Szilárd-e a tudomány?

A tudomány az összefüggésekről szerzett ismereteink, tudásunk rendszere. Mit tudunk? Amit tekintélyalapon és/vagy belső hittel elfogadunk, továbbá amit megtapasztalunk. Tudunk-e bármit szigorú értelemben? Nem. Sok mindenről erősen hisszük, hogy biztos, de végső fokon semmi sem biztos.

A tudománynak mégis nagyobb a valóságérzete, mint mondjuk, a költészetnek, a teológiának vagy az erkölcstannak. Ez illúzió, az evolúció nagy trükkje.

A tárgyi "valósággal" csak közvetett, érzékszervi kapcsolatunk van. Nem "látunk", hanem a visszavert nagyon magas frekvenciájú hullámok bizonyos tartománya alapján következtetünk arra, hogy milyen lehet, amiről visszaverődtek. Nem "hallunk", hanem alacsony frekvenciájú rezgéseket érzékelünk meghatározott tartományban. Nem "tapintunk", hanem a külső sejtjeinket érő nyomáskülönbségeket alakítjuk jellé a központi idegrendszer segítségével. Nem "ízlelünk", hanem a mindössze néhány alapvető vegyi jellemzőre beállított ízlelőbimbóink jeleit keverjük rá a szagjelekre, melyeket természetesen nem "szagolunk", hanem... A lényeg, hogy összes "valóságélményünk" jelátalakítás, szelektálás-szintetizálás és dedukció eredménye, csak nem tudunk róla. Nem adatott meg, hogy bevésődésük idején megkérdőjelezzük az evolúció során belénk kódolt mechanizmusok eredményét. Csupán azt érzékeljük, ami törzsfejlődésünk valamely szakaszában szelekciós szemponttá, azaz túlélésünk érdekében szükségessé vált. A jelek szerint nem volt szükségünk infravörös, ibolyán túli fényérzékelésre, ultrahangra, infrahangra, milliónyi vegyület szaglására, különösen éles hallásra, stb. Mondanom sem kell, ha ezeket mind érzékelnénk, természetesen akkor sem a "valósággal" állnánk kapcsolatban, mindössze több részadatból következtetnénk a külvilág bizonyos, túlélésre súlyozott jellemzőire.

A csecsemő pár hónapos korában már képes a kéz-szem koordinációra, kinyúl a tárgyak után, megfogja és a szájához húzza őket. Semmi jele annak, hogy meditálna: "valóság ez vagy álom -- örömmel konstatálom". Amint totyogni kezd, feltétlen "asztalsarokhívővé" válik, egyszer-kétszer nekimegy, sír, és többet nem megy neki. Nincs választási lehetősége, intenzív fájdalom vési bele azt, hogy amit a szemével szilárdnak érzékel, annak nem mehet neki, mert fájni fog. Mit tudhat biztosan az asztalról? Semmit. Szubjektív élménye lehet arról, hogy milyen az asztallal érintkezésbe kerülni.

Az önreflexió képessége jóval későbbi, és ez nem véletlen. Ha képesek lennénk elgondolkodni, hogy a látszólag a szemünk felé repülő apró tárgy tényleg tárgy-e, kisvártatva több eszünk lenne, mint szemünk. Reflexből lecsapjuk a szemhéjunkat, méghozzá olyan gyorsan, hogy egy másodperccel később tudatosul, mi is történt az idegrendszerünk alsó szintjén. A sok éve edző harcművészek erre a gyorsítópályára állítják rá a tanult mozdulatokat, addig-addig, amíg előbb ütnek, mint tudnák, hova. A virtuóz művet előadó zongoraművész nem gondolkodik, hányadik ujja mikor melyik billentyűt fogja leütni: érez és játszik. Ezek épp úgy evolúciós képességeink járulékos előnyei, mint a reflexes működésünkön elfilozofáló agy.

Az iskolában azután alaposan átvernek bennünket, visszaélve azzal, hogy nem áll módunkban megkérdőjelezni az észleleteinket: olyan kísérleteket mutatnak be nekünk, amelyek látszólag bizonyítanak bizonyos összefüggéseket, miközben az alapokon képtelenek vagyunk elgondolkodni, mert túl fiatalok vagyunk hozzá. A mechanika első törvénye: minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes sebességű mozgást végez mindaddig, amíg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja. Ha belegondolunk, teste csak élőlénynek van, egy tárgy pedig nem tud maradni és nyugodni, mivel nem fáradt, sem mozgást végezni, mivel nem él. Továbbá egyenes vonal csak a fejünkben létezik, ahogy egyenletes mozgás is. Az általunk tapasztalt világban minden tárgyra több erő is hat egyszerre: a gravitáció, a légnyomás, a Föld forgása és keringése, hogy a naprendszer és a Tejút-galaxis mozgásáról ne is beszéljünk. Amikor egy vasgolyót gurítva azt állítjuk, szemléltettük Newton első törvényét, a legnagyobb jóindulattal is annyi állítható, hogy ügyes trükkel megszilárdítjuk a tekintélyalapon elfogadandó spekulatív rendszerbe vetett hitet. Ugyanúgy, ahogy rámutatunk egy szép virágra, azt mondjuk, ilyen gyönyörűt csak Isten alkothat, s ezzel "bebizonyítottuk" Isten létét. Mindkét módszer visszaél gondolkodásunk tökéletlenségével, alaposan megfontolva egyik sem bizonyít többet a másiknál.

A modern iskolarendszer által sulykolt legnagyobb téveszme, hogy valamiféle szilárdságbeli különbség lenne a mozgó tárgy-mechanika és a szép virág-Isten összefüggés között. A "tudomány" egyetlen tétele sem szemléltethető egy tucatnyi áttétel és egyszerűsítés, valamint a teljes spekulatív rendszer előzetes elfogadása nélkül. Ugyanis sosem azt látjuk, amit kellene, ezért a tanár megmagyarázza, hogy amennyiben ez meg az és egy sor további tényező úgy működne, ahogy az elmélet mondja, akkor azt látnánk, amit kellene. A diák fiatalon megszokja, hogy átverik, és később sem gyakran gondolja át az alapvető paradoxont: ha eleve elfogadom Isten létét, akkor persze meggyőzőnek találom a virágot, de miről kellene meggyőzni? Ha nem fogadom el eleve, akkor Isten léte nem csak virággal, de semmiféle egyéb módon sem bizonyítható. Ugyanígy, ha eleve elfogadom, hogy a mechanika összes törvénye igaz, mert a tanár azt mondja, akkor már nincs bizonyítási igényem, és egy mozdulatlan fakocka is megfelel, amelyről a tanár elmagyarázza, hogy ha vasgolyó lenne, akkor egyenletes sebességgel gurulna, bizonyítván, amit ezzel kapcsolatban hiszünk... Ha meg nem fogadom eleve el a spekulatív rendszert, akkor nem lehet bizonyítani.

Elvben nem szabadna lebecsülni egy látszólag mozdulatlan fakocka pedagógiai ütőerejét: többé-kevésbé egyenletes sebességgel mozog a világűrben, kivéve amennyit a bolygóközi tér ritka anyagának közegellenállása lassít rajta, mozgása ugyan nem teljesen egyenes, de csak azért, mert a tömegvonzás elliptikus pályára állítja. Azért nem érzékeljük mindezt, mert mi is hasonló módon mozgunk épp, következésképp úgy tűnik, mintha a fakocka mozdulatlan lenne, pedig dehogy. Ha magunkhoz képest próbáljuk egyszeri erőhatással egyenletes sebességű, egyenes vonalú mozgásra késztetni, az is sikerül...ne, ha nem lenne nagyobb a közegellenállás és a súrlódási erő a mozgatóerőnél, és ezek együttesen rövid úton le nem állítanák. Tiszta sor, nem? Akkor miért nyomulunk vasgolyóval? Mindössze annyi a különbség, hogy a közegellenállás és a súrlódási erő valamivel később állítja le. Nincs racionális okunk lényegi különbséget látni a két tárgy viselkedése között, mégis azt látunk. Nem tehetünk róla, ez evolúciós adottság. Nekünk nem a galaktikus mechanikai rendszer, hanem a hozzánk képesti mozgás számít, mert előbbi nem túlélési tényező, utóbbi meg nagyon is,  és ez erősen megnehezíti az evolúciós szempontokon túlmutató elvont ismeretszerzést.

A tanár azért tartja többre a vasgolyót a fakockánál, mert nem bizonyítást folytat, hanem érzékszervi illúzióval akarja nyomatékosítani a spekulatív hitrendszert. Tudja, hogy a diák a mozdulatlan fakocka alapján nem jut hitre, a guruló vasgolyó alapján meg igen. A hittantanár is tudja, hogy Isten léte meggyőzőbben szemléltethető egy csodálatos virággal, mint egy nagy szőrös pókkal. A hatáskülönbség nem tudományos, hanem evolúciós szinten jelentkezik.

Minden tudásunk egy sor illúzióval bevésett, bizonyíthatatlan spekuláció. A spekulatív rendszerek között nem az a lényegi különbség, hogy van-e bennük tárgy vagy szám, hanem az, mekkora belső következetességet mutatnak, és mennyire működnek modellen kívüli paraméterek bevonása esetén. Erről például a személyközi kapcsolatrendszert alakító törvényeket vizsgálva győződhetünk meg -- a következő posztban.