Gondolkodom, tehát?

Itt az ideje felülvizsgálni a módszert. Évek óta spekulációt folytatok a blogomon, jó ez így? Mi lenne, ha bizonyító erejű posztokat tennék közzé, ha minden felvetésemet tételesen, önmagában bizonyítanám, és nem azzal próbálnám legitimálni, hogy következetes, átlátható és keresztül-kasul átjárható spekulációs hálót alkotok szudoku módra? Mekkora hátrányban vagyok a látszólag minden felvetést tételesen, önmagában bizonyító tudományhoz képest?

Rövid válaszom: mindenki minden gondolatmodellje spekulatív, senki soha semmit nem bizonyíthat tételesen és önmagában, bármely tétel egy következetes, átlátható és átjárható spekulációs háló részeként mutatható be legmagasabb szinten. Aki ennél bizonyítóbb erejűnek hiszi-állítja bármely meggyőződését, az becsapja magát, vagy bennünket szeretne becsapni. Dőlj hátra egy kicsit, és csak akkor olvass tovább, ha egy perc gondolkodás után még kételkedsz ebben. Ha intuitív úton beláttad, hogy így van, éld vidáman az életedet, ráérsz visszatérni a következő posztnál.

- - - (További szép napot, have a nice day, bonne journée, einen schönen Tag noch.)

Ezek szerint kételkedsz benne, hogy minden lehetséges állításunk szükségképpen spekulatív. Íme a rávezetés. Azt szoktuk mondani, a lét és a valóság végső "bizonyítéka" Descartes következtetésében rejlik: gondolkodom, tehát vagyok. Pontosabb lenne így: úgy tűnik, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. Ez spekuláció, egy kizárólag önmagamra érvényes(nek tűnő) következtetéssel. Minden más ennél bizonytalanabb. Honnan tudhatom, hogy te is vagy? Bizonyító erővel sehonnan. Rávezethetem magam a következő gondolatmenettel. Amikor magamban gondolkodom, az jelentősen más, mint amikor veled eszmét cserélek. Próbáltam magammal sakkozni, unalmas volt, minden ötletemet tudtam előre, nem volt váratlanságélményem. Amikor veled sakkozom, legfeljebb sejtem, mit léphetsz, de sokszor meglepsz. Veled eszmét cserélve szintén nagyobb a váratlanságélményem, mint magamban gondolkodva. Ebből arra következtetek, hogy nem csak én vagyok, hanem te is, sőt valószínűleg még többen létezünk.

- Egy purista itt közbeszólhat: ezzel mit bizonyítottál? Önmagában és tételesen semmit. Megalkottam két összefüggő munkafeltételezést, amellyekkel mintha rendezettebben tudnám kezelni a világomat, mint nélkülük.

Honnan sejthetem, hogy van tárgyi valóság? Onnan, hogy számomra és számodra is úgy tűnik, és ha megkérdezlek, hozzám hasonlóan neked is van tárgyi valóságélményed. Ezzel tételesen bizonyítottam volna bármit? Nem, csak tovább szőttem a spekulatív hálót.

Hogyan kezelhetem a valóságélményünk különbségeit? A klasszikus történetben több bölcs tapogat egy elefántot, egyikük szerint nagy rücskös test, másikuk szerint vékony bojtos végű bot, harmadikuk szerint hosszú, puha cső, negyedikük szerint kerek lebernyeg -- melyiküknek van igaza? A maga szempontjából mindegyiknek. Melyikük téved? Egyikük sem, legfeljebb nincs tisztában az összképpel. Amennyiben kizárólag tapintással tájékozódik, egy helyben marad, és csak magának hisz, akkor részadattal fog meghalni. Bizonyíthatja önmagában, tételesen a maga igazát a többiekkel szemben? Soha, semmilyen módon. Ellenben tovább építheti a praktikus spekulációk kártyavárát.

A fenti létspekulációkból úgy vélheti, hogy mivel létezik, sőt többen is léteznek, együttműködhetnek. Megkérdezi a többieket, pontosan milyen tapintási élményük van, kérdéseket tehet fel, részletesebb adatokra tehet szert. Sorban a többiek helyére állhat, ellenőrizheti tapintásélményeik hasonlóságát. Bizonyíték ez bármire? Nem, két tapintásélmény soha nem lesz azonos. A gyakorlatban azonban elég sok közös információ jelenik meg ahhoz, hogy az együttműködés átfogóbb modellt eredményezzen. Egy ponton arra juthatnak, hogy a többfelől tapintott valami nem több objektum, hanem egy entitás, amelyre valamennyiük tapintásadata egyszerre érvényes. Az entitásnak nevet adva ellenőrzésük alá vonják a mindannyiuk számára közös valóság egy területét. Elérhették volna ezt egyedül? Soha. Az eljárás során bizonyított bárki bármit tételesen? Nem. Hogyan született akkor az eredmény? Együttműködés, bizalom és ésszerűség alapján. E három nélkül nincs társadalom, társadalom nélkül pedig az embert más élőlényektől megkülönböztető tulajdonságok többsége sem érvényesül.

