Krémer Ferenc nem elég jelentős gondolkodó ahhoz, hogy írjanak róla. Azzal érdemelte ki e linket, hogy kollaboránssá minősítette kedvenc politikai elemzőmet, Török Gábort. Krémer úr úgy véli, a Jobbik a demokrácia ellensége, ergo minden demokraták ellensége, és aki szerint nem tűzzel-vassal irtandó, az kollaboráns. Krémer úr önkontrázó érvelése példaszerűen illusztrálja egyik barátom ironikus jellemzését a magyar politikáról, amely szerint Magyarország a gyűlölködő keresztények, az intoleráns liberálisok és a nagytőkés szocialisták hazája. Az elsőre remek példa a Jobbik, az utolsóra az MSZP, DK, Haza és Haladás és más, gombamód szaporodó baloldali formációk, a középsőre pedig az SZDSZ utóvédjeként szamurájfanatizmussal harcoló értelmiségiek, köztük Krémer Ferenc.
Aki ellenséget mond, az nem demokráciára, hanem leszámolásra készül, így bajosan nevezheti magát demokratának. A demokrácia tényleges ellenségei azok, akik meg akarják szüntetni. A Jobbik nem akarja felszámolni a demokráciát és a többpártrendszert, ugyanakkor radikális beszédaktusokkal marketingel a politikai piacon. Célja, hogy megszólítsa a dühöseket, az elégedetleneket, és megszerezze a szavazataikat. Mivel a mérsékelt pártok 2002-2010 között mérsékelt sikerrel működtek, nem tudták csatornázni a gazdasági vesztesek indulatait. Így jutott be a Jobbik 2010-ben a parlamentbe, közel 900 ezer szavazatot szerezve. Aki a Jobbikot ellenséggé nyilvánítja, az egy csapásra szerez magának 900 ezer ellenséget. Aki a Jobbikkal egyáltalán vitába ereszkedőket is ellenséggé nyilvánítja, az a magyar társadalom mintegy 70%-ával akaszt tengelyt. Na mármost, hogy képzelheti magát demokratának az, aki a magyar társadalom többségében nem meggyőzendő választót, hanem leküzdendő kollaboránst lát? Nem éppen demokratikus hozzáállásról árulkodik, hogy a Krémer Ferenc írását közlő honlap csak e-mailben fogad észrevételeket, még moderált formában sem kíván vitába ereszkedni a polgártársakkal. Sebaj, ide bárki megírhatja a (nyomdafestéket tűrő) véleményét/ellenvéleményét.
Ne feledjük, hogy a baloldalnak nem sikerült az 1930-as években egységfrontot létrehoznia a szélsőjobb ellen, mivel saját másként gondolkodóinak bebörtönzésével és/vagy kivégzésével volt elfoglalva. A sztálinizmus mákszemnyivel sem volt jobb a hitlerizmusnál, s mivel hosszabb ideig állt fenn, sokkal gyilkosabbnak bizonyult nála. A fasizmus ellen kommunizmussal folytatott küzdelem reménytelenségére elég hamar fény derült, amikor Sztálin közvetlen közelről végignézte a varsói gettó teljes felszámolását, és esze ágában sem volt beavatkozni. A baloldali értelmiség nagyon lassan tanul. Tévesen feltételezte a II. világháború után, majd a kelet-európai változások nyomán ismét, hogy a demokrácia záloga a szélsőjobb elleni egységfront, és nem az elégedetlen tömegek jogos problémáinak érdemi kezelése. A változatlan módszertől folyton más eredményt remélő SZDSZ 1990 óta 30%-os pártból 1%-ossá küzdötte le magát, és még mindig nem vonta le a tanulságot a vélt ellenségek számának baljós növekedéséből; azóta is süketként nyomkodja a csengőt.
Szerencsére senkitől nem hallottam még azt a baromságot, hogy a szélsőbal ellen jobboldali egységfronttal kellene harcba szállni. Ha valaki előállna egy jobboldali chartával, úgy járna, mint pár hete az LMP a népszavazási kezdeményezéssel -- és ez így logikus. Optimista vagyok, bízom benne, hogy egyszer a baloldalra is hatni kezd a józanság szava. A nacionálszocializmus ellen internacionálszocializmussal, illetve annak spontán mutációjával, radikálglobalizmussal küzdeni olyan brilliáns gondolat, mint tüzet olajjal oltani. Képzeljük el, hogy az ötletgazda ahelyett, hogy megkérdezné kezelőorvosát, gyógyszerészét, önkéntes tűzoltó egyletet szervez: így jöhetett létre a Galamus-csoport.
Ha még nem tűnt fel, jelzem, hogy időközben átléptünk a 21. századba. Napjainkban a demokrácia önvédelmi rendszere értelmiségi rásegítés nélkül is működőképes. A többség úgy döntött, hogy margóra helyezi a radikalizmust, legyen az jobb- vagy baloldali, vagy akár a szabadság és demokrácia jelszavaival visszaélő fanatikus fajta. A Jobbik éppen annyival népszerűbb a margónál, amennyire pocsékul kormányzott két cikluson át a balközép, sőt, radikalizmusa is csak annyiban jobboldali, amennyiben ezzel a retorikával tudta a baloldalból kiábrándult tömegeket megszólítani.
Ha logikusan végiggondolja a körülményeket, Krémer Ferenc részben megnyugodhat, részben okkal és joggal aggódhat: a szélsőséges pártoktól okafogyott az elhatárolódás, eredményes centrumpolitizálással, azaz szájkarate helyett jó kormányzással minden erőlködés ki lehet fogni a szelet vitorlájukból; a társadalom többségének beintő radikális ellenségképzés viszont garantáltan margón tartja a realitástól elszakadt értelmiséget.
Aki ellenséget mond, az nem demokráciára, hanem leszámolásra készül, így bajosan nevezheti magát demokratának. A demokrácia tényleges ellenségei azok, akik meg akarják szüntetni. A Jobbik nem akarja felszámolni a demokráciát és a többpártrendszert, ugyanakkor radikális beszédaktusokkal marketingel a politikai piacon. Célja, hogy megszólítsa a dühöseket, az elégedetleneket, és megszerezze a szavazataikat. Mivel a mérsékelt pártok 2002-2010 között mérsékelt sikerrel működtek, nem tudták csatornázni a gazdasági vesztesek indulatait. Így jutott be a Jobbik 2010-ben a parlamentbe, közel 900 ezer szavazatot szerezve. Aki a Jobbikot ellenséggé nyilvánítja, az egy csapásra szerez magának 900 ezer ellenséget. Aki a Jobbikkal egyáltalán vitába ereszkedőket is ellenséggé nyilvánítja, az a magyar társadalom mintegy 70%-ával akaszt tengelyt. Na mármost, hogy képzelheti magát demokratának az, aki a magyar társadalom többségében nem meggyőzendő választót, hanem leküzdendő kollaboránst lát? Nem éppen demokratikus hozzáállásról árulkodik, hogy a Krémer Ferenc írását közlő honlap csak e-mailben fogad észrevételeket, még moderált formában sem kíván vitába ereszkedni a polgártársakkal. Sebaj, ide bárki megírhatja a (nyomdafestéket tűrő) véleményét/ellenvéleményét.
Ne feledjük, hogy a baloldalnak nem sikerült az 1930-as években egységfrontot létrehoznia a szélsőjobb ellen, mivel saját másként gondolkodóinak bebörtönzésével és/vagy kivégzésével volt elfoglalva. A sztálinizmus mákszemnyivel sem volt jobb a hitlerizmusnál, s mivel hosszabb ideig állt fenn, sokkal gyilkosabbnak bizonyult nála. A fasizmus ellen kommunizmussal folytatott küzdelem reménytelenségére elég hamar fény derült, amikor Sztálin közvetlen közelről végignézte a varsói gettó teljes felszámolását, és esze ágában sem volt beavatkozni. A baloldali értelmiség nagyon lassan tanul. Tévesen feltételezte a II. világháború után, majd a kelet-európai változások nyomán ismét, hogy a demokrácia záloga a szélsőjobb elleni egységfront, és nem az elégedetlen tömegek jogos problémáinak érdemi kezelése. A változatlan módszertől folyton más eredményt remélő SZDSZ 1990 óta 30%-os pártból 1%-ossá küzdötte le magát, és még mindig nem vonta le a tanulságot a vélt ellenségek számának baljós növekedéséből; azóta is süketként nyomkodja a csengőt.
Szerencsére senkitől nem hallottam még azt a baromságot, hogy a szélsőbal ellen jobboldali egységfronttal kellene harcba szállni. Ha valaki előállna egy jobboldali chartával, úgy járna, mint pár hete az LMP a népszavazási kezdeményezéssel -- és ez így logikus. Optimista vagyok, bízom benne, hogy egyszer a baloldalra is hatni kezd a józanság szava. A nacionálszocializmus ellen internacionálszocializmussal, illetve annak spontán mutációjával, radikálglobalizmussal küzdeni olyan brilliáns gondolat, mint tüzet olajjal oltani. Képzeljük el, hogy az ötletgazda ahelyett, hogy megkérdezné kezelőorvosát, gyógyszerészét, önkéntes tűzoltó egyletet szervez: így jöhetett létre a Galamus-csoport.
Ha még nem tűnt fel, jelzem, hogy időközben átléptünk a 21. századba. Napjainkban a demokrácia önvédelmi rendszere értelmiségi rásegítés nélkül is működőképes. A többség úgy döntött, hogy margóra helyezi a radikalizmust, legyen az jobb- vagy baloldali, vagy akár a szabadság és demokrácia jelszavaival visszaélő fanatikus fajta. A Jobbik éppen annyival népszerűbb a margónál, amennyire pocsékul kormányzott két cikluson át a balközép, sőt, radikalizmusa is csak annyiban jobboldali, amennyiben ezzel a retorikával tudta a baloldalból kiábrándult tömegeket megszólítani.
Ha logikusan végiggondolja a körülményeket, Krémer Ferenc részben megnyugodhat, részben okkal és joggal aggódhat: a szélsőséges pártoktól okafogyott az elhatárolódás, eredményes centrumpolitizálással, azaz szájkarate helyett jó kormányzással minden erőlködés ki lehet fogni a szelet vitorlájukból; a társadalom többségének beintő radikális ellenségképzés viszont garantáltan margón tartja a realitástól elszakadt értelmiséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése