Érzem, hogy..., tehát?

Az előző részben megvizsgáltuk az ésszerű ember életét átszövő spekulációk szerepét és rendszerét, attól kezdve, hogy úgy érzem, gondolkodom, ezért feltételezem, hogy vagyok. Ha tizenkét évesen jönnénk a világra, talán ennyi lenne az összkép.

Csakhogy nulla évesen születünk, nulla érzékkel Descartes munkássága iránt, ezért a kifejtés kiegészítésre szorul. Hol elégedett, hol meg síró babaként megéljük a valóság elemi szintjét: érzem, hogy vagyok. Ez nem logikai következtetés, hanem élettapasztalat, biztosnak vélt tudás. Sok évvel később, öntudatra ébredve már képesek vagyunk elgondolkodni akár azon, hogy érzünk, akár azon, hogy gondolkodunk, de addigra már "biztosan" tudunk rengeteg érzelmi igazságot.

Ha megfogjuk a vasalót, és megéget, az fáj. Ha édesanyánk átölel, az jó. Az élmény sokkal intenzívebb, mint amit elméletben elérhetünk, mondjuk,  az x = 2+2 egyenlet vizsgálatával. Ha azt mondjuk, x=4, nem érzünk intenzív örömöt. Ha feltételezzük, hogy 7, az nem fáj. Az emberiség jó része azon a véleményen van, hogy felesleges okoskodni, mivel viszonylag kevés örömmel jár. Az élet teljességét, lényegét az érzelmeken keresztül élhetjük meg.

Ezzel egyetértek, de hozzáteszem, hogy az evésben is az étel, és nem a táplálkozásról folytatott elmélkedés a lényeg, ám tapasztalatból tudjuk, hogy szükséges és hasznos is szisztematikusan gondolkodni a táplálkozásról. Hasonló módon, az érzelmek megélése nem delegitimálja a velük kapcsolatban végzett agymunkát. Különösen igaz ez a kapcsolatból kapcsolatba pottyanó emberekre, akiknek nagyon fontos és hasznos is lenne néha szisztematikusan elgondolkodniuk az érzelmi életükön.

Gyermekként nincs más választásunk, mint sziklaszilárdan hinni az érzelmileg megélt tapasztalatokban. Ha a vasaló megégetett, hidegen hagy az elméleti lehetőség, hogy vasaló, meleg és fájdalom esetleg csak a fejemben létezik. Az iskolában azután vasaló intenzitású valóságélmények során át jutunk el odáig, hogy biztosra vesszük a tárgyi valóság létezését, a -1 létezését pedig hozzá képest bizonytalanabbnak. Még kétesebbnek tűnik a szép mint nem érzelmi, hanem esztétikai kategória létezése. Pedig ha belegondolunk, ez a biztos-bizonytalan szembeállítás ellentmond Descartes-nak és saját ismeretelméleti eszmefuttatásainknak.

A félreértés abból adódik, hogy érzelmi tapasztalataink az elvont gondolkodás előttről származnak, így ősiek, intenzívek, minden kétséget kizáróak, noha eredeti teljességükben soha többé nem átélhetők. A szemléltető fizikai kísérletek látszólag a régi érzelmi tapasztalatok szintjét reprodukálják, pedig dehogy! A vákuumcsőben nincs vákuum, a vasgolyó nem egyenletes sebességgel gurul a pályán, a meggyújtott magnéziumszalagból nem lesz maradéktalanul magnézium-oxid. Nagyvonalúan eltekintünk a szépséghibáktól, és azt képzeljük, a valóságot tapasztaljuk. Ha ésszerűen gondolkodunk, akkor ebből nem lesz különösebb félreértés. Az ésszerű ember együttműködik embertársaival, gyakorlati eredmények elérésére használja az eszét, és nem akarja kijátszani a fizikai kísérletet, mondjuk, az erkölcselmélettel szemben, mondván, hogy előbbi sziklaszilárd és egyedül létjogosult, míg utóbbi füst és káprázat csupán.

Ha valóban tudományos igénnyel közelítünk a természettudományokhoz, le kell szögeznünk mindjárt az elején, hogy a sziklaszilárdnak érzett gyermekkori valóságra ettől kezdve spekulációs rétegeket rakunk a hasznosság reményében, beindítva és elfogadva az Ésszerű Együttműködést Támogató Logikai Modult, más néven, a Descartes-modult. A feltételezett objektumok között ennek köszönhetően tehetünk absztrakt rendet, vizsgálhatunk és fedezhetünk fel összefüggéseket. Aki a Descartes-modult nem indítja be, nem fogadja el, az elakad az első fizika leckénél, és soha nem jut tovább -- ahogy a szoftverek többségét is csak a feltételeket elfogadva telepítheted, ha nem pipálsz, nem telepítesz. Ebből nagy szabású következmények adódnak, de térjünk vissza a témához.

Az ésszerű ember egyensúlyt keres értelem és érzelem között, tudva, hogy igazi örömöt érzelmi síkon szerezhet, ám az örömszerzés értelmi rendezettséggel optimalizálható. Ha valamelyiket hagyjuk eluralkodni a másik rovására, súlyosan csorbul emberségünk.

Az érzelmek világából az értelem felé vezető átjárót megérzésnek (intuíciónak) hívják. Segítségével megelőlegezünk olyan igazságokat, amelyek kezdetben (alaposan megfontolva) hamisnak tűnnének, ám az élet igazolja őket, és azt, hogy  helyesen cselekedtünk, amikor az eszünk helyett a szívünkre hallgattunk. Az erkölcs a bevált intuíciók kodifikált formája. Lemondunk bizonyos rövid távú előnyökről, ami ott helyben irracionálisnak tűnik, de később, a hosszú távú előnyök igazolják a döntést. Az intuíció nem tévedhetetlen, ám gyakorlással fejleszthető. Érdemes erről elolvasni Malcolm Gladwell Blink (Ösztönösen) című könyvét.