2012. április 5., csütörtök

Mégis, kinek a szabadságharca?

Mikor a Fidesz az ezredforduló táján előállt azzal, hogy ő polgári párt, holtverseny alakult ki azok között, akik szerint a polgár nem létező fogalom, és azok között, akik szerint nem feltétlenül butaság. A legmerészebb értelmezők sem sejtették, mennyire szinkronban áll e fogalom a kontinentális folyamatokkal. Azóta minden EU-prospektusban olvashatjuk, hogy a brüsszeli döntéshozók elkötelezetten igyekeznek Európát közelebb hozni a polgárokhoz. A polgári párttá válás távlatos gondolatnak, kétharmadot hozó éleslátásnak bizonyult. Egy éve, mikor a Fidesz szabadságharcot hirdetett a pénzügyi-gazdasági függőség ellen, ismét holtverseny alakult ki azok között, akik szerint a szabadságharc jobboldali blöff, és azok között, akik szerint nem feltétlenül butaság. Egy maroknyi merész értelmező pedig -- velem együtt -- úgy véli, hogy ez az évtized tematikai telitalálata, újabb terület, ahol majd felzárkózik hozzánk a vén kontinens. Akkor is, ha első blikkre másképp fest a helyzet.

Először is, veszélyben van-e a magyar szabadság? A politikai szabadságunk, függetlenségünk egy részét önként adtuk fel 2004-ben. Az Unió átvette az úgynevezett közösségi területek (pl. belső piac, versenyjog, vámok, környezetvédelem) irányítását, meghagyva nekünk a nemzeti hatásköröket (iskolarendszer, kultúra, egészségügy, stb.). Függetlenségünk ebben az értelemben tehát önkéntes alapon csorbult, cserébe légies határokat, nyugati munkalehetőséget, valamint fejlesztési pénzeket kaptunk és kapunk. A Fidesz hangsúlyozza, hogy jónak tartja az EU-tagságot, tehát nem ez ellen szabadságharcol. Az államháztartások brüsszeli irányításáról szóló megállapodást is aláírta, következésképp ez ellen sem küzd.

A mégis létező szabadságharc frontvonala máshol húzódik. 2010-ig a magyar baloldal azzal kampányolt, hogy 1 (azaz egy db.) lehetséges kormányzati forgatókönyv létezik: az övé. Nem érdemes másra szavazni, mert legfeljebb az akkori ellenzék blamálja majd magát ugyanazon a kényszerpályán. A szabadságharc az ortodox gazdaságirányítási modell egyeduralma ellen folyik. Ez a forgatókönyv az adósság-deficit-megszorítás bűvös háromszögében zajlik, és leginkább egy szakértő kormány alkalmas a végrehajtására, az alábbi módon.

Ha válság van, a gazdaságot élénkíteni kell. Ez plusz pénzzel (magyarul pénznyomtatással) és hitelfelvétellel lehetséges. Ettől elszáll az adósság, a deficit és az infláció. Mikor elérjük a működőképesség határát, jön a megszorítás, majd nyomában a recesszió, amelyből hogyan lábalunk ki? Újabb adóssággal és deficittel, melyet újabb megszorítás követ, és így tovább. Ez a gazdaságirányítás tankönyvi (más néven ortodox) módszerének perverz változata, és bármely "progresszív" közgazdász, IMF-szakértő vagy EU-hivatalnok képes végrehajtani, de bár ne tenné! A normális forgatókönyv mögött ugyanis az a fontos előfeltevés áll, hogy minden friss forint másfél-három forint plusz GDP-t eredményez. Mikor aztán jól teljesít a gazdaság, adók formájában kamatostól kinyerhető belőle a plusz pénz. Nyugati közgazdák nem megszorításról beszélnek, hanem a gazdaság felfűtéséről, majd mielőtt túlfűtötté válna, normál üzemi hőmérsékletre történő visszahűtéséről.

