Az evolúció célja körüli paradoxon

Amikor azt állítjuk, hogy az evolúciónak nincs célja, valójában azon méltatlankodunk, hogy a szelekciós folyamat nem gondoskodik automatikusan a kellemes fennmaradásunkról, és azt sem akadályozza meg, hogy kihalás előtt tönkretegyük a Földet. Más megfogalmazásban, az evolúció nem emberközpontú, még csak nem is emberarcú, ezért számunkra végső fokon felfoghatatlan és elfogadhatatlan.

Ez a mi fogyatékosságunk, és nem az evolúcióé, amelynek minimum két célja van: 1. fenntartani az életet; 2. az elődök módszereivel kedvező életkörülményeket biztosítani a fajnak. Evolúciós programjával minden élőlény erre törekszik, addig próbálkozik az ősök bevált, ezért génbe kódolt fogásaival, míg azok csődöt nem mondanak. A túlélés érdekében néha váltani kell, és egy régi sláger szavaival: az egyiknek sikerül, a másiknak nem. Az érzelmesek azt mondják erre, hogy nem fair. A technokraták azt, hogy pech. Együttérző társas lények vagyunk, lelkünk mélyén nem fogadjuk el a lét könyörtelenségét.

Az Élet értelme témakörben a természetes szelekciónál többről, szebbről, jobbról szoktunk fantáziálni, például hogy az egyén egyre erkölcsösebb, illetve politikailag egyre korrektebb lesz. Főszabályként előbbi a hívők, utóbbi a nem hívők feltételezése. Nos, eddig nem sikerült bizonyítani, hogy az evolúciós folyamat efféle célokat szolgálna, vagy akár csak közvetetten előmozdítaná a megvalósulásukat. Az erkölcs és a politikai korrektség kulturális, és nem a biológiai adottságokra épül, hanem dacol velük, tehát nem örökíthető. Legfeljebb az erkölcsös viselkedésre, illetve a politikai korrektségre könnyebben ránevelhető személyiségtípus válhat egyre gyakoribbá, amihez szaporodnia kell, és ezen a ponton érdekes ellentmondásba ütközünk.

A hívő ember számára az evolúció nem elfogadhatatlan, de semmiképpen sem a végső szó az Élet értelméről. Egy nem hívő számára pedig végső szó lehet, de nem vezet szaporodáshoz. Az evolúciós folyamat felől nézve mindkettő dacreakció: a vallásos ember jellemzően létszámot növel, de NEM az evolúció miatt. A nem hívő pedig a végsőnek hitt helyzettel szembesülve önkiteljesít, és AZÉRT SEM törődik az utókorral. Bibliai párhuzammal: egy ember mindkét fiát arra kéri, hogy menjen ki a szőlőjébe, és művelje. Az egyik igent mond, de nem megy ki. A másik nemet mond, azután kimegy. Melyik teljesítette az apa akaratát?

Nézzük meg közelebbről. A hívő ember (egy marginális amerikai fanatikus csoport kivételével) nem kérdőjelezi meg az evolúciót, hanem elfogadja, hogy az ember e folyamat eredménye, és összeegyezteti a helyzetet az isteni tanítással. Isten nem az evolúción belül munkálkodik az ember üdvösségéért, hanem azon kívüli és túli keretben. Nem az evolúciónak, hanem az isteni tanításnak kell tehát megfelelni, és ez mellesleg evolúciós szempontból is működik, a nagy többség számára. Az önmegtartóztatásban élő papok, szerzetesek és apácák pedig nem az evolúció keretében, hanem az isteni üdvösségben remélnek jutalmat.

A nem hívő ember számára az evolúció sivár non plus ultra, azaz ócska helyzet, nagy kiszúrás, de ez van, minden más csak önáltatás. Ugyanakkor a helyzetfelismerést nem követi létszámfenntartó viselkedés. Mintha egy tudós rájönne, hogy amikor lélegzünk, akkor -- az ezoterikus vallási tanításokkal ellentétben -- nem csodálatos isteni esszencia áramlik a tüdőnkbe, hanem közönséges, ócska vacak levegő, és e felismerésbe belenyugodva a továbbiakban nem akarna lélegezni. Csak az a tudás használ, ami adekvát viselkedéshez is vezet, másképpen: azt hasznos színről színre megismernünk, amire készen állunk, ami a javunkra válik.

Dönthet úgy a tudós, hogy nem lélegzik? Az életfenntartó reflexei miatt valójában nem tudja ezt kivitelezni, de sok szenvedést okozhat magának. Ha nem vesz levegőt, óriási légszomja lesz. Egy idő múlva elájul, és a vegetatív idegrendszer visszaveszi az irányítást. Generációkon átívelő jellege miatt a fajfenntartó ösztön kevésbé közvetlenül avatkozik be az életünkbe, de látjuk a működése jeleit. Egyfelől az evolúciót végső válasznak tartó ember ellenszegül a fajfenntartó ösztönnek, utód nélküli alkalmi kapcsolatokban, homoszexualitásban, önközpontú erkölcsi gáttalanságban él, ezért LÉTSZOMJA támad, és a létszomj okozta szenvedés széteső családok, normaszegésbe hulló társadalmak és sivár magány formájában jelentkezik. Másfelől az ájult tudat feletti irányítást átvevő leállíthatatlan létreflex működését a tudományba és a politikai korrektségbe vetett irracionális hit, valamint az ennél sokkal gyorsabban terjedő ezotéria és ezerféle babonaság jelzi.

Az evolúciónak van ugyan célja, de nem elég antropomorf, ezért hívőként és nem hívőként is fapadosnak érezzük, különböző fejlesztési ötletekkel besegítünk. Eddig háromféle életminőség-fokozónak vélt "-izmust" próbáltunk ki: a közösség totális zsarnokságát a nemesítendőnek tételezett egyén felett, ismertebb szóval a kommunizmust/fasizmust; valamint az egyén zsarnokságát az illetéktelennek tételezett közösség felett,  más néven az individualizmust. Az individualizmus legyőzte a kommunizmust és a fasizmust, sőt a túlnépesedést is képes megfékezni, de éppen ebből adódóan evolúciós zsákutcával fenyeget. Az individualista jellemzően kevés utódot hoz a világra, így nem válhat dominánssá. Paradox, hogy azok lehetnek az evolúció nyertesei, akik mellékesnek tekintik, vesztesei pedig azok, akik számára központi kérdés.