályokat. Egyszerű példa: János és Melinda a saját szabályai szerint osztozhat egy tetszőleges összegen, úgy, hogy János mondja meg, milyen arányban, Melinda mondja meg, mekkora legyen az összeg. Csak egy kört játszanak. János akkor jár jól, ha erősen önző, mondjuk, 9:1 arányt javasol, a maga javára. Melinda akkor jár jól, ha a lehető legnagyobb összeget mondja. Mindketten előre elemezhetik a másik várható stratégiáját, de az elemzés nem változtat az optimális stratégiájukon.

Ha Melinda erkölcsi megfontolásokat vet be, arra juthat, hogy János igazságtalan, erkölcstelen, és ezért büntetést érdemel. A büntetéssel viszont ő maga is rosszul jár, mert nem tudja megjátszani az optimális stratégiát. Ha a másik paramétert is befolyásolhatná, ha a partner úgy akarna mérni, ahogy szeretné, hogy neki mérjenek, ha lenne következő kör, vagy ha szerepet cserélnének, más lenne a helyzet, de optimalizálni nem vágyelvű gondolkodással, hanem a mindenkori szabályok adta kereteken belül lehet. Erkölcsi aggályait felfüggesztve Melinda belátja, hogy ez a játszma nem a pillanatnyi igazságosságról, hanem az optimumról szól, és praktikusan döntve esélyt szerez a tágabb értelemben vett igazságosság növelésére: a szabályok jövőbeli átalakítására, a helycserére, illetve a játszma több fordulóssá tételére.

A játszma ezúttal a Fidesz és a baloldali ellenzék között zajlik, a Fidesz mondja meg, milyen arányban osztoznak az antiszemitizmusból kitermelhető politikai tőkén, a baloldal mondja meg, mekkora lesz az elosztandó tőke. Az erkölcsi aggályok a Fidesz oldalán fogalmazódnak meg: vágyelvű gondolkodással arra juthat, hogy az antiszemitizmusból egyáltalán nem kellene politikai tőkét kovácsolni. Ezt kifejtheti egy száraz elvi nyilatkozatban, megpróbálhatja agent provocateur-nek minősíteni Gyöngyösit, visszahárítva a felelősséget, esetleg összeesküvés-elméleti irányba is elhúzhatja a szálakat. Ám a játékszabályok szerint ez gyenge eredményt hoz. Nem kérdés ugyanis, hogy egy látványosan antiszemita megnyilatkozás nyomán politikai tőke keletkezik, és hogy a baloldal ennek maximalizálásában érdekelt, számára ez a legjobb játékelméleti stratégia. A Fidesz tárgyilagosan arra juthat, hogy mivel a tőke a lehető legnagyobb lesz, számára az az optimális, ha a lehető legtöbbet szerzi meg belőle. Ezt úgy érheti el, hogy olyan eréllyel és szimbolikával határolódik el, amely megkérdőjelezhetetlen, pontosabban szólva: a megkérdőjelezőt hozza előnytelen kommunikációs helyzetbe. Például testületileg kitűzheti az ellenzék által javasolt sárga csillagokat, Gyöngyösi lemondására szólíthat fel, ennek hiányában látványosan bojkottálhatja a Jobbikot. Ha az ellenzék mechanikusan kitart amellett, hogy ez nem elég, nem kellően hiteles, akkor egy ponton túl kétessé teszi a jóhiszeműségét, és elveszíti a politikai tőkéje egy részét.

A Nash-egyensúly egyben a közhaszon (azaz a társadalmi béke, kohézió, egymás mellett élés, a többség-kisebbség harmóniája, emberi jogok) maximuma is, mivel az egyensúlyi helyzet az antiszemitizmus elleni legkeményebb fellépéssel érhető el, ami elősegíti az említett célok elérését.

2012. november 14., szerda

Szándék vagy következmény?

Az erkölcs egyik felfogása szerint a szándék az elsődleges, ezt az irányzatot szándéketikának (deontológiának) nevezzük. Az erkölcs másik felfogása szerint a tettek következménye az elsődleges, ez a következményetika (konzekvencializmus), más néven közhaszonetika. A két irányzat az emberiség történelme során folyamatos versenyben áll egymással, vetélkedésük a mai napig eldöntetlen, és egzakt értelemben véve alighanem az is marad. 

Miért is kellene döntenünk a kettő között? Cselekedeteink nagy részében a szándék a következmény kiváltására irányul, és azt is eredményezi. Például elhatározom, hogy jó cselekedetként segítek a barátomnak villanyt szerelni. Célom, hogy barátom előbb elkészüljön a feladattal, és örüljön az eredménynek. Előzetesen mérlegelem, hogy értek-e a villanyszereléshez, azaz jó esélyem van-e a kívánt következmény kiváltására. Úgy döntök, hogy igen, tehát megkezdjük a munkát. Be is fejezzük, méghozzá fele annyi idő alatt, mint barátom egyedül. Örül az eredménynek. Szándékom kiváltotta a következményt, így ebben az esetben mindegy, hogy a szándék vagy a következmény-e az elsődleges.

Az is lehet azonban, hogy nem értek eléggé a villanyszereléshez, illetve a konkrét helyzetben nem vagyok képes segíteni a barátomnak. Ha ezt előre tudom, bele sem kezdünk, és a tétlenségem erkölcsileg helyesnek tűnik. Ebben az esetben úgy döntöttem, hogy a következményt tartom elsődlegesnek: szándékom jó, de úgy gondolom, hogy a következmény rossz lesz, barátom nem fog örülni a közreműködésemnek. Döntésre kényszerültem, és a következmény elsődlegességére szavaztam.

Előfordulhat, hogy úgy gondolom, értek a villanyszereléshez, és segítségem örömet okoz majd a barátomnak. Menet közben azonban rosszul alakulnak a dolgok, barátomat miattam megrázza az áram, és finoman szólva nem örül a közreműködésemnek. Az eset mérlegét utólag megvonva: szándékom jó volt, a következmény rossz lett. Erkölcsileg helyesen vagy helytelenül cselekedtem?

Egy szándéketikus szerint helyesen jártam el, jót akartam, és ez a lényeg. A következményetikus szerint helytelenül jártam el, hiába akartam a jót, a lényeg az eredmény. Az erkölcsfilozófia története tele van hasonló dilemmákkal: Kant szerint hazudni bűn, ezért ha egy baltás gyilkos a barátod tartózkodási helye felől érdeklődik, köteles vagy azt elárulni. Kant erkölcsi rendszerében a "ne hazudj" szabály fontosabb az emberi életnél.

Scott Siskind következményetikus szerint az élet fontosabb a szabálynál, ezért a "ne hazudj" szabály mindaddig alapértelmezetten igaz (hiszen általában jót tesz az emberiségnek), ameddig nincs nagyon jó okunk feltételezni, hogy egy konkrét esetben a merev alkalmazása rosszat tesz az emberiségnek. Ami Kant erkölcsi felfogását illeti, etikája elvont elmejáték, és nem az emberiség jólétét szolgálja.

Ha valóban az emberiség jólétének növelése a célunk, akkor ennek hatékony eszköze a következményetika, amely elszórtan máris része az életünknek. Jó példa rá a közlekedés szabályozása. A KRESZ elsődleges szempontja az emberi élet és biztonság védelme. Normál esetben nem szabad áthajtanunk a piros jelzésen, de ha ezzel balesetet előzünk meg, akkor nem csak szabad, hanem kötelező is. Normál esetben be kell tartanunk a sebességkorlátozást, de ha szülő nőt szállítunk kórházba, akkor az ő és a baba élete és biztonsága az első, úgy kell vezetni, hogy a lehető leggyorsabban, baleset nélkül odaérjünk, és a sebességkorlátozás átmenetileg figyelmen kívül hagyható. Igen ám, de mi van, ha...? Amint kilépünk az egyszerű szabályok biztonságából, szerteágazó lehetőségekkel és potenciális dilemmákkal szembesülünk.

A következményetika sokkal bonyolultabb, mint a szándéketika, ezért csak kellően összetett logikai műveletek elvégzésére képes embereknek való, és csakis külső ellenőrzés mellett. Mivel azonban az emberiség jólétét a szándéketikánál hatékonyabban szolgálja, célszerű minél több embernek elsajátítani a kellően összetett logikai műveletek elvégzését, hogy ne csak a szándék, hanem a következmények szempontjából is erkölcsösen tudjon viselkedni.

2012. november 5., hétfő

Létösszefüggések

Minden ember boldog szeretne lenni - a maga módján. A boldogságot nagyon nehéz definiálni, de annál könnyebb megkülönböztetni a boldogtalanságtól.
Tapasztalati tény, hogy a csak magára figyelő ember legfeljebb rövid távon lehet boldog, közép- és hosszú távon ugyanis embertársainak boldogsága/boldogtalansága rá is visszahat. Az ezt belátó ember boldogságkeresésének részévé teszi a hosszabb időtávot, valamint szerettei, honfitársai, sőt az egész emberiség boldogságát is. Ezáltal szélesebb összefüggésekben kell gondolkodnia. A globális felmelegedéshez hasonlóan az emberi boldogtalanság egy része is természeti adottság, egy másik, és igen jelentős része azonban emberi közreműködés eredménye.
Az ember okozta szenvedésnek konkrét oka és konkrét ellenszere van: ha megváltoztatod a kiváltó okot, átalakul az okozat. Az összefüggéseknek sok-sok szintje írható le, kezdjük az elején.
Első fokú összefüggés: ha gereblyére lépsz, fájni fog az orrod. (Magyarázat: orrba vág a nyele.)
Másodfokú összefüggés: ha szexfilmeket nézel, megromlik a párkapcsolatod. (Magyarázat: a szexfilm tudati hűtlenségre ingerel a film szereplőivel, ezáltal elidegenít a szerelmedtől, akár testi hűtlenséghez is vezet.)
Harmadfokú összefüggés: ha sokan használnak biodízelt, Afrikában többen halnak éhen. (Magyarázat: a termőföldeken biodízelt termesztenek, ettől földhiány áll elő, drágább lesz az élelmiszer, Afrika legszegényebbjeinek nem jut, és éhen halnak.)
Negyedfokú összefüggés: ha nyugaton legalizálják a melegházasságot, keleten hatalomra jutnak a tálibok. (Magyarázat: a tálibok a nyugat ördögi romlottságára hivatkozva zsarnokoskodnak, így ha a nyugat erkölcsi szintjét a keleti közvélemény ördögien romlottnak tartja, akkor nincs sem érve, sem hatalma az öldöklő tálibok megfékezésére.)
Minél bonyolultabb az összefüggés, annál hosszabban és erősebben vitatható, ezért nem részletezem a további szinteket, inkább néhány komplex, ám ennek ellenére elfogadott összefüggésre hívom fel a figyelmet.
1. Ha atombombát dobsz a Föld tetszőleges pontjára, néhány héten belül mindenhol sugárbetegek lesznek az emberek.
2. A cigarettázás az emberek többségében tüdőrákot, érszűkületet, és egyéb korai halálhoz vezető betegségeket okoz.
3. Ha károsítod az ózonréteget, gyakoribb lesz a bőrrák.
4. Ha széndioxidot bocsátasz a légtérbe, emelkedik az éves átlaghőmérséklet.
5. Akár egyetlen állatfaj kipusztulása is ökológiai katasztrófához vezethet.
6. Ha magasabb végzettséget szereznek a nők, kisebb családot alapítanak.
7. Ahol önállóbban gondolkodnak és cselekszenek az emberek, ott színvonalasabb a demokrácia.
Minél több összefüggést tárunk fel, annál könnyebben tudjuk kezelni bolygónk problémáit, annál nagyobb mértékben növelhetjük az emberiség összboldogságát.

2012. szeptember 30., vasárnap

Légy következményetikus

Te is sokat töprengtél már, miért van "a pokolba vezető út jó szándékkal kikövezve"? Vagy azon, hogy ha az erkölcs mindenkinek magánügye, akkor mitől lesznek valaha rendben a közügyeink? Vagy azon, miért beszélnek el erkölcsi kérdésekben egymás mellett a hívők és a nem hívők, illetve létezik-e számukra kölcsönösen elfogadható erkölcsi fogalomkészlet, s ha igen, melyek az elemei?

Hosszú keresés után találtam, majd lefordítottam egy zseniális értekezést, amelynek megértéséhez és elfogadásához csupán két előfeltételnek kell teljesülnie: 1. te is ember légy, 2. célod a körülötted élők boldogabbá és a világ jobbá tétele legyen.

Ha esetedben teljesül e két előfeltétel, figyelmedbe ajánlom a Következményetika - gyakori kérdések című (pdf) összeállítást. Az angol eredeti itt olvasható. Szerzője Scott Alexander Siskind, nem rövid olvasmány, de megéri.

Várom azok jelentkezését, akik magukra nézve irányadónak tekintik a következményetikát, és ami belőle következik. Ha te ilyen vagy, kommentként add meg az e-mail címedet, hogy értesíthesselek egy közös fórum/mozgalom létrejöttéről.

2012. szeptember 27., csütörtök

A házasság értékvesztéséről

A szakirodalom némi fenntartással kezelendő álláspontja szerint a hagyományos házasság célja a férfi szempontjából az utódlás egyértelműségének biztosítása, a nő szempontjából pedig az optimális életfeltételek megteremtése. Azaz Huba szerette volna, ha a gyereke nem Ondé, Kondé vagy Töhötömé,  cserébe kosztot, kvártélyt és védelmet ígért Ilonának, aki belement az alkuba. Hol itt az érzelem? Szerintem volt az is, Huba rettentően sajnálta volna, ha Ilonával történik valami, mert akkor hiába adott érte száz birkát és három hízott ökröt... A törzsi kultúrákban a mai napig kevésbé fontos a fiatalok közötti testi vonzalom, mint az öregek közötti anyagi csere-bere.

A maihoz hasonló szerelmi elképzelést a középkori trubadúrok honosították meg Európában, azzal a lényeges különbséggel, hogy kizárólag elérhetetlen hölgyeknek burukkoltak, feleségnek soha. A testi-lelki szerelmi házasság szokása nagyjából két-háromszáz éves, ki kellett hozzá várni, amíg a jólét lehetővé teszi, hogy szinte akárki akárkivel házasodhasson, és utána ne haljanak éhen. Ezzel együtt, a nők a mai napig általában felfelé igyekeznek házasodni, azaz státuszban, műveltségben, anyagiakban magasabban álló férjet keresnek. A férfiak pedig esztétikai értelemben igyekeznek felfelé házasodni, azaz saját adottságaiknál eggyel jobban kinéző feleséget keresnek.

Pontosabban ilyen párkapcsolatra törekszenek, hiszen házasodni ma elsősorban a melegek szeretnének, a heteroszexuálisok egyre ritkábban lépnek frigyre. Miért csökkent le drámaian a házasság értéke?

A modern férfinek nem fontos, hogy a körülötte szaladgáló gyerek biztosan az övé legyen, a modern nő pedig amazonként érdekérvényesít, egzisztenciát teremt, ha kell, az állammal tartatja el magát, nincs igazán szüksége a férfire. Mivel a házasság első bekezdésben említett hagyományos szempontjai már nem érvényesek, az intézmény hanyatlóban van.  Az egyházi (szentségi) házasság természetesen nem avult el, de aki ma állami házasságot köt, úgy cselekszik, mint a nőt előreengedő lovagias férfi. Ha belegondolunk, semmi értelme, ám még működik a kulturális reflex. Minden anyagi érték kiürült a házasságból, így rövid időn belül egyfajta valláspótlékká válik. Azok élnek majd vele, akik templomba nem járnak, de realitásérzékükkel dacolva mégis csak szeretnének hinni valamiben, és a "hivatalosan együtt maradunk, ameddig jól esik" hozzáállásban lelnek spirituális vigaszt.

Hogyan állíthatjuk helyre a házasság tekintélyét? Úgy, hogy elfordulunk a látszatmegoldásoktól, és a keresztény házasságot népszerűsítjük: nagyszerű dolog együtt élni holtomiglan-holtodiglan, lelki egységben, a mindenkor elérhető legnagyobb boldogságban, a Szentlélek vezetésével. Ez a párkapcsolat legmagasabb foka, és nem utánozható állami papírral. A keresztény házasságban a férfi és a nő is vállalja, hogy hagyományos férfiként-nőként viselkedik, ellátja úgynevezett állapotbeli kötelességeit, és családja jólétén, boldogságán  keresztül teljesíti ki önmagát. Az egyház, nagyon helyesen, egyre komolyabban megköveteli a jegyesoktatáson való részvételt és a lelki elkötelezettséget, hiszen ma már nem kell a nagyi kedvéért pózolni az oltár előtt. Arra számíthatunk tehát, hogy egyre kevesebben kötnek majd házasságot, viszont nő a szentségi házasságot kötők, egyszersmind a valódi keresztény házasságban élők aránya.

2012. szeptember 25., kedd

Lányom, keress többet

Milyen szakmákat ajánlanék az anyagi függetlenségre törekvő nőknek? Hagyományosan alulértékelt a szakképzettséget nem igénylő munka, pláne ha háztartási alapelvárás. Miért fizetnék jól azt, amihez -- von Haus aus -- mindenki ért?

Jól a civilizáció vívmányainak számító területeken, a pénzt őrző helyeken, az állami funkciókban, a sztárvilágban, valamint az erotikus szolgáltatásokkal lehet keresni.

Az erotikus szolgáltatás ősidőktől tuti szakma -- anyagilag. Megbecsülésre és hosszú karrierre ne számíts. Azért fizetik jól, mert nagy az igény, és korlátozott a hajlandóság. Tény, hogy ha senki nem szolgáltat, egyes elvetemült férfiak a kecskékre vetik magukat. De az is tény, hogy a mai erkölcsök mellett elég, ha egy férfi lezuhanyozik, fogat mos, bedezodorozza magát, és néhány óra alatt ingyenpartnert talál szükségleteihez. Összességében, ez a szakma elavult, nem szép, nem nemes, nem kínál perspektívát, célszerű hanyagolni.

A sztárvilág jól fizet, mégsem ajánlom, mert az itt dolgozó magát méri ki kilóra, és ezt az emberiség igen kis hányada bírja ki személyiség- és szerhasználati problémák nélkül. Aki kibírja, az egyébként nem is elég lökött a tömegek tartós felajzásához, a rajongókat ugyanis nem érdekli a normalitás. Ezen a területen egyedül a szerzői jogdíjakra érdemes alapozni, viszont a legtöbb író, költő csak akkor tud szenzációsat alkotni, ha előtte kellően tönkretette magát és környezetét. Lehet, hogy te leszel az új J.K. Rotring? Lehet, de sokkal valószínűbb, hogy csak az Amy Winehouse-ságig viszed.

A civilizáció vívmányai alatt az orvosi és műszaki kutatásra-fejlesztésre gondolok, legyen az nanotechnológia, rákkutatás vagy infokommunikációs fejlesztés. Itt sem jelenlétre, hanem kreatív ötletekre osztják a pénzt.

A pénzt őrző helyeken kénytelenek mindenkit átlag felett fizetni, hogy tisztességesek maradjanak. Ez olyan természetes, mint hogy a hentesnek több hús jut, a vállalatigazgató könnyebben jut hozzá a cége szolgáltatásaihoz, a személyzeti (HR) főnök meg az összes rokonát könnyebben helyezi el. Érdemes tehát a pénzvilágban, illetve általában a gazdaságirányításban dolgozni, különösen olyan beosztásban, ahol többet kell tudni a négy számtani alapműveletnél.

Egy épeszű állam jól fizeti az államigazgatásban dolgozókat, különben minden szétesik. Magyarország az ép ész felé tart, most érdemes jelentkezni a Közszolgálati Egyetemre. Hosszú távon minden állami funkció komoly jövedelemmel és karrierlehetőséggel jár, teljes őrségváltás várható, a határ valóban a csillagos ég.

Személy szerint jónak tartanám, ha a gyermeknevelést és a háztartásban végzett munkát valódi fizetéssel és teljesítményhez/minőséghez kötött célprémiummal honorálnák, de egyelőre nem látok áttörési lehetőséget e téren.

Végül, néhány hagyományos női szakmában is kiválóan megél az, aki átlag feletti teljesítményt/minőséget nyújt, legyen bár fodrász, kozmetikus, műkörmös, cukrász, szakács vagy szupertakarító. Fontos a kellő magabiztosság és öntudat az árak-bérek kialakításában. Egy férfi nem azért él, hogy dolgozzon, hanem fordítva. Itt az ideje, hogy a nők is eltanulják ezt a hozzáállást.

2012. szeptember 22., szombat

Ha igazán tenni akarsz a családon belüli erőszak ellen

Az előző bejegyzésben igyekeztem felvázolni a családon belüli erőszak terén tapasztalható tétlenség okait, és hogy mit tehetnénk ellenük. Ebben az írásban szemszöget váltok: nézzük meg, hogyan oldják meg a férfiak a családon belüli erőszakproblémákat, és próbáljuk meg a nők számára alkalmazhatóvá tenni a tanulságokat.

A családon belüli fizikai erőszak 90-95%-ában a férfi az agresszor, a nő az áldozat. Ugyanakkor a lelki visszaélések terén a férfiaknak is bőven van mit felpanaszolniuk. Míg az erőszakos férfi muszkliból nyomul, az erőszakos nő elsődleges fegyvere a szexelvonás. Addig nincs házasélet, amíg nem érvényesül az akarata. Szintén gyakori a közös bankszámla lerablása, a férfi emlékeztetése arra, hogy anyagilag "mi jár", "nincs egy rongyom sem", "elvárom a tisztességes életszínvonalat", "nem fogok melletted nyomorogni", "dolgozz többet". Ugyancsak gyakori a zsémbelés, követelőzés, folyamatos piszkálás, ha a férfi a barátaival tölt egy fél napot, ha a hobbiját gyakorolja, ha nullánál több sört iszik. Ez nem a sirámok helye, mindössze bemutatom, mitől elégedetlenek a férfiak a párkapcsolatukban.

Mit tesznek ellene? Első lehetőségként tűrik, amikor is felmerül a gyanú, hogy számukra ez a boldogság gyakorlatban elérhető maximuma. Második lehetőségként szeretőt keresnek, ez azonban nem megoldás, hanem tovább komplikálja az életet, sőt indokolttá teszi a sanyargatást. Harmadik lehetőségként lelépnek. Negyedik lehetőség lenne, hogy a rendőrséghez fordulnak, de ez férfiak esetében gyakorlatilag nem merül fel. A férfitársadalom elég jól kezeli a családon belül ellene irányuló atrocitásokat.

Milyen tanulságokat alkalmazhatnak a nők? Megfontolandó az első lehetőség, hogy amennyiben hosszasan tűrik az erőszakot, akkor nem azt gondolják-e, hogy ez boldogságuk gyakorlatban elérhető maximuma. Nyilvánvalóan tévednek, de segítséget nem jogszabály vagy a rendőrség jelenthet, hanem a felvilágosítás, a személyiségfejlesztés, egy asszertivitás tréning, hogy ráébredjenek, átgondolt stratégiával, jó kommunikációval mennyivel több hozható ki az életből.

A második lehetőségből nem vonnék le alkalmazandó tanulságot, szerintem egy párhuzamos kapcsolat indítása sem a férfiaknak, sem a nőknek nem jelent megoldást az elsődleges párkapcsolaton belüli problémákra.

A harmadik lehetőség a kapcsolatból való kilépés. A szakirodalom szerint a válást szinte mindig a nő kezdeményezi, tehát nincs olyan alávetett, tehetetlen helyzetben, mint ahogy ezt gondoljuk. Mégis sok nő szorul bele erősen problémás kapcsolatokba, akár a gyerekekre tekintettel, akár az anyagi aszimmetria miatt: hagyományosan a férfi tartja el a családot, erre szocializálódott, ilyen szemlélettel tanul, dolgozik, így alkudja ki a bérét. A nőtársadalom felemás módon, azaz csak az igények szintjén emancipálódott. Saját választása alapján kimaradt a jól kereső szakmákból, nem gondolta végig, mit kell betenni ahhoz a bemeneti oldalon, hogy egyenlő eredmény jöjjön ki a kimeneti oldalon. A szakmák bérviszonyait a munkaerőpiac alakítja ki, apelláta nincs. Ha nem tetszik, hogy keveset keresel, csinálj mást, amivel többet tudsz keresni. A férfiak számára ez több évszázados szabály, a nőknek azonban új és megszívlelendő tanulság. Egy anyagilag életképes nő minden további nélkül ki tud lépni a rossz kapcsolatából. Legalább egy generációt igényel, hogy kialakuljon ez az állapot, de minél előbb kezdjük, annál jobb. Az anyáknak óriási szerepük van lányaik pályaválasztásában, ideje ezzel célszerű módon élni. (Átmeneti segítségként női önérvényesítő alapítványok tömegére lesz szükség, az előző posztban írtak szerint.)

A negyedik lehetőség súlyos testi bántalmazás esetén indokolt és működőképes. Valóban indokolt a rendőrséghez fordulni, ha a férfi durva vadállat. Csakhogy ehhez a férfihez valaki hozzáment, valaki tűrte, hogy idáig fajuljon a helyzet. Időben fel kell világosítani a lányokat, hogy mi elfogadható, mi tűrhetetlen egy kapcsolatban, és hogy bojkottálják az erőszakos bunkókat, bármilyen jó dumájuk, bármilyen sztárarcuk, bármilyen verdájuk, bármilyen kérójuk van. Félreértések elkerülése végett, a bojkott csak akkor működik, ha az egyéjszakás kalandokra, sőt a "sztrájktörőkre" is kiterjed. A nőtársadalom legyen elég bátor annak kimondásához, hogy a médiában megjelenő párkapcsolati kép hamis, mert önző szociopatákat emel piedesztálra, pszichopatákat tesz hőssé, és rosszul jár, aki a Szex és New York, az Így jártam anyátokkal, vagy akár a Jóbarátok trendi szereplőit utánozza -- ez csak néhány kiragadott példa a sok ezer hasonló sorozat közül. Aki szociopatákkal randizik, az jó eséllyel egy szociopata oldalán találja magát, tehát csak hangsúlyozni tudom, hogy önzés helyett adj értéket, cserébe várj értéket. Ettől javulnak majd a párkapcsolatok.

A minőségi párkapcsolat témában kiváló olvasmány ez is: http://wita.hu/index.php?show=post&post=1276

Tégy a családon belüli erőszak ellen

A családon belüli erőszak minden jóérzésű embert felháborít, ám olyan bonyolult problémakör, amellyel eddig semmit sem tudott kezdeni az emberiség. Teszek néhány javaslatot a gyakorlati előrelépés érdekében.

Meg kell vizsgálni, hol hal el a jelenlegi jogszabályok végrehajtása. A családon belüli erőszak legtöbb formájára van Btk. paragrafus. Amire nincs (csúnyán beszélt velem, görbén nézett rám, lehülyézett), azzal nem a jogérvényesítés, hanem a párkapcsolat-fejlesztés szintjén célszerű foglalkozni. Léteznek azok az előírások, amelyeket végrehajtva elérhető lenne, hogy egyetlen embert se bántalmazzanak családi/párkapcsolati körben. Tegyük fel, egy nőt rendszeresen ver a férje, de egy darabig nem meri feljelenteni. Mikor végre elmegy a rendőrségre, akkor fapofával felveszik a bejelentést, majd nem történik semmi. Az átlagember azt gondolhatja, hogy hiányzik egy jogszabály. Nem hiányzik. A cselekvési szándék hiányzik. Ha egy idő múlva mégis beindul a gépezet, akkor meg selejtet gyárt: kihallgatják a férfit, majd hazaengedik a nőhöz. Ez újabb tettlegességhez vezet, szerintem kiszámítható módon. Hasonló kontraproduktív működésről hallhatunk nap mint nap, nekem így mesélte egy ismerős: az állampolgár kinéz az ablakon, látja, hogy valaki most lopja el az autóját. Rohan a telefonhoz, hívja a rendőrséget. A rendőrség nem ér rá ilyen csip-csup akut ügyekre. A bejelentő mérges lesz, emlékezteti a rendőrséget a feladatára, amire azt a választ kapja, hogy menjen le maga, fogja el a tettest, ha ennyire sürgős. Szintén mindennapos, hogy a bűncselekmények áldozatát még utólag is zaklatja az elkövető, mert a rendőrségen megkapta a nevét, címét, telefonszámát. Elfelejtették "kitakarni", vagy kifehérítették ugyan, de előtte órákig hevert a papír az íróasztalon, bárki leírhatta. A rendőrség reformja ugyan folyamatban van, de optimizmusra kevés az ok. Amíg egy rendőr nem keres legalább kétszer annyit, mint egy szakmunkás, általános színvonal-emelkedés nem várható. Te is látod magad előtt, amint százezer ember a Belügyminisztérium elé vonul, fizetésemelést követelve a rendőrök számára, adóemelést kérve saját magának? Nem látod? Na látod.

Nem biztos, hogy a rendőrség fog segíteni a családon belüli erőszakhelyzetben. A rendőrség a kocsmai ügyekkel sem attól kezdve foglalkozik, hogy X felpofozta Y-t. Ennél súlyosabb ügyekre mozdul rá. A családon belüli erőszakról szóló bejelentések is így alakulnak, amíg marad az enyhe testi sértegetés, nem történik semmi. Ha durvul a helyzet, akkor már történik, épp úgy, mintha kocsmai verekedésről lenne szó. A családon belüli ügyekben a rendőrség -- finoman szólva -- nincs a helyzet magaslatán, de miért is lenne? Ha betelefonálsz a tűzoltóságra, hogy a férjed gyufázik a papírkosár fölött, csináljanak már valamit, mi történik? Elhajtanak. Majd akkor szólj, ha a papír lángra lobbant. Mire odaérnek, jó eséllyel már az egész lakás ég, de nincs más módszer, ilyen az ügyek menete. A családon belüli erőszak ellen külön hatóságot kellene létrehozni, amely a bejelentés után azonnal beavatkozik, békít, okít, határozatot hoz, szankciót szab ki, pl. a durva férfi fizetésének felét a nő számlájára utaltatja. Ha nem javul a helyzet, akkor a rendőrséghez fordul, és eléri, hogy komolyan vegyék az ügyet. A családon belüli erőszak elleni hatóságot, mondjuk, családvédelmi hálózatnak lehetne nevezni, a gyermekvédelmi hálózathoz hasonlóan. Persze ne legyen kétségünk, ez a hálózat is csak akkor lesz működőképes, ha legalább másfélszer annyit keresnek a dolgozók, mint egy szakmunkás. Tüntetés, béremelés, adóemelés nélkül nem fog menni.

Pszichológusokat (nem megélhetésieket, hanem igaziakat) kellene ráállítani arra a témára, hogy miért választanak egyes nők újra és újra erőszakos partnert. Ennek nyilván szocio-kulturális és egyéni okai is vannak, de mivel gyakori a probléma, nem célszerű úgy tennünk, mintha nem tudnánk róla, mintha nem számítana, mintha nem létezne. Minek kimenteni valakit egy balhés, zűrös kapcsolatból, ha rövid időn belül fejest ugrik egy ugyanilyenbe? Mivel ezzel nem csak magát, hanem a gyerekeit is veszélyezteti, a családvédelem keretében a probléma szankcionálandó: aki a második erőszakot hőzó kapcsolatról tesz bejelentést, azt kötelezni kell az első intézkedés teljes költségének megtérítésére. Így kevesebb tüntetésre, béremelésre, adóemelésre lesz szükség, és kevesebb árnyékbox jut a háborgó százezreknek.

Női önérvényesítő (Girl Power) szervezeteket kell létrehozni, amelyek megfelelő anyagi erővel rendelkeznek ahhoz, hogy egy erőszakot szenvedő nő kiléphessen a kapcsolatából, és önállóvá válhasson. Azaz másik városba, albérletbe költözzön, munkába álljon, új egzisztenciát teremtsen. Az anyagi erő felét az önérvényesítők adományaiból kellene összegyűjteni, és az állam adhatná a másik felét. Egy Girl Power alapítvány közelebbről látja az ügyeket, jobban meg tudja ítélni, mikor jogos a panasz, és mikor áll egyszerű érdekharc a háttérben. A jogos ügyekben azonnal lépni tud. Igen, ehhez is pénz kell, mégpedig jelentős részben női pénz. Ehhez többet kell keresni, a magasabb fizetéshez pedig jövedelmező szakmát választani, egyenlő munkáért egyenlő bért kell követelni.

Legalább ennyire fontos, hogy valódi párkapcsolati útmutatást kapjanak a fiatalok, és ne brazil szappanoperák, ne ringyó-strici főhősökkel rendelkező vagy éppen meleg-leszbi trendű amerikai sorozatok alapján éljenek, és válasszanak nagy Ő-t. A fogyasztói társadalom kiváló rendszereket hozott létre, amelyekkel a fogyasztás évről évre növelhető, de hogy ebből ki mennyi boldogságot csikar ki magának, az már az egyénre van bízva. Akinek nincs szilárd értékrendje, erkölcsi-lelki háttere, az általában nem boldogul. Ha szabad választásod alapján bunkó maradtál, vaze, és bunkóval házasodsz, bunkó kapcsolatban fogsz élni, bunkó értékrendet adsz tovább a gyerekeidnek. Családodban dúlni fog az erőszak, és reménytelen belőle kirángatni, mert csak azt várhatod az életedtől, amit a magad részéről beletettél. Amint vetsz, úgy aratsz. Ha többre vágysz, törekedj szép emberi értékekre a saját életedben, majd a párkapcsolatodban (így, egyes számban!). Légy értékes, nagy Te, hogy megtaláld a nagy Ő-t.

A legutolsó kivételével mindegyik javaslatom vége több pénz, fizetés- és adóemelés. Ez a modern társadalmi vívmányok üzemanyaga. Ha nincs pénz és átgondolt rendszer, nincs jogérvényesülés. Lehet erről szép értelmiségi módon povedálni, de aligha segít. Aki nem hiszi, figyelje meg, mi lesz a családon belüli erőszak ellen létrehozott munkacsoport povedálásának az eredménye. Ja, a statisztikák szerint a házasságban élők körében kevesebb a családon belüli erőszak, mint a csak együttélők között.

2012. szeptember 21., péntek

Mit mondott Varga István?

A hisztérikusan logikátlan magyar közéletben mindig ez legyen az első kérdés, valahányszor egy újabb beszólás, "köteles beszéd" hangzik el, vagy éppen "genetikailag alattvaló" írás jelenik meg. Szóval mit mondott Varga István fideszes képviselő a családi erőszak bűntetőjogi szabályozásáról tartott parlamenti vitában -- és mit nem? Az eredeti beszéd itt hallható.

1. A családi erőszak ne legyen önálló tényállás, magyarul önálló bűncselekmény az új Büntető Törvénykönyvben, mert a szakemberek szerint ez nem praktikus,  nehezen bizonyítható, és sokan visszaélnének vele.
- Az első érvben igazat adok a szakembereknek, ugyanis utánanéztem: a családon belüli erőszak nem önálló bűncselekmény sem a brit, sem az amerikai Btk-ban. Nem is lehet, hiszen ilyen alapon önálló bűncselekmény lehetne a "benzinkútnál elkövetett törvénysértés" vagy a "cigánybűnözés is". A bűncselekmények kategóriái a cselekmény jellegéből, és nem az elkövetés helyéből vagy az elkövető személyéből indulnak ki. A lopás, a testi sértés vagy a nemi erőszak azért önálló kategória, mert hasonló jellegű és büntetési tételű cselekményeket tartalmaz, x évtől y évig terjedő börtön jár érte. Ha a családon belüli erőszak önálló bűncselekménnyé válna, akkor a büntetés szóbeli ejnye-bejnyétől az életfogytiglanig terjedne... Ez jogi nonszensz.
- A második érv szerintem nem helytálló. A pénzügyi csalás is nehezen bizonyítható, de ez nem indokolja, hogy ne legyen önálló kategóriája.
- A harmadik érv, a visszaélés lehetősége megfontolandó, de nem a Btk., hanem a bizonyítási eljárás feladata elkerülni a visszaéléseket.
- Ám mivel az első érv okafogyottá teszi a másodikat és a harmadikat, utóbbiakon felesleges rágódni.

2. Elfogadhatatlan, hogy egy férfi kezet emeljen egy nőre.
- Egyetértek. Kár, hogy a nagy hisztériában senkinek nem tűnt fel ez a mondat.

3. A magyar nők vállaljanak több gyereket, és ettől csökken vagy megszűnik a családon belüli erőszak.
- A mondat első felével egyetértek, valóban több gyerekre lenne szükség össztársadalmi szinten, s mivel a férfiak nem tudnak szülni, ez bizony női feladat. A férfiak viszont segíthetnek a gyermeknevelésben, a házi munkában, a gyermeknevelés méltóságának helyreállításában. Az állam segíthet adókedvezménnyel és támogatással, bölcsődékkel, a részmunkaidős foglalkoztatás ösztönzésével, végül, de nem utolsósorban családbarát közhangulat kialakításával.
- A mondat második felével nem értek egyet, és nem érthet egyet senki, aki alapvető logikával rendelkezik. Száz éve a nők köztudottan a hagyományos szerepüket töltötték be, gyereket szültek és neveltek, háztartást vezettek. Ismereteink szerint száz éve a nők sokkal több családon belüli erőszaknak voltak kitéve, mint ma, az ugyanis sokkal elfogadottabb volt, mint ma. Tehát butaság azt állítani, hogy a hagyományos szerepkörhöz visszatérve majd csökken a családon belüli erőszak.

Fel lehet panaszolni, hogy miért éjszaka tárgyalnak egy százezer ember által aláírt kezdeményezést, de ez európai színvonalú gyakorlat, egybevág az Európai Parlament működésével. Ott is van éjszakai plenáris ülés, ott is tárgyalnak legalább ekkora horderejű ügyeket. Azt is érdemes megnézni, hány képviselő van ilyenkor jelen a mintegy 750-ből.

Összességében, Varga István felszólalásának kb. fele helyes, kb. fele logikátlan, de nem indokol ekkora felzúdulást. Csakhogy a politika a lehetséges művészete, ezért egy politikusnak tudnia kell úgy megfogalmazni a logikailag helyes részeket, hogy azokból ne közfelháborodás, hanem közmegértés legyen. Az alapvető érv úgy szól, hogy NINCS a világnak olyan országa, ahol a családon belüli erőszak önálló bűncselekmény lenne a Btk-ban. Ez egy bazi nagy átverés, százezer hiszékeny ember lépre ment. A jó szándékú aláírók nyilván a végrehajtás lanyhaságát kifogásolják, ezt már érdemes megvitatni, csak nem ilyen címszóval, hanem a rendőrség és az igazságszolgáltatás működése tárgykörben. Az ellenzék nem hibáztatható azért, ha minden betűbe beleköt, ez ha nem is dolga, mindenképpen megengedett szerepköre. A közvéleménytől elvárható, hogy logikusabban rakja össze egy-egy megnyilvánulás elemeit (pl. ne gondolja, hogy Varga úr szerint azért ne legyen a családon belüli erőszak önálló bűncselekmény, hogy a nők csak szüljenek, hiszen nem erről van szó), de a közvélemény olyan, amilyen, és egy rátermett politikusnak célszerű ebből kiindulva úgy megfogalmazni az üzeneteit, hogy azok valóban eljussanak a címzettekhez.

U.i.: A családon belüli erőszak törvényi szabályozására összeállt bizottság alighanem ennek a törvénynek a magyar változatát készíti majd el, ebben azonban szintén nem önálló bűncselekmény (tényállás) a családon belüli erőszak, hanem ügyes PR, azaz tetszetős értelmezési keret lelkes jogi amatőrök számára. Az Egyesült Államokban 20 éve létezik ez a látszattörvény, közben az amerikai nők 22-25%-a állítja, hogy családon belüli erőszak áldozata. A magyar arány jó eséllyel alacsonyabb ennél, de legalábbis nem magasabb, holott nincs külön látszattörvényünk rá! Az amerikai indián nők körében az említett arány 60%, becslésem szerint ez nagyjából megfelelne a magyar roma csoportokon belüli aránynak, ha a megélhetési szociológosuk pucájában lenne elég vér felmérni a helyzetet. Úgy tűnik, hogy a családon belüli erőszak szintjét nem a külön törvény léte vagy nemléte, hanem a szocio-kulturális elfogadottság határozza meg.

2012. július 3., kedd

Világi demokrácia?

Két éve a magyar választók többsége valószínűleg úgy szavazott a Fidesz-KDNP-re, hogy nem gondolta végig, mit rövidít a pártszövetség nevében szereplő K, vagy nem vonta le az ebből adódó következtetéseket. Nem csak a baloldaliak és az ideológiailag határozatlanok nagy többsége, hanem a jobboldaliak jelentős része is szívesen lemondana az Alaptörvényről, vagy legalább kihúzná belőle az Istenre, illetve a házasság férfi és nő közöttiségére vonatkozó kitételeket, szívesen visszavenné az egyházaktól az iskolákat, elvenné tőlük a szociális funkciókat, az értük fizetett állami támogatással együtt, és a békesség kedvéért visszaszorítaná a vallásos közéleti megnyilvánulásokat. A magyar választók többsége magáévá tette azt a politikai tételt, hogy a demokráciát kötelező világi keretek között megvalósítani -- miközben ez a demokrataság, európaiság, emberi tisztesség és szalonképesség sine qua non-jaként terjesztett elgondolás minden valóságalapot nélkülöz.

A sokat emlegetett első "demokráciát" Athén hozta létre, de nem modern jellemzőkkel: az athéni demokrácia a rabszolgatartó urak egymás közötti szórakozása volt némi népbutítással, később egyre nagyobb populizmussal, ami aztán tönkre is tette. Az athéni demokrácia nem volt világi, az istenek kultuszát olyan komolyan vette, hogy Szókratész halálos ítéletének egyik indoka az istenek tagadása volt. A következő demokráciát Anglia valósította meg, királyi fennhatóság alatt, és kizárólag úri részvétellel. Ez a demokrácia sem volt világi, az ideológiai hátteret a római katolikus, később az anglikán keresztény egyház adta. A nép részvételét a francia forradalom készítette elő, de a jakobinus diktatúra miatt megvalósítani már nem tudta. A francia demokrácia a felvilágosodás talaján állt, nagyjából világi lett volna, ha nem torkollott volna véres, eszelős diktatúrába, amelyből azután egy szintén nem világi restauráció mentette ki.

A ma demokráciának nevezett rendszer Észak-Amerikában alakult ki, a francia forradalom emberi és polgári jogi nyilatkozatából ihletet merítve, de annak világi jellegét nem átvéve. Az amerikai társadalom több mint nyolcvan százaléka ma is hívőnek mondja magát! A modern demokrácia három életképes és egy hamvába holt előfutára közül tehát egyedül a dugába dőlt változat lett volna világi. A pszichopata Robespierre azonban leguillotinoztatta az ateista konkurenciát, valláspótlékként bevezette és főpapként celebrálta a "Legfőbb Lény" kultuszát, majd maga is vérpadon végezte. A francia forradalom egy erkölcsi gátszakadás horrortörténete, az Istent kiiktató emberek embertelensége révén vérbe fojtotta önmagát -- így a kiinduló nyilatkozaton túl nem szolgálhatott példaként Amerika számára.

A történelemkönyvekből megtudhatjuk, hogy az amerikai demokrácia inkább véletlenül, mintsem szándékosan öltött többé-kevésbé valódi népfelségi formát: a minden demokráciák etalonjának tekintett amerikai alkotmányt a kor nagybirtokosai írták, saját maguknak! Szó sem volt arról, hogy a nép egyszerű fiai valamikor választhatóvá válnak. A nép egyszerű lányaira meg pláne nem gondolt senki! Szó sem volt a nők választójogáról, a feketék és más bevándorlók egyenlő jogairól. Ezek későbbi kiegészítések, a nagy alapító atyák egyáltalán nem így tervezték, elképzeléseikhez sokkal közelebb állt a nagytőke meghatározó szerepe. Az egyház és az állam különválasztása eredetileg a vallás szabadságát szolgálta, és nem a vallástalanság szabadságát. Az amerikai demokrácia kétszáz év toldás-foldás eredményeképp öltötte magára ma ismert -- azaz formálisan világi, informálisan azonban hívő, és a kereszténység írott és íratlan szabályait tisztelő -- jellegét, amelyet Francis Fukuyama liberális politológus az egész világ számára irányadó modellé emelt.

A világi demokráciaként terjesztett liberális vágyálom részint félreértés, részint fokozatosan erősödő tudatos félreértelmezés eredménye: először létrejött egy hit talaján álló demokrácia, amely az idők folyamán, nagyon helyesen, egyre több nem hagyományos résztvevőt (nők, feketék, bevándorlók, ateisták) enged kibontakozni, míg a végén a hit és a hagyományos erkölcs is megkérdőjeleződik. Az amerikai demokrácia nem homogén értékrend, hanem egymással folyamatos versenyben álló ideológiák piaca, és csak 1. virágzó gazdaságának, 2. viszonylagos elszigeteltségének és 3. vezető katonai erejének köszönhetően maradhat fenn. Ha ezek bármelyikét elveszíti, napjai meg lesznek számlálva. Ebből következik, hogy amennyiben bármelyiket veszély fenyegeti, Amerika habozás nélkül lemond a liberális elvekről, és nyers erővel lép fel.

Miután amerikai segítséggel megszabadult Hitlertől, Európa az amerikai demokrácia előnyeit igyekezett átvenni, megspórolva a hadi kiadásokat, valamint háttérbe szorítva a számára kellemetlen felhangú nacionalizmust és hitéletet. Az eredmény egy életképtelen felállás, amely az USA katonai védelmére, továbbá gazdasági-pénzügyi szaktudására szorul. Az Európai Unió alapítói (német részről Konrad Adenauer, francia részről Robert Schumann) kereszténydemokraták voltak, mai irányítói viszont már említésre sem méltatnák a kereszténységet az EU-alkotmányban. Az európai demokráciakép fokozatosan egyre világibb színezetet kapott, és ez a kép terjed Magyarországon is.

Álláspontom szerint illúzió a hit és a demokrácia szétválaszthatóságában hinni, mert egyrészt az amerikai demokrácia protestáns keresztény alapokon jött létre, másrészt sem más vallású (pl. hinduista, judaista, muszlim, stb.), sem világi ország nem tudott az amerikaihoz akár csak távolról hasonlító demokráciát létrehozni. Nem arról van szó, hogy megpróbálta, de nem sikerült, hanem arról, hogy igénye sincs rá. A muszlimok világméretű kalifátust szeretnének, az izraeliek egy hit nélküli teokrata-apartheid államot építenek, a hinduisták kiválóan elvannak a kasztjaikkal, a kínaiak a tekintélyuralommal, a japán sintóistákat nem zavarja, ha a császár élet-halál ura, az ateista-kommunista országok tömeggyilkos rezsimjei pedig aligha tekinthetők demokratikus mintának. Nem minden keresztény többségű államban működik modern demokrácia, viszont modern demokrácia csak olyan országokban létezik, ahol a lakosság többsége keresztény, vagy legalább emlékszik keresztény szülei-nagyszülei erkölcsére. Ennek oka egyszerre gyakorlati és teológiai. Willy Claes belga szocialista politikus (a világ a NATO volt főtitkáraként ismeri) két hete örömének adott hangot egy interjúban, hogy Belgium királyság, mert a flamand-vallon konfliktus tetőpontján a király tekintélye mentette meg hazáját a széteséstől. Kell-e emlékeztetnem az olvasót, honnan származik a király tekintélye?

A demokrácia hívő és világi erői közötti hatalmi harc folyamatos, és mára elérte azt a határt, ahol elvi döntést kell hozni, az Egyesült Államok mintájára: ha a novemberi választás eredményeképpen Obama marad az elnök, úgy szeretné módosítani az alkotmányt, hogy minden államban kötelező legyen engedélyezni a melegek házasodását; ha a mormonista Mitt Romney nyer, ellenkező értelmű alkotmánymódosítás révén kizárólag heteroszexuális házasságot lehet majd kötni. Legalábbis ezt ígérik az élesedő kampányretorikában.

Nagy tehát a tét mind Amerika, mind a világ számára. Ha az Egyesült Államok szavazóinak többsége az alkotmány hitből levezethető módosítását támogatja, rögzítve, hogy házasság kizárólag férfi és nő között jöhet létre, akkor ez világos üzenetet jelent a demokrácia szószólói számára. Egyértelműen jelzi, hogy nem létezik világi többséggel rendelkező működőképes demokrácia. A hit és az isteni tekintélyre hivatkozó erkölcs háttérbe szorulása addig tolerálható, amíg a világiak kisebbségben maradnak. Mondanom sem kell, hogy ha a melegházasság modellje győz, akkor ez ellenkező üzenetet jelent a világ hívői számára. Jelzi, hogy a demokrácia, legalábbis átmenetileg, hit és hagyományos erkölcs nélkül is működik, amennyiben a világi humanizmus talaján állók megtalálják a közös nevezőt. A tétek ismeretében izgatottan várhatjuk a novemberi eredményt.

Kihívást intézek a vallástalanított demokráciamodell elszánt propagálóihoz: szíveskedjenek létező országok példáján igazolni, hogy elgondolásuk megvalósult és működik, ellenkező esetben ne terjesszenek normaalkotó igénnyel városi legendákat. A vallástalanított demokráciamodellt passzívan a közéleti preferenciáikba építőket pedig arra kérem, hogy a valóság összefüggéseit átgondolva mostantól tekintsék a működőképes demokrácia zálogának a hitet nyilvánosan valló és élő keresztény többséget, továbbá minden demokráciában élő állampolgár számára irányadónak a keresztény etikát.

2012. július 1., vasárnap

Mi a szegregáció?

A Görög Katolikus Egyház felzárkóztató általános iskolát nyitott egy nyíregyházi szegénytelepen. Célja az ott élő gyerekek színvonalas oktatáshoz juttatása, többek között a cigány kultúra értékeinek megismertetésével. Szegregációt kiáltott az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány, és bírósághoz fordult, az iskola bezárását kérve. A bíróság egyelőre nem hozott döntést, szeptembertől kezdődhet az oktatás, de az ügy októberben folytatódik.


Háttér: a szegénytelepi iskolát 2007-ben zárta be az önkormányzat, mert valóban szegregált oktatást folytatott. A gyerekeket elosztották a város többi iskolája között, iskolabusszal járhattak tanulni. 2010-ben az új önkormányzat megszüntette az iskolabuszt, majd az iskolát 2011-ben átvette a Görög Katolikus Egyház, és most indítja a második évfolyamot. A cigány önkormányzat helyesli az iskola újranyitását.