Mi van, ha puristánk ellenveti, hogy mivel az állítólagos elefánt részeit illetően nincs egyetértés, mindenki mást tapint, ezért a lényeg nem az egyező információkban, hanem az élmények sokféleségében rejlik? A maga szempontjából igaza van, a többiek szempontjából mintha kimaradna bizonyos gyakorlati előnyökből, amelyek az egyezőséget hangsúlyozó modellel érhetők el. Az együttműködő bölcsek közösen rájöttek, hogy rajtuk kívül létezik még egy elefántnak elnevezett entitás, a purista pedig csak annyit tud, hogy ő maga talán van, és hogy erre-arra tapogatva ezt-azt érez, továbbá milyen érdekes, hogy talán vannak mások, akik eltérő élményekről számolnak be. Varietas delectat.

Van-e döntő érv, amely egy puristát rábírhat arra, hogy a spekulációs kártyavár következő szintjére lépjen? Nincs. A hasznosság, az ésszerűség, az ismeretek optimalizálása nem döntő érv. Bármelyikkel szemben jogosan veti ellen, hogy nem bizonyít semmit.

Tegyük fel, unalmában vagy kísérletező kedvében mégis továbblép, munkafeltételezésként elfogadja, hogy a nagyrészt egyező tapintásélmények mögött objektumszerűségek állnak, amelyek valamilyen mechanizmussal össze vannak kötve, együtt mozognak, és a többiek szerint mintha egy entitásként viselkednének. Azt azonban vitatja, hogy létezne maga az entitás. Az izé teste-füle-farka-ormánya vagy összefügg, vagy nem, a látszólagos összefüggés akár illúzió is lehet, ezért döntő bizonyíték megérkezéséig olyan nincs, hogy ELEFÁNT. Mindössze némileg hasonlóan tapasztalt test, fül, farok és ormány létezik, kutatandó összefüggésekkel. Mi lehet a döntő bizonyíték? Semmi, soha, semmilyen formában. 

Két ütős (természetesen spekulatív) ellenérvelést tudok elképzelni, várom az olvasók további ötleteit. 1. Kedves purista, már több spekulatív lépést tettél meg a levegőben, és most állsz elő azzal, hogy vaslépcső nélkül egy tapodtat sem tovább? De hát eleve a saját spekulációdon lépkedve jutottál ide, csak úgy mehetsz tovább, ahogy jöttél, s ha ebben nem hiszel, le fogsz esni. Nem egy szintet esel, hanem ha következetes vagy, a földig zuhansz. 2. Kedves purista, ha úgy véled, hogy eddig vaslépcsőn jártál, és úgy kerültél ide, gondold át a modelledet, és vond le a konzekvenciákat. Rá fogsz jönni, hogy a "vaslépcsőd" spekuláció, amelyet egy szinttel folytatva akár ki is mondhatod, hogy az elefánt létét nem csak praktikus, hasznos és célszerű feltételezni, hanem az elefánt létező entitás. Ha ezt kimondod, közösségbe kerülsz velünk, feltárul előtted egy következő szint, egy új dimenzió. Nincs döntő bizonyíték, soha nem is lesz, egyedül rajtad áll, következetesen folytatod-e eddigi spekulációid sorát.

Ha következetes embernek tartod magad, logikus úgy döntened, hogy mivel nincs döntő bizonyítéka annak, hogy gondolkodsz, nem hiszed el, hogy vagy. Szintén következetes gondolkodás, hogy létezésedtől az elefántig elhiszed a spekulatív összefüggésekkel alátámasztott feltételezéseket. Következetlen akkor vagy, ha a kettő között, ad hoc ötlet alapján kiszállsz, mert nem kaptál olyan bizonyítékot, ami egyrészt nincs, másrészt addig egyetlen ponton sem igényelted.

