Az "Ez mi ez" relációs adatbázis

Ismerős az alábbi párbeszéd?

- Ez mi ez?
- Asztal, kisfiam.
- Attaa... attaa...
- Igen, asztal.

Minden gyerek éveket tölt alapszókincs-fejlesztéssel ebben a stílusban, azután rátér a következő szakaszra.

- Miért sántít az a kutya?
- Mert bibis a lába.
- Miért van kalapja a bácsinak?
- Hogy ne fázzon a feje.
- Apu, hod med be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába? - és így tovább.

Ha három évig naponta csak öt efféle kérdés hangzik el, az durván ötezer sort tölt meg egy junior relációs adatbázisban. Az ok-okozat-cél erősen összekeveredik, mivel a nyelv korántsem precíz e tekintetben. Az adatbázis nem tartalmaz olyan mezőt, hogy "Amit ebbe a sorba írok, az tényleg létezik? igen/nem". A gyerek kritika nélkül, érzelmi azonosulással raktároz, és csak évek múlva gondol bele a a mindent megkérdőjelezés lehetőségébe, amikor töredék aggyal feleszmélve és addigi működéséről egészen megfeledkezve  megpróbálkozik a Descartes-i kiindulópont felvételével -- ha egyáltalán megpróbálkozik ezzel a szép és naiv ötlettel. Valójában addigra már óriási adatbázissal rendelkezik alapértelmezetten valósnak tartott fogalmakból és összefüggésekből, amelyeket azonban felidézni nem, csak a gyakorlatban reflexszerűen alkalmazni képes, így esélye sincs a tényleges tudását/előéletét tételesen felülvizsgálni a jó öreg René bácsi kedvéért.