Tartós recesszió idején az ortodox modell nem működik, mert a plusz pénz nem hoz látványos eredményt: egy forint hatására legfeljebb fél-egy forint élénkülés jelentkezik. Ebből nem tudjuk kitermelni a hitel kamatát, így folyamatosan emelkedik az államadósság. A hitelezők a bajt látva tovább emelik a kamatot, az adósság még feljebb hág, az érintett ország úgy rohan a szakadék felé, mint a kis jövedelmű magyar devizahiteles, ha szárnyalni kezd a svájci frank. A gazdaságirányítás csiki-csuki csapdává alakul. Plusz pénz kéne, de nincs, sőt ki kell vonni a forrásokat a gazdaságból. A legkisebb megszorítás is aránytalanul nagy visszaesést hoz. A tankönyvi módszertan ilyenkor nem alkalmazható, de mivel trendi, és félműveltek számára az egyetlen, a "szakma" foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, mint a kuruzsló az érvágáshoz.

Képzeljük el Tarzant, amint egy krokodilokkal teli tó fölött leng, egy szál indába kapaszkodva. Ha fél métert süllyed, elkapják a lábát, lerántják a vízbe és felfalják. Ekkor veszi észre, hogy valójában nem indába, hanem egy óriáskígyóba kapaszkodik. Nos, ilyen helyzetben vette át a Fidesz 2010-ben a kormányzást. Nem tévedett nagyot a baloldal, amikor egyetlen lehetséges forgatókönyvet vizionált, a megszorítás és potenciális bukás történetét. Az sem tévedett nagyot, aki szerint ilyenkor nem érdemes nyerni, hadd egye meg a baloldal, amit főzött. Szerencsére  mindkét meglátás pontatlan, létezik jobb alternatíva. A szabadságharcban öltött testet.

Mielőtt erre rátérnék, nézzük meg, mi történik az ortodox gazdaságirányítás mellett kitartó országokban, Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában. Rossz helyzetből indultak, ortodox eszköztárat működtetnek, és most még rosszabb helyzetben vannak. Akár bal-, akár jobboldali kormány celebrálja az ortodox rítust, a vége egyformán bukás. Nem elsősorban a kormány bukása, hanem egy ország, egy nép, egy gazdaság, egy jóléti államforma bukása. Athénban egymást érik a tüntetések. Most már Madridban is. A spanyol fiatalok 40%-a munkanélküli. Nem csoda, ha a kezelhetetlen szociális feszültség és az általános kétségbeesés a szélsőségek felemelkedéséhez vezet. A francia elnökválasztási kampány fő témája az uniós szerződések felülvizsgálata és a hazaiak lehetőségeit elvevő idegenek kiebrudalása francia földről. Jólét nagy nehezen még elképzelhető demokrácia nélkül, demokrácia azonban nem létezhet jólét nélkül. A pénzügyi tekintélyek és a magyar baloldal által proponált ortodox pénzügyi-gazdasági forgatókönyv számunkra is bukást, káoszt, kétségbeesést és szélsőségeket hozott volna. Élő példa rá északi szomszédunk.

Ehhez képest hirdetett a Fidesz a gazdasági függetlenségért vívott harcot. Helyesen ismerte fel, hogy a válság lényege nem egy számtani anomália, hanem az általánosssá vált bizalomhiány. Ha a világ befektetői és fogyasztói varázsütésre úgy viselkednének, mint akik bíznak a gazdaságban, egy hónap múlva nem lenne válság. Mivel azonban Magyarország nem a világ véleményvezére, csak határon belül érhetünk el áttörést, ha sikerül saját erőforrásainkra támaszkodva megerősítenünk a belső együttműködést. Bizalmi válságból nem könyvelői, hanem színházi lélekkel lehet kiemelkedni -- a kvantumugrást hozó mozgalmaknak nem statisztikusok, hanem a sokaság lelkét lángra gyújtók adnak lendületet.

Ennek jegyében került a hangsúly az erőt adó érzelmekre, a közösségre, a családra, az összetartásra, történelmi és erkölcsi jelképeinkre. Mi erősíti legjobban az összetartást? A külső veszély, amely ezúttal valós: az IMF-megállapodás feltétele az ortodox gazdaságirányításhoz való visszatérés. Ha elfogadjuk, a Görög-Portugál tengely sorsában osztozunk. Ha fal mentén osonva nem fogadjuk el, akkor leminősítéssel és magas kamatokkal fojtanak meg. Az eredmény ugyanaz. Kitörési pontunk a médiaszűrőn átütő hangerejű tiltakozás, a magyarok elemi erejű megmozdulása, a bátor kiállás nemzeti érdekeink mellett. Erre bizony helyénvaló és távlatos szó a szabadságharc. Szerintem egyre többen gondoljuk így Európában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése