Miután kettővel korábbi bejegyzésemben érdekeik racionális megfontolására szólítottam fel a választókat, megkísérlem specifikálni, mit értek ez alatt. Egyetlen országban, így nálunk sincs egységes érdekfelfogás, ezért nem a tartalmi egyezés, hanem a megfontolás módszeressége számít. A sokféleség a demokrácia része. Nézzünk néhány érdekmegfogalmazást, és hogy mi következik belőle.
1. Legyen tiszta a közélet. Ebből a közszereplők tisztessége iránti erős elvárás következik. Mondjon le, aki plagizálta a doktoriját, aki bármiben sárosnak bizonyul, akire a gyanú árnyéka vetődik, aki jogosulatlan kedvezményeket vesz igénybe, vagy jogosan veszi őket igénybe, de ami sok, az sok. Ez az érdekmegfogalmazás implicit módon feltételezi, hogy a szigorú elvárás előbb-utóbb tisztességesebb közszereplőket eredményez. Ez nincs feltétlenül így, mivel a tisztességtelenség két fő oka az éghajlat és a jog/élet összhangjának hiánya. Északon alacsony a korrupció, délen magas, és Magyarország az éghajlati skála közepén található. Ebből az következik, hogy a korrupció nálunk középvonal alá csak a látszat szintjén süllyeszthető, de attól, hogy nem látjuk, még létezni fog. Ugyancsak erős tisztátalanságot okoz a jog és élet összhangjának szinte teljes hiánya. A szocializmusból örökölt gyakorlatot, hogy a szigorú törvényeket nagyon lazán hajtjuk végre, míg mindenki megszokja, hogy nem kell őket komolyan venni. Ha egyszer aztán valakit erkölcsileg ki akarunk készíteni, egy hét alatt tetten érjük, amint több tucat jogszabályt megszeg. Mint mindenki más is, de erről ilyenkor nem beszélünk. A közélet tisztasága Magyarországon irreális elvárás, aki erre vágyik, törvényszerűen ki fog ábrándulni, és néhány év múlva a nem szavazók táborát gyarapítja majd. Reálisan annyi várható el, hogy az általam támogatott politikai erő kb. 10%-kal legyen tisztességesebb a konkurenciánál. Képmutató és számomra visszatetsző az az elképzelés, hogy a közszereplő még annyit se akarjon szerezni a hatalomban, amennyit az átlagszavazó akarna, mondván, mi másért, mint a balek fakírhajlamai miatt lett közszereplő. Ha sacc/kb-ra megvan a 10% különbség, nem célszerű a húrt tovább feszíteni.
2. Legyen demokratikus jogállam. Ebből a formák és elvek iránti elvárás következik: legyen mindennek fékje és ellensúlya, az ellensúlynak is legyen fékje, a féknek meg ellensúlya. Mindennek a tökéletes demokrácia és a patikamérlegen kiadagolt jogállamiság legyen a végső és könyörtelen mércéje. Ez a l'art pour l'art elképzelés ésszerűtlen és gyakorlatiatlan. A nyugati demokráciák hosszú időn át, alulról épültek fel, mindig gyakorlati megfontolások alapján. A fékek és ellensúlyok egy-egy konkrét probléma megoldására jöttek létre, és sosem azért, mert valamely demokráciafilozófus fontosnak tartotta őket. Példa: a '30-as évek gazdasági válságát elemezve kiderült, hogy kirobbanásában nagy szerepet játszottak a banki spekulációk. Erre reagálva az USA megtiltotta, hogy lakossági bankok spekulatív befektetésekkel foglalkozzanak. 2000-ben elavultnak látták a korlátot, megszüntették. 2008-ban éppen emiatt tört ki a jelenlegi válság, amelyre egyik reakcióként betiltották a negatív tőzsdeindexre való spekulálást, a "shortolást". Eseti problémára nem elvi-filozófiai, hanem ésszerű eseti megoldás született, és ez az összes többi fékre és ellensúlyra is érvényes. Ami nem ésszerű, azt nyugaton messze elkerülik. Mivel Magyarország számára a demokrácia külső keretet jelent, most tanuljuk, hogyan lehet a nyugati demokráciák nagy receptkönyvéből finom hazai ételeket főzni. A demokrácia-jogállamiság csak akkor lehet működőképes elvárás, ha nem formai, hanem tartalmi megfelelésre törekszünk, és elvi megfontolásainkat folyamatosan a józan ész felügyelete alatt tartjuk.