A társadalmi igazságkeresés két trendje csap itt össze. Az alapítvány szerint az a jó a cigány gyerekeknek, ha a többségi társadalom iskoláiba járnak, így integrálódnak a társadalomba. A felzárkóztatók szerint jobb nekik, ha előbb kiteljesednek a saját kultúrájukban, és azután illeszkednek be a többségi társadalomba. Szerintem elvben mindkét út egyformán járható, a gyakorlatban viszont jobbnak tartom, ha egy cigány gyerek magabiztos anyanyelvi-kulturális kompetenciát szerez, jól érzi magát a saját bőrében, ahelyett, hogy a többségi társadalom lötyögős bőrét öltené magára. Ez a vita még hosszú ideig fog tartani, és végül alighanem olyan döntés születik, hogy nincs jó és rossz recept, ez egyéni preferencia kérdése.


Az EU brüsszeli dolgozóinak gyermekei esetében is felmerül, hogy a magyar gyerekek magyar osztályba vagy vallon/flamand osztályba járjanak-e, avagy angol osztályba. Nehéz a döntés, a szülők általában a vallon osztályt részesítik előnyben, mert ott franciául tanítanak. Aki évekig Belgiumban él, az jól teszi, ha megtanul franciául, tudása később nemzetközi értelemben is hasznos lesz. Az angol szintén hasznos, de azt bárhol máshol is meg lehet jól tanulni. A flamand osztályban hollandul tanítanak, ez ugyancsak hasznos a Belgiumban maradóknak, de kevesebb nemzetközi előnnyel jár. Ugyanakkor számos magyar szülő azt tartja logikusnak, hogy a gyerek az anyanyelvén tanuljon meg rendesen, és azután majd magabiztosabban sajátítja el a franciát, a hollandot és az angolt is. Ezek egyike sem királyi út, ellenben mindegyik működőképes alternatíva.


Visszatérve a bíróság határozatlan döntésére, úgy gondolom, világos különbség van a szegregálás és a felzárkóztatás között. A szegregálás a hátrányos helyzetűek elkülönítése, olyan formában, hogy a többségnél rosszabb oktatást és életesélyt kapnak. A felzárkóztatás a hátrányos helyzetűek testre szabott kompetenciafejlesztése, értelemszerűen elkülönítve a kedvezményezetteket. A szegregálás megkülönböztető jellemzője nem a "külön" oktatás, hanem az oktatás elcsalása. A bíróság azt megállapítva dönthet az ügyben, hogy vajon kamu-e, ürügy-e a felzárkóztatás, vagy tényleg kiemelt fejlesztést nyújt az iskola. Ezt iskolalátogatás, óralátogatás és a tanterv érdemi vizsgálata nélkül aligha lehet megállapítani. Független szakértőt is célszerű bevonni (lehetőleg kettőt-hármat is, a különböző "független" oldalakról), aki szakvéleményt mondhat az iskolában folyó pedagógiai munka színvonaláról, a gyerekek tényleges kompetenciájának alakulásáról. Egy biztos: pusztán az elkülönítés tényéből kiindulva lehetetlen megalapozott döntést hozni.


Nem mellékes, hogy az egyházi felzárkóztató iskola működésének engedélyezésével a hit némi teret nyer, ez pedig vörös posztó a jogvédők szemében. Másrészt egy jó egyházi iskola több esélyt adhat a világi látszatintegrációnál, és mi lehet fontosabb a telepi gyerekek egyéni boldogulásánál? Az októberi döntés remélhetőleg nem ideológiai alapon, hanem a pedagógiai munkát és az életesélyeket mérlegelve születik majd meg.


Baloldali beszámoló: http://nol.hu/belfold/20120622-a_gorog_katolikusok_mukodtethetnek_szegregalt_iskolat
Jobboldali beszámoló: http://www.magyarkurir.hu/hirek/nem-zarjak-be-nyiregyhazi-gorogkatolikus-iskolat

A libközép álláspont előnye

A szélsőliberális térhódítás az akció-reakció-ellenreakció egyszerű módszerével működik.

Akció - pl. melegfelvonulás vagy melegolimpia rendezése, karácsonykor hanukagyertya-állítás, szép a cigány plakátkampány vagy tégy a családon belüli erőszak ellen plakátok.

Reakció - a határozott ellenvéleménnyel rendelkező csoportok felháborodottan tiltakoznak, és rossz színben jelennek meg.

Ellenreakció - a közvélemény az indulatosok ellen fordul, és az akciózók mellé áll.

Mindez azt eredményezi, hogy a szélsőliberális eszmék közvetett módon egyre terjednek, gátlóik pedig egyre gyengülnek, és beindul az ördögi kör: minél nagyobb tényleges kockázatot jelent a következő akció, annál indulatosabb a reakció, majd annál népszerűtlenebb lesz a közvélemény szemében.

Ezt végiggondolva egyszerű megoldást javasolok. Helyezkedjünk középliberális álláspontra, így mutassuk fel az újabb és újabb akciók szélsőségességét. A libközép álláspont azt jelenti, hogy mindent szabad, ami ésszerű és célszerű, továbbá demokráciában azt is tűrni kell, ami mérsékelten ésszerűtlen vagy célszerűtlen.

Ésszerű például, hogy a melegeknek ne kelljen rejtőzködniük. Célszerű, hogy a rejtekből csoportos rendezvények segítségével jöjjenek ki. Célszerű, hogy az ellenvélemény is megjelenhessen, és ésszerű, hogy ezt ne önérvénytelenítően tegye. A meleg életmód ellen van elég racionális érv, nincs szükség erőszakra, de még fenyegetésre sem. Egy-egy melegrendezvény jó alkalom a magyar jövőkép megvitatására, akár egy pozitív családi rendezvény megtartására. Hadd dühöngjenek a hagyományos családmodell ellenzői, járassák le ők magukat.

A karácsonyi hanukagyertya-állítással önmagában véve semmi gond, a judaizmus követése a demokratikus sokszínűség része. A hanukagyertya emlékeztet bennünket a demokratikus sokszínűségre. Önmagában véve azzal sincs gond, ha minden hanukagyertya mellé keresztet, valamint amerikai stílusú Santa Claust állítunk, hiszen ez is a demokratikus sokszínűség része, emlékeztet arra, hogy a keresztények és a télapópártiak is a sokszínűség részei. A tapasztalatok szerint a keresztet ilyenkor megrongálják, ledöntik, de ez már legyen a keresztényellenes szélsőségesek imázsproblémája.

A szép a cigány plakátkampány szintén helyeslendő, ha a cigányokkal is meg van beszélve -- de nincs, mert szélsőliberális vélemény szerint csak a többségi társadalmat kell/szabad hibáztatni. Megfelelő reakció rá, hogy a szimpatikus ember lényege nem az, hogy cigány vagy nem, hanem hogy szimpatikus. Az unszimpatikusé ugyancsak. Így a szélsőliberálisok járatják le magukat az előítéleteikkel.

A családon belüli erőszak plakátjaival elvben szintén nincs baj, a gyakorlatban viszont a cigánycsaládokban sokszor akkora az erőszak, mint a nem cigány családokban. Ezért a szép a cigány plakátkampány alapvető ellentmondásban áll a családon belüli erőszak elleni kampánnyal, és erre ésszerű is, célszerű is felhívni a figyelmet.

Ha a reakció ésszerű, az ellenreakció nem hoz szélsőliberális erősödést.

2012. június 30., szombat

Márairól hazudni

Egy erkölcsi tartással rendelkező őszinte ember, aki mindig az adott időszak problémájáról ír, könnyen kiforgatható önmagából, akár a legsajátabb idézeteivel. Könnyű Márai Napló-ja elé polárszűrőt tenni, és világgá kürtölni, hogy lám, lerántotta a leplet, megmondta a tutifrankót.

A Népszava szerint Márai gondolkodásának lényege, hogy a jobboldali keresztény nemzeti magyarok lehúzhatják magukat a retyón. Tény, hogy 1944-ben e szavakkal írt róluk, felháborodva a sötét korszak vállalhatatlan tettein.

"Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit. A tudatot, hogy ő mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény, magyar úriember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar vagy úriember, tartani a markát és a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt nálunk a jobboldaliság igazi értelme. És ez a fajta nem tanult. Aki elmúlt harminc éves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen. S mert önző és gyáva, bizonnyal hajlong majd az új rend előtt, de szíve mélyén örökké visszasírja a jobboldali keresztény nemzeti világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidóvagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. És lehetett előkelő közhivatalnoknak lenni, és sérthetetlen páncélinggel védett katonatisztnek, és mindezért nem adni semmit, csak becses létezését. Ez a fajta sosem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, addig Magyarország nem lesz nemzet."

A Népszava emlékeztet rá, hogy Márai várakozásteljesen fogadta az orosz fel/megszabad/szállást.
"Egy régi barátommal elmondtuk, hogy az úgynevezett polgári humanisták, vagyis mi, mit akartunk Magyarországon. Egy méltányos földreformot, megszüntetni a magyar társadalom mélyében erjedő úr-cseléd helyzetet, akartuk a munkásvédő szocializmust, azokat a változatait, amelyek Nyugaton már megvalósultak, de sem mi, sem osztályunk nem volt elég erős és bátor, most megjelent a Vörös Hadsereg - ki tudja, mit hoz az országnak."

Mint már annyiszor, a baloldal a saját vádjában bűnös, a cikk bevezetőjében írtak szerint.
"Persze elképzelhető hogy sok csúsztatással, ezernél több oldalából "célirányos" idézés-technikával valaki összeeszkábálhat a maga hasznára és önös politikai céljai elérése érdekében egy hazug Márai-képet. Ám ahogy egykor a nagyszerű történész-irodalmár Hahn professzor a kommunista kurzusirodalomra mondta: "Ezt hívjuk szellemi útonállásnak"."

A Népszava szellemi útonállást folytat, amikor elhallgatja az érem másik oldalát. A létező szocialistákat megismerő Márai 1948-ban elhagyja az országot, és később így ír róluk.
"A kommunistáktól még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme képviselője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt!"

A San Gennaro vérében Márai így teszi nevetségessé a kommunista érvelést.
„A pacalárus kommunista. A kőműves is kommunista, akinek télen át nem volt munkája, s ezért most szentképeket árul és adományokat gyűjt egy távoli, bizonytalan földrajzi helyzetű, épülő kolostor céljaira. A pacalárus kommunista. Nem hisz semmiféle megváltásban, csak abban, amit Moszkvából ígérnek. A pacalárus megkérdezi a kőművest: Ti hányan alusztok a szobában? – Nyolcan – mondta a kőműves nyugodtan. – Tudod, hány szoba van a Vatikánban? – kérdezte a pacalárus. De a boros most közbeszólt. Ezt mondta: - Tudod, hány szoba van a Kremlben? – Sok – mondta büszkén a pacalárus. – Tudod, hányan alusznak egy moszkvai szobában? – kérdezte most a félkarú halas.”

Márai Sándor nevét évtizedekig ki sem ejtették a kultúrpropagandisták, mert az általa képviselt polgári lét és emberi tartás ellentmondott a szocialista múltfelfogásnak, ezért hivatalosan nem létezhetett. Az 1980-as években már engedélyezték volna művei megjelenését, de ő megfogadta, hogy csak akkor járul hozzá a hazai kiadáshoz, ha a megszálló szovjet csapatok már elhagyták az országot, és újra szabad választást lehet tartani. 1989-ben halt meg, egy évvel az első demokratikus választás előtt. Gondolhatnánk, hogy ilyen háttérben a Népszavának nem lesz pofája Márairól baloldali portrét festeni, de ez csak azt mutatná, hogy nem nézünk szembe a létező baloldal cinikus gátlástalanságával.

A portréhamisítás itt olvasható: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=241695

2012. június 29., péntek

Leszámolás a szocialista illúziókkal

Írhatnám akár, hogy le kell számolnunk az utolsó kommunista-szocialista illúziókkal, de mivel létező kommunizmus szerencsére nem adatott nekünk (ellentétben az északkoreaiakkal), abból indulok ki, hogy mi, magyarok legfeljebb létező szocializmusunk utolsó makacs téveszméitől tudunk megszabadulni.

A szocializmus rózsaszín ködbe burkolta a tömegek elméjét, látszatmegoldásokat kínált a II. világháborúban tapasztalt borzalmakra. Nem jönnek ki egymással a különböző bőrszínű emberek? Akkor számunkra ne legyen bőrszín. Állandó konfliktus van az egyházak és a vallások között? Szűnjenek meg mind. Túl hierarchikus a társadalom? Töröljük el a hierarchiát. A szocializmus harcot indított minden különbség ellen, feltételezve, hogy minden emberben lakik egy egyetemes és jó belső ember, aki kihozható, csak elő kell csalogatni. A régi világ akadályozta az emberiséget összekötő jellemzők felszabadulását, az új világ majd elősegíti. Vívjunk közös harcot a belső jó emberért, és minden rendbe jön.

Zsidók házasodtak keresztényekkel, ritkán jött be. Földművesek házasodtak értelmiségiekkel, szövőnők orvosokkal, többnyire el is váltak. Egészen különböző gondolkodású, hátterű és személyiségű emberek gondolták rózsaszín aggyal, hogy az egyetemes jó belső emberség összetartja őket -- aztán jöttek a hétköznapok, a veszekedések. A szocializmus látszólag gazdasági okból bukott meg. Valójában jóval az eladósodás és tönkremenetel előtt megbukott, a lelkekben: nem jött létre a szocialista embertípus, így az utópia napjai meg voltak számlálva. Sokáig tart azonban, mire az utolsó téves adatokat is sikerül aktualizálni a köztudat adatbázisában.

A szabadság nagyon kellemes, ha jóléttel párosul. Erről is rózsaszín gondolatokat tápláltunk a rendszerváltás előtt és körül. Kell lennie valaminek a kapitalizmusban, ami jólétre predesztinál - véltük. Lassan kiderült, hogy a jólét nem a piac szerkezetéből, hanem hatékony, szorgos és erkölcsös munkából adódik. Egy atlétikai bajnokságba távolról bepillantva azt gondolhatjuk, kell lennie valaminek a pálya salakjában, hogy ilyen szélsebesen futnak rajta. A versenybe benevezve aztán döbbenten tapasztaljuk, hogy ez a valami az atléták lábában, évek szorgos munkájában van. Egy jól felépített pálya sokakból kihozhatja a képességeik legjavát, de a csodát nem a pálya teszi.

Ennél a felismerésnél tartunk most. A gazdasági világválság mélyén szinte mindenki elégedetlen, frusztrált, szeretné valakin vagy legalább valamin levezetni az indulatait. Általános a szétesettség és a gazdasági-környezeti világvége hangulat. A jólét és a rend helyreállítását természetesen a demokratikus sokszínűség jegyében igen különbözőképpen képzeljük el, de a többség világszerte a nemzet, a haza, a vallás és a hagyományok gyökereihez tér vissza. A "haladó" értelmiség csalódottan ismeri fel a régi nótát, és figyelmeztet, hogy ebben az utcában már jártunk, oltári nagy verekedés lett belőle. Javaslom, hogy a visszatérést ne egyszerűsítsük "fasizmussá", "rasszizmussá", vallási-nacionalista szélsőséggé, hanem tekintsük B. kísérletnek, ahol A. kísérlet a kommunizmus-szocializmus-internacionalizmus volt. ("Ne civakodjunk most azon, ki kit ölt meg" -- avagy melyik utcában volt több halott. Legyen elég, hogy tömegek pusztultak el mindkét oldalon.) A kísérlet célja a XX. század konfliktusainak rendezése, azok teljes újraélése nélkül.

A szocializmus gyökértelenné tette az egyént, hogy magasabb szinten váljon közössé a nevező (a rendszerváltozás megmutatta, mennyire nem vált!), a gyökerekhez visszatérés ellenben a spontán sémák megnyugtató biztonságát ígéri, s egyben a közösnevezőtlenségből adódó konfliktusokkal fenyeget. Világszerte azt látjuk, hogy (keletkezési sorrendben) a zsidók egyre zsidóbbá, a keresztények egyre keresztényebbé, a muszlimok egyre muszlimabbá válnak. Aki nem néz ezzel szembe, nem érti az események menetét.

Ebben a helyzetben magasabb közös nevezőről beszélni haszontalan, mert az elsöprő többség nem ezt keresi, és a gazdasági-erkölcsi rendezetlenség múltáig legfeljebb felbosszantható a rózsaszín illúziók emlegetésével. Ezt felismerve vizsgáltam meg a vallások gyökereit, remélve, hogy ott majd találok valamit, ami összeköt. Találtam is!

A három nagy monoteizmust összeköti az Ószövetség és a Mózessel-Ábrahámmal-zsidósággal (szerintük) jogfolytonos küldetés. Jézus Messiásnak szerette volna elismertetni magát, és mivel csak a zsidók kisebbsége látta annak, létrejött a judaizmus 2.0; Mohamed eredetileg zsidó prófétának szerette volna elismertetni magát, és miután ez nem sikerült, csalódásában indította az első dzsihádot a zsidó törzsek és a velük szövetséges arab! törzsek ellen.

Az időközben eltelt évszázadok fényében az alábbi következtetéseket vonhatjuk le, ismét kronológiai sorrendben:
1. A hagyományos judaizmus 1.0-át megtartók célszerűtlenül, az újító hullámokkal szemben pozicionálták magukat, elzárkóztak, és zsákutcába kerültek. Modelljük legalább kétezer éve elavult, de megújítható, például így.
2. A keresztények személyes konfliktusok miatt a messiást jelentő görög szóról (krisztosz) nevezték el magukat, így jutottak el tragikus félreértések sorozatán át az antiszemitizmus téveszméjéig, a teljes tudathasadásig. Ebből is van kiút.
3. A muszlimok szentnek vették a Próféta nagyon is emberi harciasságát, így védtelenné váltak saját szélsőségeseik erőszaktörekvéseivel szemben. Szintén van kiút.

A magasabb közös nevező és a gyökerek keresői között egyelőre áthidalhatatlannak látszik a szakadék, azonban ne feledjük, hogy előbbi rózsaszín kommunista-szocialista illúziónak bizonyult, utóbbi pedig egyrészt megkerülhetetlen evidencia a mai gazdasági-erkölcsi zűrzavarban, másrészt nem hoz megoldhatatlan konfliktust.

2012. június 28., csütörtök

Hová valók az antiszemiták?

A kérdés megválaszolásához vissza kell nyúlnunk a nyugati civilizáció kezdeteihez: a kereszténység térhódításához. Európa és az Egyesült Államok sokáig nagy vonalakban az őskeresztény jövőkép alapján működött, előbbi a XVIII. századi felvilágosodásig, utóbbi egészen az 1950-es évekig.

Mi az őskeresztény, pontosabb nevén messiáskövető, még pontosabb nevén judaizmus 2.0 szerinti jövőkép? Az, amit a zsidó Messiás, Jehosua átadott a zsidó apostoloknak, a négy Evangélumban írtak szerint.

A judaizmus 2.0 küldetése szóban egyáltalán nem különbözik a judaizmus 1.0 küldetésétől: a zsidók a világ világossága, a föld sója, céljuk az emberiség egyesítése és bűntől való megváltása. A gyakorlatban azonban van egy nagy különbség. A judaizmus 1.0 hívei szerint a zsidó nép kiválasztottsága csak az övé, a gójok (nemzetek) szerepe pedig a kiválasztottak előtti hódolat és szolgálat mindaddig, amíg a folyamatosan várt messiás földi királysága meg nem valósul, majd utána is, az idők végezetéig.

A judaizmus 2.0 ezzel szemben mindenkire kiterjeszti a kiválasztottság lehetőségét, aki azt magára veszi. Jézus messiási tanítása új megvilágításba helyezi az ószövetségi parancsot (Szeresd szomszédodat, mint önmagadat.), és kiterjeszti az emberiségre. A judaizmus 1.0 felfogása szerint az embertárs akkor szomszéd, ha maga is a judaizmus 1.0 érdekkörébe tartozik. A judaizmus 2.0 szerint minden embertárs szomszéd, és egyenlő bánásmódot érdemel, feltéve, hogy azt ad. Az emberek egyenlőek lehetnek, ha elfogadják a feladattal és teherrel járó kiválasztottságot, a messiáskövetés küldetését, röviden, a keresztséget. A feladat egy egyenlőségen és igazságosságon alapuló világrend kialakítása, szakítva a kevés kiválasztott - sok szolga koncepcióval.

Ez a különbség már Jézus korában is sokkoló volt, és azóta is megbotránkozást szül, mivel érdekeket, előjogokat, kiváltságokat sért. Ugyanakkor futótűzként terjesztette az őskereszténységet a rabszolgák körében, így lett a messiáskövetés szinte pillanatok alatt nagy vallás, míg a judaizmus 1.0 megmaradt a gójok elől elzárkózó keveseknek. Eleinte az óhitűek akadályozták az újhitűek működését, majd az arányok megváltozásával fordult a kocka.

Európa egészen a felvilágosodásig kizárta a judaizmus 1.0 érdekkörébe tartozókat, azon az alapon, hogy születés alapján kiválasztott úr-szolga világképük nem kompatibilis a judaizmus 2.0 egyenlőségmodelljével. A felvilágosodás eleinte a katolikus egyház ellen lépett fel, később az istenhit minden formáját elutasította, így teljesen logikus módon mellékes badarságnak minősítette a különböző vallásos világképek közötti vitákat, konfliktusokat. A felvilágosodás terjedésével lehetőséget kaptak a judaizmus 1.0 érdekkörébe tartozók az érvényesülésre, a társadalomba való betagozódásra. (Más szóval, végbement a zsidók emancipációja.)

A judaizmus 2.0 térvesztését ellenzők természetesen aktívan reagáltak, ezen a ponton lépett színre a teológiától elváló antiszemitizmus. A Jézustól kapott küldetés zsidó voltát, ennélfogva saját zsidóságukat is figyelmen kívül hagyva, illetve félreértve az antiszemiták nagy hangon a "zsidók" ellen kezdtek beszélni, egy kalap alá véve az emancipáció különböző fokán tartó vagy akár megkeresztelkedett zsidókat, de öntudatlanul a judaizmus 2.0 érdekkörébe tartozókat (saját magukat!) is. Ez teljes szellemi káoszt hozott, elfedte a judaizmus 1.0 és 2.0 közötti modellbeli-etikai különbséget, és vérségi hangsúlyt adott az eredetileg ideológiai vitának.

A későbbi antiszemiták "zsidókra" szórt válogatott szidalmaiban kibogozhatatlanul összekeveredik a másság, a faj, a vérség, a zsidó vallás és a zsidó nép, az emancipáltak, a megkeresztelkedettek, és zsidóbérenccé korcsosulnak a "zsidók" mellett szót emelők. Az antiszemiták eredetileg a judaizmus 2.0 térvesztése ellen szálltak síkra, ám primitív, artikulátlan nyelvi-gondolati megnyilvánulásaikkal csak ártottak, még nagyobb térvesztést értek el. Az ártók közé tartozott többek között az egyébként jó szándékú Prohászka Ottokár püspök is. E primitív zűrzavar és egyre erőszakosabban megnyilvánuló szellemi sötétség mélypontján következett be a Holokauszt.

A Holokauszt után lehetetlen volt más tanulságot levonni, mint hogy az antiszemitizmus irtandó betegség, szellemi járvány, minden tisztességesen és igazságosan gondolkodó ember közös ellensége. Az antiszemiták maroknyi serege fanatikusan harcolt tovább, de reménytelenül, mert több évtizedre perifériára szorult.

A kommunizmus bukásával és a kapitalizmus győzelmével azután megszűnt a világ nagy erőit átmeneti egyensúlyban tartó szembenállás. Az egypólusú világrend régi-új problémákat hozott: a kommunizmus elleni harc egy időre legitimálta a kapzsiságot, a környezetszennyezést, a fenntarthatatlan növekedést, másfelől azonban féken tartotta a kizsákmányolást, és félelemből egészen tisztességes jogokat biztosított a munkavállalóknak. Az egypólusú világrendben delegitimálódott a fenntarthatatlanság, ám legitimálódott a kizsákmányolás, csorbultak a munkavállalói jogok. Ez tömeges frusztráltsághoz, és kiút híján bűnbakkereséshez vezetett. Az antiszemitizmus ott porosodott a polcon, csak le kellett emelni. A Holokauszt után viszont az anti-antiszemitizmus is bekerült a közegészségügyi arzenálba, csak be kellett vetni. Így alakult ki a mai helyzet, amelyben antiszemiták és anti-antiszemiták küzdenek egymással abban a meggyőződésben, hogy ez a harc lesz a végső, miközben egyik csoport sem tud érdemben mit kezdeni a világot sújtó valódi problémákkal, sőt egyenesen hátráltatja azok kezelését.

Álláspontom szerint a világ problémáit ugyanis a judaizmus 1.0 által fémjelzett kirekesztően aszimmetrikus modell okozza, a megoldást pedig a judaizmus 2.0 által fémjelzett befogadóan demokratikus és szimmetrikus modell hordozza. Mindkét modell zsidó, ezért az antiszemitizmus nem alkalmas a kettő között különbség felmutatására, más szóval, úgy baromság, ahogy van. Ráadásul a baromság fokozottan kártékony fajtája, mivel legitimálja az anti-antiszemiták tevékenységét, és eltereli a figyelmet a fent említett két modell tényleges törésvonalairól, megoldáskeresés helyett pótcselekvésre késztetve a frusztrált emberiséget.

Az 1.0 modell egy zárt csoport született felsőbbrendűsége mellé mindenki más szolgaságát vizionálja. Ebben a modellben a felsőbbrendűeknek a szolgákat becsapva és agymosva gyakorlatilag mindent szabad. Az 1.0 modell kedvezményezettjei és támogatói a legfejlettebb eszközökkel hátráltatják a demokratikus, igazságos világrend kialakulását, egyebek mellett módszeresen lejáratják a 2.0 modell híveit. Mindkét csoport tagjai tág értelemben véve zsidók (bár ebben sosem fognak megegyezni, hiszen kölcsönösen igyekeznek ellehetetleníteni egymás tevékenységét), nézeteltérésük nem faji, hanem szemléletbeli. Téved, aki kívülállónak érzi magát ebben a vitában, mert egyetlen bolygónk van, szinte teljesen betöltöttük, és tetteink, sőt gondolataink is alapvetően befolyásolják a jövőjét.


Ha a valódi problémákról akarunk beszélni, célszerű olyan választ adnunk a címben szereplő kérdésre, hogy az antiszemiták és az anti-antiszemiták egyaránt indulatkezelési-logikai tanfolyamra valók, és csak miután sikerrel elvégezték, lehet őket is bevonva megvitatni, hogy vajon a születési alapon működő úr-szolga modellel járó aszimmetrikus etika vagy a demokratikusan nyitott, szimmetrikus etika kívánatosabb-e a jövő generációinak jóléte és boldogsága szempontjából.

2012. június 27., szerda

Antiszemitázás és zsidózás a köbön

Ha valaki esetleg aggódna, hogy zsidóügyben elszaladt velünk a ló ezen a fórumon, figyelmébe ajánlom az alábbi tanulságos blogbejegyzést és a gyorsan szaporodó kommenteket.

http://nemtetszikarendszer.blog.hu/2012/06/27/nyilt_level_erdo_peter_biboros_urnak#comments

Szóltam nekik, hogy a keresztények is zsidók. A folytatás szintén tanulságos.

A zsidók és a kungfu

Egyetlen párhuzam sem tökéletes, de ez elég közeli ahhoz, hogy elgondolkodjunk rajta.

A hongkongi kínai harcművészeti közösség évszázadokig élt elzárkózva, abban a boldog tudatban, hogy övé a világ legütősebb módszere. Igaz, hogy angol fennhatóság alá került a tartományuk, de egyszer jól jön még a titkos kungfu tudás, hogy megszabaduljanak a megszállóktól.

A kungfut csakis kínaiak tanulhatták, kétféle konstrukcióban: 1. ha volt pénzük, szintenként kemény fizetségért, a teljes tudásért legalább 15 évet edzve és szó szerint egy vagyont a mesternél hagyva; 2. ha nem volt pénzük, a mesterhez beköltözve, házi szolgaként, a teljes tudást akár 20-30 év szolgálat után sem birtokolva. Ez volt a hagyomány.

Egyszer csak egy Li Csen-fan nevű tanítvány jelentkezett, aki 13 évesen már bámulatos képességekkel rendelkezett, és Yip Man mesternél öt év alatt kitanulta a wing csun módszer összes fogását. 30 évesen világsikerű filmekben mutatta be képességeit, főszerepeket játszott, bemutató körutakat tartott, a tanultakat továbbfejlesztve saját harcművészeti módszert dolgozott ki. Bruce Lee néven minden idők legsikeresebb harcművésze lett, a nyugati világban félistenként tisztelték. Karrierje mindössze három évig tartott.


A hongkongi zárt közösséget sokkolta és felháborította Li Csen-fan sikere. Kiszolgáltatta a titkos tudást az idegeneknek, veszélyeztette a mesterek megélhetését, megszegte a hagyományos szabályokat. Egy titkos tanács kimondta rá az ilyenkor szokásos ítéletet: vesznie kell. Bruce Lee 33 évesen halt meg, orvosi vélemény szerint egy szokatlan nyugtatóallergia következtében. Családja szerint megmérgezték. Világszerte milliók gyászolták, Kínában is sokak példaképe lett. Azóta sem született hozzá fogható harcművész.


A harcművészeti közösség dilemma elé került. Bruce Lee sikere nyomán óriási érdeklődés mutatkozott a kungfu iránt, és ő még életében hálózatot épített ki a saját módszerének (dzsit kun do -- a megállító ököl útja) tanítására. Az elzárkózás azt jelentette volna, hogy kicsúszik az irányítás a kínai mesterek kezéből. A világ így is, úgy is hozzájut a "titkos" tudáshoz, de a hagyomány őrzőinek ebben már nem jut szerep, sem díjazás, sem tisztelet. A közvélemény úgy emlékszik majd rájuk, hogy ők voltak a gonoszok, akik megölték a harcművészet Istenét. A bölcs mesterek nem ezt az utat választották.


Megnyitották edzőtermeiket a világ számára, özönlöttek a tanítványok. A legtehetségesebbek származástól függetlenül mesterré váltak, hazájukba visszatérve iskolát alapítottak. A tandíj egy részét visszajuttatják a nagymestereknek, akik így jobban élnek, mint valaha. Világszerte százmilliók tanulnak kungfut, nagyra becsülik a kínai kultúrát és általában a kínaiakat. Mindenhol, ahol a kínai bevándorlók letelepednek, létezik némi kínaiellenesség, de nem a kungfut tanulók körében. Számukra Kína a tudás forrása, a kínaiak az ősi tudás birtokosai, nagy és tiszteletre méltó nép. Mindez azon múlt, hogy a mesterek Bruce Lee halála után nem akadályozták a mozgalmat, hanem az élére álltak.


70 generációval ezelőtt a zsidó mesterek (rabbik) fordított döntést hoztak Jehosua halála után, a többi, sajnos, történelem. Megfontolandó, hogy sosem késő stratégiát váltani.

2012. június 26., kedd

A muszlim "becsület"

Brahim Bahrir 34 éves francia állampolgárságú muszlim férfi június 8-án gyilkossági kísérletet követett el két belga rendőr ellen a brüsszeli Beekkant (Molenbeek) metróállomás peronján. Le akarta őket szúrni, hogy megbosszulja a "muszlimok becsületén" esett csorbát. A rendőrség ugyanis korábban igazoltatott egy niqab-ot viselő nőt.

A sors iróniája, hogy a késsel több helyen megszúrt két rendőr egyike, Yasmina (24) is muszlim. A döfések a nyakán és a hátán érték, életmentő műtét után intenzív osztályon fekszik. Brahim Bahrir ügyvédje úgy nyilatkozott, hogy védence őrült tettet követett el, ép elmével. A támadást megelőző napokban muszlim és szélsőjobb tüntetések váltották egymást, felkavarva az indulatokat. A szélsőjobb Vlaams Belang párt 250 euró eseti díjat ajánlott fel az utcán burkát viselő nőket bejelentőknek. Bahrir zsebében megtalálták az erről tudósító újságcikket.

Ellentmondásos konstrukció a muszlimok "becsülete": egy tetőtől talpig azonosíthatatlanná tett ember igazoltatása nem egyeztethető vele össze, az igazoltató (vagy találomra kiválasztott) rendőrök meggyilkolása viszont belefér.
Bővebben, franciául: http://www.rtl.be/info/belgique/faitsdivers/885166/brahim-bahrir-devant-la-chambre-du-conseil-un-acte-fou-commis-par-un-esprit-saint-

Zsidó-keresztény érdekközösség

Ebben a posztban kifejtem az első pillantásra rejtélyesnek látszó mondatot: "a diaszpórában élő zsidók számára értelmezhetetlen az önmérséklet fogalma".

Először is, kik a "zsidók"? Jézus és az apostolok után minden keresztény zsidó, ebben tehát nem különbözik a "zsidóktól". A "zsidók" megkülönböztető jellemzője (differencia specifikuma) nem a származásuk, hanem a kettős mérce és a messiásvárás. 

Mi a kettős mérce? Ha más szabályzat vonatkozik miránk, mint őrájuk. Jézus egységes mércét tanított, a nem zsidókat is egyenrangú embertársnak tekintette. Nem Jézus találmánya az aranyszabály (tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd, hogy mások tegyened veled), de kortársait ő sokkolta vele. Abban a korban a zsidók létszáma elenyészően kicsi volt az emberiséghez képest, a törzsi etika nem okozott problémát, sőt a fennmaradás záloga volt. Ma kétmilliárd keresztény révén a világ csaknem 30%-a zsidó, ebből mindössze 12 millió a kettős mércéjű messiásváró, esetükben a törzsi etika visszatetsző és káros. Eljárt felette az idő, nem illik sem Európába, sem a globalizálódó világba.


Mi a messiásvárás? A keresztények szerint Jézus a Messiás, már nem kell rá várni. Tanítása elérhető, tanulmányozható, "mindössze" meg kell valósítani. A "zsidók" szerint Jézus nem volt messiás, mert több ponton sem teljesítette a messiásság feltételeit. A legnagyobb hiányosság, hogy nem a földi valóságban hajtotta végre nagy tetteit. Felfogásuk szerint a Messiás azóta sem jött el, noha többen is próbálkoztak. Eddig Bar Kochba került a legközelebb ahhoz, hogy Messiás legyen -- csak annyi hiányzott, hogy Kr.u. 135-ben nem győzött a rómaiak ellen.


Mi a diaszpóra? Az említett Bar Kochba-lázadás leverése után a rómaiak elűzték a messiásvárókat, akik szórványban (görög szóval diaszpórában) telepedtek le.


A diaszpórában élő zsidók számára értelmezhetetlen az önmérséklet fogalma. Ez azt jelenti, hogy mivel szórványban élnek, nem kényszerülnek önálló, életképes közösségi keretek kialakítására, mint Izrael államban. Nincs szükség például a szakmák egyensúlyának kialakítására, mert a többségi társadalom biztosítja az élhető hétköznapok hátterét, logisztikáját.


Az önmérséklet a kettős mérce szerint nem erény, hanem a balekség jele. Miért adnál fel önként bármit is? Jöjjenek, és vegyék el, ha tudják! Ha nem tudják, akkor győzött az ügyesebb, és annyi. Ez egy európai keresztény hátterű ember számára teljességgel érthetetlen, számára ugyanis íratlan szabály az önmérséklet, az utolsó morzsa nem elvétele, a földön fekvő felsegítése. Végső soron nem meglepő, hogy a kettős mércéjű messiásvárók és az egységes mércéjű messiáskövetők között nem más, mint a jézusi tanítás hiánya/megléte a különbség. A keresztények lelki átalakuláson estek át, a messiásvárók pedig megrekedtek a Jézus előtti állapotban -- erősen lemaradva az egyre nagyobb uniókban élő emberiségtől.


A messiásvárók kettős mércéje nem csak a párbeszédet, hanem a szembenézést is akadályozza, hiszen hogyan lehetne közös emberi alapra hivatkozva egyezkedni azzal, aki kiválasztottnak, egy isteni kiváltságokkal felruházott csoport tagjának tartja magát, paradox módon akkor is, ha nem hívő.


Belső nézetből olyan ez, mint főnemesnek lenni egy nemesi kiváltságokat el nem ismerő világban. Hivatalosan nincs gróf, nincs báró, nincs herceg. Nem hivatalosan, azaz belülről ellenben nagyon is van! A gróf pontosan tudja, kik a többiek, mert egyrészt kevesen vannak, és egymás között házasodnak, másrészt a főnemességnek vannak csalhatatlan jelei, az élre vasalt nadrágtól kezdve az ingmell keményítésén át a hanghordozásig, a főtartásig, az összbenyomásig. Meg lehet nyíltan vitatni a főnemesekkel, hogy viselkedésük nem demokratikus, szíveskedjenek befogadni a köznépet? Reménytelen, hiszen ahhoz, hogy a vita nyílt legyen, a partnernek eleve főnemesnek kellene lennie, viszont ha az lenne, tudná, hogy nem szabad feltennie a vita lefolytatásához szükséges kérdéseket. Róka fogta csuka helyzet.


Nem lenne jó leragadni a reménytelenség logikájánál, természetesen van kiút: a "zsidókat" szembesíteni lehet azzal, hogy nem a származás, hanem a kettős mérce és az európai etikától idegen, falig elmenő magatartás különbözteti meg őket, továbbá hogy kiválasztottságuk ugyanúgy elmondható Európa szinte teljes lakosságáról. Az európai társadalmak demokratikusak, egységes mércét igényelnek, illetve amennyire nem tökéletesen demokratikusak, annyira a kettős mércével szemben is toleranciát mutatnak.


Az összefüggéseket megfontolva kiderül, hogy a "zsidók" valójában az eredeti Tant megélő kereszténység erősödésében érdekeltek: aki komolyan veszi az Evangéliumokat, és tanulmányozza a judaizmus hátterét, annak világossá válik, hogy minden keresztény zsidó is egyben, mégpedig az ősi vallási szabályok alapján vér szerint! Ezek után keresztényként antiszemitának lenni nem csak fából vaskarika, hanem fogalmilag kizárt, az öngyűlölet vagy az elmebetegség kategóriájába tartozik. "Zsidó" részről pedig bele kell törődni abba, hogy a kettősmérce-ellenesség nem rasszizmus, hanem diszkriminációellenesség, a demokratikus értékrend egyik fő eleme.

2012. június 25., hétfő

A kereszténység csendes öröme

Hogy áll a kereszténység az életörömmel? Ha a Tant hirdető négy Evangélium szó szerinti jelentéséből indulunk ki ("euangelion" görögül jó hír/örömhír), akkor a kereszténység a világ legvidámabb vallása lehetne. Egyelőre nem az, ám ez nem akkora probléma, mint amekkorának látszik. Egy korábbi poszt kapcsán azt írtam, a keresztények számára értelmezhetetlen, mert ellentmondásos a spontán életöröm fogalma. Egyrészt jó lenne némi trendi heppiséget felmutatva vonzóvá, versenyképessé tenni az életformát, másrészt visszaüt, ha a PR felülírja a valóságot: a kereszténység nem könnyed vidámságot, hanem kemény munkával elért mély, valódi örömöt ad.


Igazi spontán életöröme az erkölcsi gátlásoktól mentes, minden gombába beleharapó, tücsöktávlatú embernek van. Aki nem rendelkezik mindhárom jellemzővel, annak csak többé-kevésbé megfontolt életöröme lehet. A keresztények olyan feladatot kaptak, és olyan gondolati távlattal élnek, hogy Jézust követve csendes életörömnél többre nem számíthatnak. Az önfeledt öröm első akadálya mindjárt a teremtéstörténet (a judaizmus, a kereszténység és az Iszlám közös teremtéstörténete), és a benne allegorikusan megfogalmazott dilemma: minden szép volt, míg Ádám és Éva el nem rontotta az öntudatra ébredéssel. Hosszú, ösztönös "eszel vagy megesznek" életmód után önreflexióra képessé válni ellentmondásos vívmány. Percekig gyönyörködhetünk a naplementében, azután órákig tünődhetünk a mulandóságán, szomorkodhatunk a világ tökéletlenségén. Rövid örömeinket rendre hosszú szünetek szakítják meg, ahogy étkezéseink közé (jó esetben) hosszú megéhezések esnek.


Az ember ősidőktől fogva igyekezett előnyére manipulálni a világmindenség transzcendens erőit. Bűn esetén áldozati engeszteléssel, vadászat előtt varázslással, utána farkas módra az égi falkavezérnek adva a legjobb falatokat. Kópé őseink persze folyamatosan tágították a határokat. A mitológia a csibészkedés nagy szöveggyűjtménye. Az istenek pajkosan becsapják az embereket, az emberek pedig leleményesen becsapják az isteneket. A tét mindig valamilyen földi előny, és a megszerzéséért folyó meccsben hol az istenek, hol az emberek vezetnek.

Ehhez képest Jézus hatalmas botrányt kavart azt tanítva, hogy Istent nem lehet becsapni, legfeljebb a dolgok nagy rendjében amúgy is kívánatos irányba befolyásolni az imádsággal; hogy a szív szándéka és a kéz tette, nem pedig a száj beszéde számít; hogy nincs szükség több külső áldozatra, viszont aki belső áldozatot nem hoz, aki lélekben nem nemesedik, az nem jut be a mennyek országába. Óriási lehetett a csalódás, az értetlenség, mikor a kenyér- és halszaporítás után eltűnt a csodarabbi, mert nem akarta, hogy az előírt messiási eljárás szerint földi királlyá válasszák. Még nagyobb csalódást okozott látszólagos gyengeségével és dicstelen halálával a kor akasztófájának számító kereszten -- leghűségesebb tanítványai is meginogtak. Első olvasatra nem így volt megírva, nem ezt várták az örök élet örömhírét hozótól, pláne nem ezt várta a nép a dicsőséges és hatalmas Isten küldöttétől. Kézenfekvő lett volna, hogy a feltámadt Jézus megjelenjen a tömeg előtt, supermanként repüljön néhány kört a neve kezdőbetűit viselő hologramos szerkóban, látványos lézershow keretében megmutassa hatalmát, és a lába elé boruljanak az emberek. Nem így történt. Tanítványai legszűkebb körében jelent meg, olyan alakban, hogy nagy nehezen ismerték csak fel, és azóta sem mutatkozik igény szerint. Nem szerepel sem óriásplakáton, sem talk showban. Nem küld SMS-t, sem kör-emailt. Követői abban a tudatban élnek, hogy a Világ Ura nem avatkozik be értük a világ menetébe, bár gondviselését érzik a hétköznapjaikban és életük nagyobb eseményeiben. Hitükért, szeretetükért és tetteikért távoli jutalomra számíthatnak, de nem menekülnek meg a földi szenvedéstől, sem a bizonytalanságtól. Nincs titkos gyöngyszem a rózsafüzérükön, amelyet háromszor elfordítva egy arámi varázsigével megidézhetnék őt. A messiáskövetők öröme egy embertársaik számára felfoghatatlan távlatú ígéretből táplálkozik, amelynek megbízhatóságára nincs perdöntő bizonyíték. Aki ennek fényében harsány életörömöt vár a keresztényektől, az félreérti a kereszténység lényegét: manna helyett baconös sajtburgert reklamál.


Az egyetemes (katolikus) kereszténységnél több örömöt kínálnak a pünkösdista megújulási mozgalmak, híveik hétről hétre újraélhetik a Szentlélek pünkösdi csodáit, nyelveken szólnak, jövendölnek, gyógyítanak, eksztázisba esnek, és úgy térnek haza, mint egy wellness hétvégéről. Ez a kereszténység vidámparkja, ha úgy tetszik, szórakoztatóipara, és tömegeket vonz. Erre való, nem többre. Ha elolvassuk Az apostolok cselekedeteit az Újszövetségben, azt látjuk, hogy az apostolok működését hasonló jelenségek kísérték, hatásukra tömegek tértek meg, melyek azután a nehézségek ellenére is nagy egymás iránti szeretetben élték le példamutató életüket ... többnyire a mártírhalálig. Pünkösd egyszeri jel, és nem iparosítható, ahogy a defibrillátorral újraélesztett ember is hiába jelentkezik a kardiológián, hogy olyan jó volt a múltkor, kérne még egyet. Ha szerencséje van, elküldik örülni, hogy füle van, és nem szatyor. Életet kapott, vele földi feladatot, tegye hát a dolgát, és ne nosztalgiázzon a konnektor körül!


A messiáskövetők indító lökést és vele még éppen elviselhető terheket kapnak perdöntő bizonyíték helyett. Teréz anya például arról számol be, hogy évtizedekig nem érezte Isten jelenlétét az életében, hogy száraz lélekkel, látszólag értelmetlenül haladt előre napról napra a fiatalon választott úton -- de nem állt meg. Olyan vidámság lehetett az övé, mint az alaptáborból a középtábor felé lavina alá temetett hegymászóé, aki tíz körömmel kikaparja magát, és megy tovább, félig megfagyva, nem tudva, várják-e fent, vagy hogy van-e Fent egyáltalán. Hol a kereszténység öröme? Öröm pehelysúlyba tartozni, mert ilyen ólomnehézség csak a legfelső súlycsoportnak adatik.


Gautama Sziddhárta herceg a megvilágosodása után annyira elégedett volt saját, külön bejáratú új tudásával, hogy esze ágában sem volt tanítani. Hosszas nógatásra engedett csak az érdeklődőknek, mert szánalom ébredt irántuk a szívében. Miért szenvednének tovább a világ reménytelen körforgásában, ha szabadulásuk csak annyin múlik, hogy megismerjék a buddhai tanítást? Tanítványai buzgón lejegyezték a beszédeit. Az izraeliták jobb helyzetből indultak, egy könyvtárra való tekercset kaptak őseiktől, melyek nem a szenvedésből ígértek kiutat, hanem feladatot és boldogságkereső módszert adtak nekik, a földi győzelem ígéretével, a kor legfejlettebb monoteista modellje keretében. Jehosua idejére a zsidók olyan tökélyre fejlesztették a Szentírás olvasását és értelmezését, annyira lekötötte őket a Törvény (Tóra) minden betűje, és annyira bizonyosak voltak a maguk olvasatában, hogy e tárgyban senkitől nem fogadtak el új meglátást. Milyen lehetett Jehosua boldogsága, látva, hogy népe nem a feladatra, Isten országának megteremtésére összpontosít, hanem kiválasztotti kevélységben hátradől, hiszen "papírja van róla", hogy hétköznapi stiklijei miatt apró kellemetlenségek érhetik ugyan, de hosszú távon minden bajtól megóvatik? Jézus földi működése arra irányult, hogy valódi feladatára emlékeztesse a világi ügyekben tetterős, ám lelki síkon álomba süppedt népet. Valószínűleg azért nem írta le a Tant, mert intő példának látta a Tóra értelmezése kapcsán történteket. Csalódása legalább akkora lehetett, mint a tanításában botrányt látóké.


Éleslátónak lenni nem öröm, hanem gyötrelem, ahogy egyik kollégám, István tapasztalata jelzi: képzeld el, hogy egy sebességkorlátozás nélküli német autópályán mész 150-nel, ködben. Egyszer csak látod, hogy a túloldalon, a belső sávban fékez egy autó, és a mögötte menő hátulról beleütközik. Nem állhatsz meg, amúgy sem tudnál segíteni a magad helyzetéből, de leveszed a gázról a lábad. Ahogy óvatosabban mész tovább, egymás után látod a 180-nal, 200-zal száguldó autókat, amint a vesztükbe rohannak. Mire a ködben észreveszik a balesetet, már nem tudnak megállni. Ebből ráfutásos tömegszerencsétlenség lesz, 50-60 autó egymás hegyén-hátán, számos halott. Látod, ahogy a szemközt jövők gondtalanul nevetnek egy rádióműsoron, átjárja őket a szabadság mámora, biztonságban érzik magukat. Nagy autókban ülnek, széles gumikkal, tempósan haladnak, úgy tudják, aznapi életcéljuk felé. Hirtelen éleslátó lettél, látod a jövőjüket. Ha szólhatnál hozzájuk, mit mondanál, és ők mit válaszolnának? Mennyire örülnél, ha nem hallgatnának rád? Mit éreznél, ha a balesetet valahogy túlélve sem állna bennük össze, hogy ami történt, az maguk miatt, intelmed ellenére történt?


Jézus tanítása többek között egy éleslátó intelme kortársaihoz. Keresztre feszítése után alig negyven évvel lázadás tör ki, a rómaiak győznek. Lerombolják a zsidó lét jelképének számító jeruzsálemi templomot. Kr.u. 132-135-ben Bar Kochba lázadása is kudarcba fullad, a rómaiak ezúttal halálbüntetés terhe mellett kitiltják a zsidókat Jeruzsálemből, és Jupiternek emelnek templomot. Ez a szétszóratás, a diaszpóralét kezdete, de nem a lelki elmélyülésé. A messiásvárók mai álláspontja szerint Jézus több okból sem lehetett a Messiás,  főként azért, mert messiási tetteit transzcendensen, és nem a konkrét földi valóságban vitte véghez. Hozzáteszik, hogy a messiássághoz eddig Bar Kochba jutott a legközelebb, nála egyedül a győzelem hiányzott...


A messiáskövetők intelmei azóta is folyamatos elutasításra lelnek: gondoljunk csak arra, hogy a népességcsökkenés miatt fenntarthatatlanná válnak a nyugdíjrendszerek, miközben a nem kívánt gyermekek a szabadság és a kényelem nevében végzett abortuszok áldozatai lesznek. Az abortusz támogatói és eltűrői gondtalanul nevetnek, átjárja őket a szabadság mámora. Fő aggodalmuk, hogy mennyi adalékanyag került az ételükbe, és nagyon-nagyon elegük van a messiáskövetők nyomulásából. Első blikkre nehéz ennek örülni, de ... másodikra is.

Harmadikra azért vigasztal, hogy hosszú távon csak fejlődik a világ, Jézus éleslátása egyre többeket szólít meg, és követőinek a saját életükre is kell tartalékolniuk energiát. Sikeres, boldog életet élve hitelesebb példaként jelenhetnek meg. Ötmilliárd nem keresztény él a földön, az örömhírről ma már mindegyikük értesül. Elég őket figyelmeztetni, hogy a Tan mindenkor a rendelkezésükre áll, de ha elzárkóznak, és a szabadság mámorában klotyót csinálnak az életükből, nem nyomhatják a kezünkbe a WC-kefét. Kétmilliárd keresztény között oszlik meg a világjobbítás feladata, úgy álljunk hát hozzá, hogy mindenki odaférjen! Aki nagy összefüggésekben gondolkodik, arra rászakad az egész bolygó önsorsrontó nyomorúsága, és agyonnyomhatja, megkeserítheti az életét. Nyilvánvalóan nem ez a cél. Egyensúlyt kell találnunk a társadalom jövője miatti folyamatos aggódás és a pillanatban élő tücsöklét között. Jézus a gondviselésre hagyatkozás oldalán az ég madaraira és a mező virágaira hívja fel a figyelmünket, az előrelátás terén pedig az okos szüzek és a toronyépítés előtt számításokat végző ember példáját állítja elénk. Ezt a két szempontot összeegyeztetve megtaláljuk a kereszténység csendes örömét.