Mivel önjáró emberi biológiád van, mindegy, mit hiszel és mit nem, végigjárod az ember számára szokásos utat. A mostaniakkal együtt eddig nagyjából százmilliárd ember élt a Földön. Ha azt mondod, millió közül csak egy olyan, mint te, akkor százezer embertársad helyzetén osztozol. Ha egymilliárd közül csak egy a te típusod, akkor még mindig száz sorstársad volt/van, ha meg az egész most élő emberiségből csak magadat tartod ilyen helyzetben lévőnek -- a klasszikus görög személyiségelmélet öt típust különböztet meg, a legkifinomultabb modell esetleg néhány százat, így ez már nagyon meredek munkafeltételezés --, akkor is tizennégy. A genetikai háttered meghatározza a személyiségtípusodat, a tested viszi előre az agyadat, bölcsőtől a sírig, és nem fogsz tovább élni attól, hogy az önreflexiód pár hosszal lemaradt.

Ahogy a nem létező döntő érv(ek) szállítása, úgy a purista álláspontváltozása sem rajtunk múlik. Az unalom, a kísérletező kedv, az élet végességének tapasztalata, vagy más misztikus tényező oda vezethet, hogy egy napon felébredve kijelenti: evidens, hogy van elefánt, valahol mindig is tudtam, éreztem ezt. Tekintve, hogy az elefánt létezéséből adódnak praktikus teendők, minél korábbi életszakaszban születik meg a felismerés, annál jobb, annál több időnk marad a feladatokra, és annál kevesebb ponton teszünk keresztbe a később irányadóvá váló szempontoknak.

Ha intelligens robotok lennénk, a boot szektor és a RAM vizsgálata után naponta be kellene töltenünk a spekulatív sorokból álló operációs rendszert, a fentiek sorrendjében: "úgy teszek, mintha gondolkodnék, tehát lennék; mintha mások is lennének; mintha lenne közös valóságunk; mintha érdemes lenne együttműködnünk; mintha az ésszerűség lenne ennek eszköze; tehát célszerű betölteni az ésszerű együttműködési modult; betöltés folyamatban, kérem, várjon; Jó reggelt, emberiség!"

Szerencsére nem így működünk, ezzel a megoldással ugyanis nem tudnánk elmenekülni a kardfogú tigris elől. A mi biológiai rendszerünk sokkal-sokkal gyorsabb. Álmunkból ébredve azonnal képesek vagyunk bizonyos dolgokra, például támadni vagy menekülni, stresszválaszt adni. Filozofálni nem tudunk azonnal, be kell töltenünk hozzá egy egész könyvtárnyi spekulatív állományt, amely a legtöbbünkben hiányos és/vagy formátumhibás, illetve téves check sum eredményt ad. Még rosszabb a helyzet, sokunkból hiányzik a check sum mechanizmus, ezért külön hibaüzenetet sem kapunk, és úgy kezelünk néhány töredék-összefüggést, mintha az lenne a teljes adatállomány. Így fordulhat elő, hogy vaslépcsőnek vélünk spekulatív megfontolásokat.

Az emberi biohardvert nagyjából az evolúció programozta, gyakorlati hasznosságra (túlélésre). Ami ezt szolgálja, örömérzetet ad, ami nem, az fáj. Felváltva elégedett és síró babaként indulunk, felnövekedésünk során végigjárjuk az öröm-fájdalom iskoláját, és megjegyezzük a tapasztalatokat. Bizonyos élmények/helyzetek örömteliként, mások fájdalmasként rögzülnek. Az örömöt keressük, a fájdalmat kerüljük, agyunk a helyzetek többségében reflexből dönt. A társas lét is belénk programozott, elfogadottnak lenni öröm, elutasítottnak lenni fáj. "Emberi léthelyzetünk" abból adódik, hogy az agy az evolúció későbbi szakaszában kialakult területe néha, utólag elmélázik a reflexeken, és hibaüzenetek sorát produkálja. Ezek nagy részét énvédő mechanizmusaink segítségével olvasatlanul töröljük, a maradékon meg el-elmerengünk. Ilyenkor frusztrál az ideáljaink és a gyakorlat közötti szakadék,  frusztrációnkat élménygenerálásba (művészet), spekulációba (tudomány) és a spekulációról szóló spekulálásba (filozófia) oldjuk. Ennél magasabb szintre emberi erővel nem jutunk, ám erősen szeretnénk. Nem tudjuk pontosan, miért, de mégis.

Hogyan, a spekulációk milyen összefüggő rendszerével emelkedhetünk feljebb? Leginkább erről szól ez a blog.

(A teljes képhez az érzelmek is hozzátartoznak, róluk a következő részben írok.)