3. Én éljek jólétben. Ebből az egyéni esély iránti elvárás következik. Engem hívjanak meg tenderre, azt szabják rám, az én nyugdíjamat emeljék átlag felett, ha 1990-ben született CNC esztergályos vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen dupla kedvezményt az 1989 után és 1991 előtt született CNC esztergályosoknak. Az egyéni jólét kedvező esetben a közösség jólétét is jelenti, de ehhez már hosszú távon, széles keretben kell gondolkodni. Legyünk őszinték, az egyéni jólét szinte minden választó számára elsődleges, és jó adag mazochizmus kell ahhoz, hogy az ember tanárként ne szavazzon egy 50%-os pedagógus-béremelést ígérő pártra, mert sanda gyanúja szerint fedezet hiányában eladósodik majd az ország. A demokrácia automatikus védőmechanizmust kínál az irreális jóléti megoldások ellen: ritkán lehet a választók többségének egyidejű jóléti ugrást ígérni. Az egyéni jólét mint érdek nem a legmagasabb erkölcsi szint, de Maslow szükségletpiramisa alapján tudjuk, hogy az emberiség meghatározó szempontja, s mivel a demokráciát tömegek működtetik, bátran építhetünk rá.
4. A közösségem éljen jólétben. Ebből a sorstársi/réteg-/etnikai/vallási/stb. közösség szempontjainak előtérbe helyezése következik. Ha gyermekemet egyedül nevelő anya vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen nagy támogatást a gyermeküket egyedül nevelőknek. Ha katolikus vagyok, akkor a katolikus iskoláknak. Ha mozgássérült, akkor a mozgássérülteknek. Mivel egyszerre sokféle közösség tagja lehetek, ebből a szempontból nem következik, hogy feltétlenül egy konkrét pártra kell szavaznom. A demokrácia itt is véd a túlzások ellen: lehet, hogy a társadalom többsége katolikus, de nem templomba járó, illetve nem automatikusan egyházbarát nagycsaládos. Választási kampányban a pártok praktikusan mérlegelik, hogyan szólíthatják meg a legolcsóbb ígéretekkel a legtöbb embert, és jó eséllyel az nyer, akinél az ígéretvektorok eredője a társadalom egésze számára a legjobbat kínálja. A közösségi szempontok érvényesítése Maslow szükségletpiramisán egy szinttel az egyéni szempontok felett van, de csak akkor működik, ha nem ütközik markánsan az egyéni érdekkel! Bármennyire fontos a közösségem jóléte, ez maximum 10%-ig fenyegetheti az egyéni jólétemet. Példa: kedvenc pártom adókedvezményt ígér gyermekek után; nekem már felnőttek a gyerekeim, nem kapok utánuk adókedvezményt. Ők viszont kapnak a saját gyermekeik alapján. Ha nekik 10%-kal jobb, nekem 10%-kal rosszabb, az bevállalható kompromisszum. Ennél nagyobb ütközést nem célszerű tolerálni, mert ez ellentmond a demokrácia rendeltetésszerű működésének, azaz a többség úgyis másként szavaz.
