Tudjuk, tapasztaljuk, hogy az ellenzék profi elégedetlenkedő, a kormány profi sikerpropagandista, aztán időnként szerepet és stílust cserélnek. Mit kezdjen ezzel a választó? Háborogjon, fanyalogjon rajta, vagy igyekezzen tudatosan szabályozni?
Egy család példáján szemléltetem, mi a különbség a kormányzati és az ellenzéki pozíció között. Kormányon vannak a szülők, ellenzékben a gyerekek, főként ha kamaszok. A szülők tudják, mennyi a család bevétele, nekik kell belőle kijönniük. Tudják, mennyi pénz kell kajára, villanyszámlára, fűtésre, és mennyi marad szórakozásra, mozira, könyvekre vagy számítógépes játékra. Sőt, azt is tudják, mennyit kell(ene) félretenni váratlan kiadásokra. A gyerekek mindezzel nem foglalkoznak, csak igényeik vannak. Miért nem járhatunk többet moziba, nyaralni, buliba? Miért nem ehetünk több csokit, gyümölcsöt vagy bioételt? Teljes felelősség az egyik oldalon, teljes felelőtlenség a másikon. Persze a szülő feladata tudatosítani a gyerekben, hogy hamarosan ő is felnőtt lesz, neki is lesz családja, neki is gondoskodnia kell majd másokról, ezért nem követelőzhet gátlástalanul. Az egyensúly úgy alakul ki, hogy a legtöbb gyerek nem követelőzik, mert képes az önmérsékletre, a legtöbb szülő pedig gyakorta enged a gyermeki igényeknek.
A politika egyensúlya másképp alakul ki. A pártok nem képesek az önmérsékletre, mivel a politikát nem az erkölcs és belátás netovábbjának tartják, hanem a lehetséges művészetének. Azaz mindenki azt mondja, amitől a legtöbb szavazatot reméli, és a választók visszajelzései alapján tökéletesíti a stratégiát. Ha a választó a szavazatával díjazza a mértéktelen ígérgetést és folyamatos elégedetlenkedést, követelőzést, akkor ez lesz a domináns stratégia. Ha a választó bünteti az ésszerűtlen ígéreteket/követelőzést, akkor a pártok igyekeznek ezt (pontosabban ennek a látszatát) elkerülni. A szabályozás lehetősége a választó kezében van, célszerű élni vele.
Ha sikerül racionális közbeszéd tárgyává tenni a kormányzati kiadásokat és az ellenzéki igényeket, a következő választáson már tájékozottabban vehetnek részt a választók.
Egy család példáján szemléltetem, mi a különbség a kormányzati és az ellenzéki pozíció között. Kormányon vannak a szülők, ellenzékben a gyerekek, főként ha kamaszok. A szülők tudják, mennyi a család bevétele, nekik kell belőle kijönniük. Tudják, mennyi pénz kell kajára, villanyszámlára, fűtésre, és mennyi marad szórakozásra, mozira, könyvekre vagy számítógépes játékra. Sőt, azt is tudják, mennyit kell(ene) félretenni váratlan kiadásokra. A gyerekek mindezzel nem foglalkoznak, csak igényeik vannak. Miért nem járhatunk többet moziba, nyaralni, buliba? Miért nem ehetünk több csokit, gyümölcsöt vagy bioételt? Teljes felelősség az egyik oldalon, teljes felelőtlenség a másikon. Persze a szülő feladata tudatosítani a gyerekben, hogy hamarosan ő is felnőtt lesz, neki is lesz családja, neki is gondoskodnia kell majd másokról, ezért nem követelőzhet gátlástalanul. Az egyensúly úgy alakul ki, hogy a legtöbb gyerek nem követelőzik, mert képes az önmérsékletre, a legtöbb szülő pedig gyakorta enged a gyermeki igényeknek.
A politika egyensúlya másképp alakul ki. A pártok nem képesek az önmérsékletre, mivel a politikát nem az erkölcs és belátás netovábbjának tartják, hanem a lehetséges művészetének. Azaz mindenki azt mondja, amitől a legtöbb szavazatot reméli, és a választók visszajelzései alapján tökéletesíti a stratégiát. Ha a választó a szavazatával díjazza a mértéktelen ígérgetést és folyamatos elégedetlenkedést, követelőzést, akkor ez lesz a domináns stratégia. Ha a választó bünteti az ésszerűtlen ígéreteket/követelőzést, akkor a pártok igyekeznek ezt (pontosabban ennek a látszatát) elkerülni. A szabályozás lehetősége a választó kezében van, célszerű élni vele.
A szülő maga keresi a jövedelmét, míg a kormány az adófizetőktől szedi be. A követelőző gyereknek azt lehet mondani, hogy a saját keresetéből majd eldöntheti, mennyit költ szórakozásra. A követelővő ellenzéknek pedig azt, hogy kormányra kerülve adót emelhet, és abból finanszírozhatja az igényeit. Nagyon hasznos tudatosítani, mi mennyibe kerül. A franciák például beárazzák a választási kampányban elhangzó politikai ígéreteket. 2007-ben Sarko többek között azzal nyert, hogy az ígéretei a közgazdászok számításai szerint jóval kevesebbe kerültek, mint a vetélytárs Ségolène Royal programpontjai. Természetesen megengedett a meglévő keret átcsoportosítása, a vetélytársak pénzfelhasználásának bírálata. A Fidesz esetében például joggal kifogásolható a nemzeti reprezentációra és a focira költött pénz, amennyiben annak hosszabb távú kihatásait is figyelembe vesszük, és feleslegesnek ítéljük, illetve úgy gondoljuk, hogy másutt jobb helye lenne az erre fordított összegnek.
Ha sikerül racionális közbeszéd tárgyává tenni a kormányzati kiadásokat és az ellenzéki igényeket, a következő választáson már tájékozottabban vehetnek részt a választók.
Találtam egy jó kis írást: "A szavak, a magyar szavak a hatalom és lihegő kiszolgálói szájából nem azt jelentik, amit valaha jelentettek. A hazugságra azt mondják, igazságbeszéd. A pénzbehajtásra hogy reform, a rombolást építésnek ejtik. Az adócsökkentés az adók emelését és új adókat, a szociális juttatás pedig szociális elvonást jelent.
VálaszTörlésA torz, megerőszakolt magyar nyelvezetben nincs hát jó és rossz, mert nem lehet, nincs bűn és erény, nincs helyes és helytelen, nincs igaz és hamis, nincs szép és csúnya. Nem csoda, ha a fél ország fuldoklik, mert így se beszélni, se szót érteni nem lehet.
Elég volt. Elég volt a rombolásból. Mindannyian tudjuk, hiszen ismerjük magunkat. A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok nem egy könnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége. A cukormázban úszó ígéretek garmadája. Hiába az őket szolgáló bértollnokok hada, a teljes állami gépezet. Hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok. Mindez ma már hiába, akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját. Azt dobolják mindenhol, széltében-hosszában, Battonyától Nemesmedvesig, hogy elég volt. Most már többről van szó, tisztelt hölgyeim és uraim, mint a gazdaság, a közbizalom vagy a pénzügyi mutatók hanyatlásáról.
Szociálisan rombolják le Magyarországot, módszeresen verik szét a szociális biztonságot, a szociális ellátást. A megszorítások mára megfojtották a gazdasági növekedést, és fojtogatják a háztartásokat is. Ha ebbe a sokszorosan sebzett országban megszűnik a szociális háló, ami minden hibájával együtt is védelmet nyújtott a társadalom számára, abból nagy baj lesz, nagyobb, mint most bárki közülünk gondolná. Ha nem fékezzük meg a kormányt a szociális vívmányok szétverésében, akkor azután nem lesz megállás. A mai szociális válság újabb és újabb családokat, nyugdíjasokat és dolgozókat ránt majd magával. Lássuk be, hogy ez a kormány szociálisan érzéketlen, és azokat a szociális értékeket, vívmányokat, amelyeket a magyar emberek hosszú évtizedeken át felépítettek, és a rendszerváltás viharai közepette is átmentettek, most kész esztelen módon lerombolni."
Egy Orbán Viktor nevű rendszerkritikus újságíró írta. Nem most, de a mostról szól.
Nagyon jó, klasszikus szerepcsere. Köszi. Hol találtad?
VálaszTörléshttp://www.fidesz.hu/index.php?CikkID=84451
VálaszTörlés