5. Az egész társadalom éljen jólétben. Ebből az ígérekvektorok olyan komplex elemzése következne, hogy legfeljebb több ciklusban gondolkodhatunk, nem számíthatunk sok követőre, és nagy a tévedés veszélye. Például az ország adósságának leépítése hosszú távon jó, de rövid távon komoly jóléti áldozatot jelent. A terheket úgy kell elosztani a társadalmi rétegek között, hogy egyik réteg se kerüljön lehetetlen helyzetbe, és a kormány megőrizhesse a támogatottságát. Ha ugyanis megbukik, és a konkurens kormány nem akarja leépíteni az adósságot, akkor feleslegesen terheltük a társadalmat, sőt hosszú távú megfontolásaink is értelmetlenné válnak. Ezért aztán célszerű óvatosan bánni a magasröptű érdekmegfogalmazásokkal: a nemzet érdekét csak akkor van esélyem érvényre juttatni, 1. ha az az egyéni és közösségi jólétek eredője, 2. ha az összes előfeltételét sikerül megfogalmaznom, és azok sorra teljesülnek. Ez utóbbi olyan valószerűtlen, és olyan sok paramétert kell hozzá észben tartani, hogy mindig is a sakkbajnokként gondolkodó politikai stratégák rétegsportja lesz. Az ő marketingeseik csomagolják kampányüzenetbe és kormányintézkedésekbe, amit a nagy koncepcióból rövid távon eladhatónak gondolnak, a választó pedig a csomagolás alapján dönt. Én a magam szerény eszközeivel arra vállalkozom, hogy elmagyarázzam, milyen logikával készülhettek a csomagoláson látható feliratok.
Összegezve: az 1. módszer irreális, a 2. gyakorlatiatlan, az 5. végrehajthatatlan, így aztán a választók tömegei számára a 3. és 4. módszer marad, vagyis az átlagember az egyéni és a közösségi jólét között törekszik valamiféle ösztönös egyensúlyt teremteni. A közvéleménykutatásokból a közösségi szempont tűnhet erősebbnek, de a végső döntést inkább a racionálisnak látszó érvekkel/ürügyekkel körülbástyázott egyéni jólét irányítja. A két szempont egyensúlya országonként változó, akár ellentmondásos is lehet. A francia választók például híresek arról, hogy befogadják és lelkesen visszhangozzák a fennkölt elveket, majd a végén a zsebükre szavaznak. Demokráciánk fejlődésével majd kiderül, mi miről híresülünk el.
1. Legyen tiszta a közélet. Ebből a közszereplők tisztessége iránti erős elvárás következik. Mondjon le, aki plagizálta a doktoriját, aki bármiben sárosnak bizonyul, akire a gyanú árnyéka vetődik, aki jogosulatlan kedvezményeket vesz igénybe, vagy jogosan veszi őket igénybe, de ami sok, az sok. Ez az érdekmegfogalmazás implicit módon feltételezi, hogy a szigorú elvárás előbb-utóbb tisztességesebb közszereplőket eredményez. Ez nincs feltétlenül így, mivel a tisztességtelenség két fő oka az éghajlat és a jog/élet összhangjának hiánya. Északon alacsony a korrupció, délen magas, és Magyarország az éghajlati skála közepén található. Ebből az következik, hogy a korrupció nálunk középvonal alá csak a látszat szintjén süllyeszthető, de attól, hogy nem látjuk, még létezni fog. Ugyancsak erős tisztátalanságot okoz a jog és élet összhangjának szinte teljes hiánya. A szocializmusból örökölt gyakorlatot, hogy a szigorú törvényeket nagyon lazán hajtjuk végre, míg mindenki megszokja, hogy nem kell őket komolyan venni. Ha egyszer aztán valakit erkölcsileg ki akarunk készíteni, egy hét alatt tetten érjük, amint több tucat jogszabályt megszeg. Mint mindenki más is, de erről ilyenkor nem beszélünk. A közélet tisztasága Magyarországon irreális elvárás, aki erre vágyik, törvényszerűen ki fog ábrándulni, és néhány év múlva a nem szavazók táborát gyarapítja majd. Reálisan annyi várható el, hogy az általam támogatott politikai erő kb. 10%-kal legyen tisztességesebb a konkurenciánál. Képmutató és számomra visszatetsző az az elképzelés, hogy a közszereplő még annyit se akarjon szerezni a hatalomban, amennyit az átlagszavazó akarna, mondván, mi másért, mint a balek fakírhajlamai miatt lett közszereplő. Ha sacc/kb-ra megvan a 10% különbség, nem célszerű a húrt tovább feszíteni.
2. Legyen demokratikus jogállam. Ebből a formák és elvek iránti elvárás következik: legyen mindennek fékje és ellensúlya, az ellensúlynak is legyen fékje, a féknek meg ellensúlya. Mindennek a tökéletes demokrácia és a patikamérlegen kiadagolt jogállamiság legyen a végső és könyörtelen mércéje. Ez a l'art pour l'art elképzelés ésszerűtlen és gyakorlatiatlan. A nyugati demokráciák hosszú időn át, alulról épültek fel, mindig gyakorlati megfontolások alapján. A fékek és ellensúlyok egy-egy konkrét probléma megoldására jöttek létre, és sosem azért, mert valamely demokráciafilozófus fontosnak tartotta őket. Példa: a '30-as évek gazdasági válságát elemezve kiderült, hogy kirobbanásában nagy szerepet játszottak a banki spekulációk. Erre reagálva az USA megtiltotta, hogy lakossági bankok spekulatív befektetésekkel foglalkozzanak. 2000-ben elavultnak látták a korlátot, megszüntették. 2008-ban éppen emiatt tört ki a jelenlegi válság, amelyre egyik reakcióként betiltották a negatív tőzsdeindexre való spekulálást, a "shortolást". Eseti problémára nem elvi-filozófiai, hanem ésszerű eseti megoldás született, és ez az összes többi fékre és ellensúlyra is érvényes. Ami nem ésszerű, azt nyugaton messze elkerülik. Mivel Magyarország számára a demokrácia külső keretet jelent, most tanuljuk, hogyan lehet a nyugati demokráciák nagy receptkönyvéből finom hazai ételeket főzni. A demokrácia-jogállamiság csak akkor lehet működőképes elvárás, ha nem formai, hanem tartalmi megfelelésre törekszünk, és elvi megfontolásainkat folyamatosan a józan ész felügyelete alatt tartjuk.
3. Én éljek jólétben. Ebből az egyéni esély iránti elvárás következik. Engem hívjanak meg tenderre, azt szabják rám, az én nyugdíjamat emeljék átlag felett, ha 1990-ben született CNC esztergályos vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen dupla kedvezményt az 1989 után és 1991 előtt született CNC esztergályosoknak. Az egyéni jólét kedvező esetben a közösség jólétét is jelenti, de ehhez már hosszú távon, széles keretben kell gondolkodni. Legyünk őszinték, az egyéni jólét szinte minden választó számára elsődleges, és jó adag mazochizmus kell ahhoz, hogy az ember tanárként ne szavazzon egy 50%-os pedagógus-béremelést ígérő pártra, mert sanda gyanúja szerint fedezet hiányában eladósodik majd az ország. A demokrácia automatikus védőmechanizmust kínál az irreális jóléti megoldások ellen: ritkán lehet a választók többségének egyidejű jóléti ugrást ígérni. Az egyéni jólét mint érdek nem a legmagasabb erkölcsi szint, de Maslow szükségletpiramisa alapján tudjuk, hogy az emberiség meghatározó szempontja, s mivel a demokráciát tömegek működtetik, bátran építhetünk rá.
4. A közösségem éljen jólétben. Ebből a sorstársi/réteg-/etnikai/vallási/stb. közösség szempontjainak előtérbe helyezése következik. Ha gyermekemet egyedül nevelő anya vagyok, akkor kedvenc pártom ígérjen nagy támogatást a gyermeküket egyedül nevelőknek. Ha katolikus vagyok, akkor a katolikus iskoláknak. Ha mozgássérült, akkor a mozgássérülteknek. Mivel egyszerre sokféle közösség tagja lehetek, ebből a szempontból nem következik, hogy feltétlenül egy konkrét pártra kell szavaznom. A demokrácia itt is véd a túlzások ellen: lehet, hogy a társadalom többsége katolikus, de nem templomba járó, illetve nem automatikusan egyházbarát nagycsaládos. Választási kampányban a pártok praktikusan mérlegelik, hogyan szólíthatják meg a legolcsóbb ígéretekkel a legtöbb embert, és jó eséllyel az nyer, akinél az ígéretvektorok eredője a társadalom egésze számára a legjobbat kínálja. A közösségi szempontok érvényesítése Maslow szükségletpiramisán egy szinttel az egyéni szempontok felett van, de csak akkor működik, ha nem ütközik markánsan az egyéni érdekkel! Bármennyire fontos a közösségem jóléte, ez maximum 10%-ig fenyegetheti az egyéni jólétemet. Példa: kedvenc pártom adókedvezményt ígér gyermekek után; nekem már felnőttek a gyerekeim, nem kapok utánuk adókedvezményt. Ők viszont kapnak a saját gyermekeik alapján. Ha nekik 10%-kal jobb, nekem 10%-kal rosszabb, az bevállalható kompromisszum. Ennél nagyobb ütközést nem célszerű tolerálni, mert ez ellentmond a demokrácia rendeltetésszerű működésének, azaz a többség úgyis másként szavaz.
5. Az egész társadalom éljen jólétben. Ebből az ígérekvektorok olyan komplex elemzése következne, hogy legfeljebb több ciklusban gondolkodhatunk, nem számíthatunk sok követőre, és nagy a tévedés veszélye. Például az ország adósságának leépítése hosszú távon jó, de rövid távon komoly jóléti áldozatot jelent. A terheket úgy kell elosztani a társadalmi rétegek között, hogy egyik réteg se kerüljön lehetetlen helyzetbe, és a kormány megőrizhesse a támogatottságát. Ha ugyanis megbukik, és a konkurens kormány nem akarja leépíteni az adósságot, akkor feleslegesen terheltük a társadalmat, sőt hosszú távú megfontolásaink is értelmetlenné válnak. Ezért aztán célszerű óvatosan bánni a magasröptű érdekmegfogalmazásokkal: a nemzet érdekét csak akkor van esélyem érvényre juttatni, 1. ha az az egyéni és közösségi jólétek eredője, 2. ha az összes előfeltételét sikerül megfogalmaznom, és azok sorra teljesülnek. Ez utóbbi olyan valószerűtlen, és olyan sok paramétert kell hozzá észben tartani, hogy mindig is a sakkbajnokként gondolkodó politikai stratégák rétegsportja lesz. Az ő marketingeseik csomagolják kampányüzenetbe és kormányintézkedésekbe, amit a nagy koncepcióból rövid távon eladhatónak gondolnak, a választó pedig a csomagolás alapján dönt. Én a magam szerény eszközeivel arra vállalkozom, hogy elmagyarázzam, milyen logikával készülhettek a csomagoláson látható feliratok.
Összegezve: az 1. módszer irreális, a 2. gyakorlatiatlan, az 5. végrehajthatatlan, így aztán a választók tömegei számára a 3. és 4. módszer marad, vagyis az átlagember az egyéni és a közösségi jólét között törekszik valamiféle ösztönös egyensúlyt teremteni. A közvéleménykutatásokból a közösségi szempont tűnhet erősebbnek, de a végső döntést inkább a racionálisnak látszó érvekkel/ürügyekkel körülbástyázott egyéni jólét irányítja. A két szempont egyensúlya országonként változó, akár ellentmondásos is lehet. A francia választók például híresek arról, hogy befogadják és lelkesen visszhangozzák a fennkölt elveket, majd a végén a zsebükre szavaznak. Demokráciánk fejlődésével majd kiderül, mi miről híresülünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése